Villám Balázzsal egy vasárnap délutáni meccs után találkoztunk a KSE pályán, hiszen ebben az évben igazolt át a KFC-hez, újra a kalocsai csapat sikeréért küzd. Az NB1-es játékos elég kacifántos utat járt be a profi futball világában, felsorolni is nehéz lenne a klubokat, ahol megfordult. Ez a karrier a folyamatos változásról szól, viszont 15 év után, három gyönyörű kislány apukájaként, már nyugalmasabb életre vágyik.

– Milyen érzés újból Kalocsán játszani?
– Meglehetősen furcsa – kívülállónak érzem még magam, miközben kötődöm ehhez az egyesülethez, hiszen régen itt játszottam, bár azóta a csapat is átalakult, és csak néhány játékos maradt a régiek közül. Mindig is tudtam, hogy egyszer még visszatérek Kalocsára, és ezzel a lépéssel most keretbe foglaltam a karrieremet, ugyanis innen indultam, és napra pontosan 15 évvel később, 32 évesen újra itt vagyok, és a kalocsai klubot erősítem.
– Hogyan fogadott a csapat?
– Az első pár hét az összeszokásról szólt, most ismerjük meg egymás játékát. Mivel középpályán játszom vezető pozícióban, így olykor irányítanom is kell őket, és azt veszem észre, hogy abszolút jól fogadják a visszajelzéseimet.


– Most idézzük fel a gyermekkorodat: hogyan kezdődött a futballkarriered?
– Hat éves koromban kezdtem focizni, akkor még az önfeledt játék iránti szeretetről szólt ez a sport, aztán szépen lépkedtem felfelé a ranglétrán, majd egyszer csak jött egy lehetőség, hogy felmehetek Pestre a Vasasba játszani. Akkoriban egyáltalán nem volt jó a tanulmányi eredményem, az igazat megvallva, link gyerek voltam. A szüleim egyszer leültettek a nappaliban, és választás elé állítottak: megelégszem azzal, amit most csinálok vagy szeretném többre vinni az életben. Ezen a ponton döntöttem el, hogy profi focista szeretnék lenni, ezért elkezdtem komolyan tanulni, hogy felvegyenek Budapestre. Így kerültem 2006-ban a Vasasba. Akkor láttam életemben először műfüves pályát, és ott kezdtem először hinni magamban. Az U17-ből indultam, pár év múlva pedig már a felnőtt csapatban játszhattam, és 18 évesen léptem először pályára MB1-es meccsen. Abszolút fiatal játékos voltam még, és szerettem volna fejlődni, de nem sokkal később, egy edzőváltás miatt befejeződött a karrierem a Vasasban.
– Hogyan élted meg, hogy éppen, amikor a siker felé elindultál, elvették tőled a lehetőséget?
– Egészen jól viseltem, mert elfogadtam, hogy a profi labdarúgásban nehéz felfelé ívelő pályán haladni a sikere felé, ugyanis kitartás nélkül, hamar feladja az ember, nem beszélve a szerencséről, hogy bizony jókor kell, jó helyen lenni. Emlékszem, hogy volt egy tehetséges játékos a csapatomban, de olyan pozícióba állították – az edzőnek nem volt a szíve csücske –, ahol nem tudott teljesíteni, így viszont joggal mondhatták, hogy nincs rá szükség a csapatban. Ezen a ponton véget is ért a srác karrierje, pedig válogatott szintre tudott volna lépni, olyan érzéke volt a focihoz. Az a tapasztalatom, hogy Magyarországon könnyedén elvesznek a tehetséges játékosok.
– Hova vezetett innen az utad?
– Bajára mentem, ahol egy összetartó klubhoz kerültem, a lehetőségeinkhez mérten jól teljesítettünk. A társaság úgy összekovácsolódott, hogy a srácokkal azóta is tartjuk a kapcsolatot. De ez is véget ért, és újból útra keltem, méghozzá Dunaújvárosba, ahol ismét NB1-es játékos lettem.
– Dunaújvároshoz nem csak a focihoz fűződő emlékeid kötnek.
– Itt ismertem meg a felségemet egy kávézóban, sőt az első kislányom is itt született.
– Miben változtatott meg az, hogy édesapa lettél?
– Én egy igazi zsivány gyerek voltam, mozgékony, nyughatatlan, szerencsére ma már ezt a plusz energiámat jó dolgokra fordítom. Sokan nem hitték el, hogy édesapa lettem. (nevet) Én is érzem magamon, hogy rengeteget változtam, amióta családom lett, megkomolyodtam.
– Ezt követően folyamatosan költöztetek, hiszen újabb csapatokban kellett helyt állnod. Hogy bírtátok ezt a vándoréletet?
– Egészen könnyedén alkalmazkodtunk az új helyzetekhez. A profi futball világa ilyen: ahogy egy új csapatba igazolsz, a régi életedet hátrahagyva, már foghatod is a bőröndödet, és költözhetsz egy új városba. Szerencsés vagyok, mert a feleségem végig velem tartott, bejártuk a fél országot. Miközben én fociztam, ő otthon volt a babával, amikor pedig tudtam, segítettem neki, hogy ne maradjon egyedül a feladatokkal.
– Időközben háromgyermekes család lettetek, három kislány boldog édesapja vagy.
– Az apróságok mellett egy pillanatra sem unalmas az élet. Most reggel például időben felkeltem, és megfőztem az ebédet. Rögtön kétféle ételt is kellett készítenem, mert én a vegetáriánus értrendet követem. Nem fogyasztok húst, kivételt csak karácsonykor teszek, mert a halászlét évente egyszer szívesen megeszem. Ezt a dolgot azért sem tudom elengedni, mert a horgászásról mindig a papám jut eszembe, akit nagyon szerettem.


– Milyen volt a kapcsolatod a papáddal?
– Rengeteg időt töltöttem vele gyermekkoromban, egész nyarakat voltunk együtt, szoros kapcsolat alakult ki köztünk. Ő egy igazán szerethető ember volt, aki jó hatással volt rám, formálta a személyiségemet. Fájó pont a szívemben, hogy már nem ismerhette meg a dédunokáit. Olyannyira kötődöm hozzá, hogy a lábamra tetováltattam egy képet róla, ahogy egy sámlin ül a parton, és pecázik. Azt tervezem, hogy a papám képe mellé, egy gyermekkori fotómat is felvarratom magamra.
– Együtt néztétek a tévében a focimeccseket?
– Hát, nem! (nevet) Tudom, hogy hihetetlen, de a meccsnézés egy cseppet sem köt le, viszont annál jobban szeretem rúgni a bőrt. Persze egy Európa-bajnokságot vagy egy Világbajnokságot nem hagyok ki, de nálunk nem megy sűrűn focimeccs a tévében.
– És milyen volt, amikor magadat kellett visszanézni?
– Annak ellenére, hogy pozitív személyiség vagyok, a játékom visszanézése abszolút negatívan hatott rám, nem tudtam belőle építkezni, inkább visszavetette a lelkesedésemet.
– Elég nagy rálátásod van a profi futballra. Szerinted melyek ennek a karriernek a buktatói?
– A profi foci rengeteg lemondással jár, folyamatosan nyomja a vállunkat a teljesítménykényszer, ha nem hozzuk a tőlünk elvárt szintet, akkor bizony könyörtelenül lecserélnek. El kell fogadni, hogy a játékosok pótolhatók, mindig van másik ember az adott posztra. Így viszont sosem lehetsz biztos abban, hogy a következő meccsen megkapod-e a lehetőséget a játékra vagy éppen a kispadra kerülsz, és csak a háttérből nézheted a történeseket.
– Miért ért véget a profi pályafutásod?
– Édesapaként el kellett kezdenem hosszú távon gondolkodni – biztos háttért kell teremtenem a családomnak, már nemcsak magamról, hanem róluk is gondoskodnom kell. Az volt a tervem, hogy az aktív pályafutásom után Gyirmóton maradok, és edző leszek. Győr és környéke a szívünkhöz nőtt, ott el tudtam volna képzelni az életünket. Habár a vezetőségnek szimpatikus volt a hozzáállásom, végül mégsem hosszabbítottak velem szerződést, így teljesen máshogy alakult az életünk, de nem bánom. Eldöntöttem, hogy abbahagyom a profi karriert, és belekezdek valami másba.
– Ezt úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan a B terven kell gondolkodnod?
– Így igaz, hiszen egy focista élete akár egy sérülés miatt is kettétörhet. Ha nincs terved arra vonatkozóan, hogy mit fogsz csinálni ebben a helyzetben, akkor bizony nehéz az alapoktól új életet kezdeni. Habár a profi foci teljes embert kíván, és nehéz mellette bármi mást is építeni, mégis gondolni kell arra, hogy egyszer véget érhet.
– Mi vonzott a villanyszerelő szakmában?
– Nem egyszerű ez a mesterség, nagy odafigyelést igényel, ha nem veszed komolyan, akkor az óriási problémát okozhat. Mindig is érdekelt ez a szakma, de anno édesapám nem engedte, hogy villanyszerelőnek tanuljak, mert szerinte, egy szakember elég a családban. Persze mondanom sem kell, hogy náluk nincs csengő, és még sorolhatnám, milyen hiányosságok vannak a szülői házban, mert édesapámnak erre már nincs ideje. (nevet) Ez is azt mutatja, hogy nem árt, ha van még egy szakmabeli otthon. Egyébként cukrász a végzettségem, bár a villanyszerelés jobban érdekel, talán azért mert veszélyesebb.
– Szeretsz veszélyesen élni?
– Igen, ahogy régen is, azt hiszem, ez nem változott. Ez a munka izgalmas, hiszen sosem tudhatod biztosan, hogy megráz-e az áram vagy sem. (nevet)
– Hogyan értékeled az elmúlt 15 évet?
– Nem bántam meg, hogy gyermekként ezt a hivatást választottam, rengeteg élmény köt a focihoz, örülök, hogy NB1-es játékos lehettem. Most az a célom, hogy a megyei I. osztályban a dobogóra állhassunk a csapattal. Nem vagyok csalódott, hogy lezárult egy időszak, nem félek attól, hogy mi lesz ezután, van tervem és új célom, amit el szeretnék érni.

Fotó: Panna