15 éves volt, amikor családjával együtt eljöttek Szabadkáról és Kalocsára költöztek egy nyugodtabb élet reményében. A jogi pálya és a színészet vonzotta, de végül édesapja nyomdokaiba lépett. A családi vállalkozásban kezdett el dolgozni, majd átvette a stafétabotot és az optika élére állt.

– Miért döntöttetek úgy, hogy elköltöztök Szabadkáról?
– Áldatlan állapotok voltak – az akkor még egyben lévő – Jugoszláviában. Szabadka konkrétan nem volt harci színtér, de a horvát háború negatív gazdasági hatásai érződtek, ettől rossz hangulat uralkodott el az embereken. Előszeretettel vitték a háborúba a vajdasági magyarokat, pedig nekik semmi közük nem volt hozzá. Ezt szerettük volna megelőzni. Óriási infláció volt, nem árakat használtak, hanem kódokat, mert naponta kétszer kellett átárazni az árukat, teljesen elértéktelenedett a pénz.
– Mit érzékeltél ebből gyermekként?
– Nem sok mindent, viszont a háttérből éreztük, hogy van egyfajta nyomás mindenkin.
– Megviselt ez a nagy váltás?
– Viszonylag könnyedén alkalmazkodom az új helyzetekhez és barátokat is egyszerűen szerzek. A végén már én is úgy éreztem, hogy ez a legjobb döntés. Ha a szüleim nem is jöttek volna, én Szegedre szerettem volna már középiskolába járni. Az elején nagyon furcsa volt Kalocsán élni, ennek ellenére egy év alatt beilleszkedtem és nem vágytam vissza Szabadkára.
– Szoktál hazajárni? Bár nem tudom, mit jelent számodra a „haza”…
– Most már Kalocsát jelenti, azt szoktam mondani, otthonról megyek haza. Rendszeresen járok Szabadkára, ott élnek a testvéremék és a nagymamám is.
– Akkor még odafűznek ezek a szálak. Mit érzel, amikor ott vagy?
– 13 év után mentem vissza először Szabadkára. Annyi idő alatt minden megváltozott, viszont az utcák és az épületek ismerősek voltak. Érdekes volt újra látni a gyermekkorom színhelyét. De nem szeretnék már visszamenni, ideköt már minden. Jól érzem itt magam, úgy érzem, megérkeztem.

– Apukád kezdte el a vállalkozást, téged is ez az irány vonzott?
– Abszolút nem! Én humán beállítottságú vagyok, a jogi pálya és a színház világa érdekelt, rendszeresen jártam színjátszó körbe, az iskolában állandóan szavaltam. Azt hiszem, negyedikes voltam, amikor leült velem apám beszélni négyszemközt, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem ahhoz, amit ő csinál, folytatnám-e a vállalkozását? Elgondolkodtam rajta és végül is én is ebbe az irányba mentem.
– A családi vállalkozásban kezdtél el Te is dolgozni. Hogyan fért meg egy idő után „két dudás egy csárdában”?
– Apukám irányította az egész vállalkozást, ő egy nagy törvényű ember, szeret mindent irányítani, de nagyon jószívű.  Keményen megmondja a véleményét, mégis meg lehetett puhítani. Ez a szigorúság ebben a szakmában előny, hiszen az üzleti világban nem lehet máshogy előrejutni. Az egész szakmát tőle tanultam, azokra az intelmekre még ma is emlékszem, megadta nekem az alapot! Az anyukám is az optikában dolgozott, ő a háttérmunkákban segített. Ő nagyon simulékony és könnyen alkalmazkodik. Amikor elvégeztem az iskolát és egyre több dologba beleláttam, akkor már voltak nézeteltérések az édesapámmal. Ahol most van az optika, az már az én ötletem volt.
– Könnyen átadta apukád a családi vállalkozást?
– Ezzel nem volt probléma. Apukám hatvan éves korában eldöntötte, hogy befejezi a munkát. Én pedig megkaptam tőle a cég irányítását. Ezt nem éreztem tehernek, mert szeretek dolgozni. Egyszerre több szálon futnak a cselekmények, ritkán koncentrálok kizárólag egy dologra, mert az túl monoton lenne.
– Így is tudsz mindenhol maximumot nyújtani?
– Törekszem rá! Viszont rá kellett jönnöm, hogy nem tudok mindenhol ott lenni. Szerencsére megtaláltam azokat az embereket, akiknek a munkájában megbízom és rájuk merem hagyni az adott feladatot. Figyelemmel követem a folyamatot, segítek, szólok, ha valamit másként kellene csinálni. Örülök, hogy az időm legtöbb részét most már a vizsgálóban tölthetem, ez egy igazi kihívás az életemben. Viszont, amikor csak lehet, kimegyek az eladórészbe, mert szeretek segíteni, rábeszélni, megmutatni, hogy mi áll jól a vevőnek.

– Mit vársz el az alkalmazottaktól?
– Én azt várom el, hogyha az üzletben vannak, akkor ne csak fizikailag legyenek ott, hanem koncentráljanak a munkára. A minőségi munkánál nincs fontosabb számomra. Már nem vagyok olyan szigorú, mint régen. Úgy érzem, lenyugodtam.
– Sokan tervezni szeretnek, mások inkább a kivitelezésben vesznek részt. Te melyik fázist szereted?
– Állandóan kattog az agyam, sokszor éjjel felkelek, mert eszembe jutott egy új ötlet, csak sajnos reggelre elfelejtem. Kitaláltam, hogy felírom a telefonomba, hogy ne vesszenek el. Ha megvan a terv, a kivitelezésben is imádok részt venni.
– Kinek szeretnél megfelelni?
– Elsősorban magamnak. A szakmában mindig a saját utamat jártam és nem foglalkoztam azzal, hogy más hogyan csinálja. Ha jól belegondolok, akkor mi a városban erősen „gyütt-möntek” voltunk. Sokáig még kimondani sem tudták az optika nevét, nem ismertek minket és ezért szkeptikusak voltak velünk szemben. Nagyon meg kellett felelni az itt élő embereknek is. Úgy érzem, ma már elfogadtak bennünket.
– Úgy tűnik nekem, hogy ez a vállalkozás szépen ível felfelé, de gondolom voltak kudarcok is. Hogyan viselted ezeket?
– Nagyon rosszul… A legnagyobb kudarc, ha egy vásárló nem elégedett. A rossz tulajdonságom, hogy nagy az igazságérzetem. Tudom, hogy nekem van igazam, mégis el kell fogadnom a vásárló véleményét. Egy kudarc után egyből keresem a megoldást, a cél az, hogy az ügyfél elégedetten távozzon az üzletből. Utána egy napot rágódok ezen, nem dühös vagyok, hanem az zavar, hogy nem sikerült meggyőznöm a vásárlót, hogy én jót akarok.

– Állandóan új kihívásokra vágysz. Érezted már azt, hogy „minden jó így, ahogy van”?
– Nem lehet megállni, mert akkor elmegy mellettem a konkurencia. Fontosnak tartom, hogy folyamatosan fejlődjünk és új technikát alkalmazzunk. Imádom a munkámat és jó érzéssel tölt el, amikor egy jó szemüveget adhatok a vásárlónk kezébe.
– Mit nézel meg először egy veled szembe jövő emberen?
– Természetesen a szemét, ez szakmai ártalom! Egyből vizsgálom is: egyforma magasan van-e… Ha találkozom egy emberrel, lehet, hogy a nevére nem emlékszem, viszont pontosan tudom, milyen szemüveget viselt.
– Anyukád is dolgozott a családi vállalkozásban, most már a feleséged, Edina is veled tart. Milyen a közös munka?
– Itt én vagyok a főnök, de abban a pillanatban, hogy beteszem a lábam a lakásba, ez már meg is változik. Szerencsére mindenben kikéri a véleményem, hiszen még csak egy éve dolgozik itt. Jól tudunk együtt működni!
– Ki tudsz kapcsolódni?
– Persze, otthon tudok lazítani.
– És akkor nem agyalsz?
(nevet) Na, azért eszembe jut a munka! Egy vállalkozó sosem tud igazán kikapcsolni. Most már úgy szoktunk nyaralni menni, hogy nem viszek telefont vagy átirányítom, másképpen nem tudok kiszakadni a munkából. Már az is kikapcsolódás, hogyha a lányommal játszhatok.
– Négy éves a kislányotok, Eliza. Van időd vele foglalkozni?
– Sajnos kevés.
– Nem félsz attól, hogy fontos időt hagysz ki a kislányod életéből?
– Próbálok aktív időt tölteni vele, bár viszonylag keveset vagyok otthon, mert rengeteget dolgozom, este fáradtan esek haza. Amikor csak tehetem, játszok vele és énekelek neki, folyamatosan megy bennem a zene. Amikor kisebb volt, talán többet voltam vele, én fürdettem, altattam. Azt látom, hogy ha szánok rá időt, akkor azt ő tízszeresen hálálja meg. Egyébként megszokta, hogy az apa az optikában van.

– Amikor hiányol, bejön hozzád?
– Rendszeresen. Nagyon érdekli ez a világ is. Szemüveget próbálgat, beül a vizsgálószékbe liftezni, aztán a gyereksarokban játszik. Sőt, már szemet is tud vizsgálni! Otthon szoktunk olyat játszani, hogy ő vizsgálja az én szememet. Mutatja a táblát és mondja: „Apa, szemvizsgálat, takard el a szemed! Mit látsz?” Én pedig válaszolok: „Kiskutyát!” És már tudja, ilyenkor mit kell mondani: „Jöjjön a másik szem!”
– A feleségeddel jól kiegészítitek egymást, Te temperamentumos vagy ő pedig sokkal nyugodtabb.
– Fél mondattal vissza tud húzni a földre. Szeretek álmodozni, nagy terveket szövögetni, ő pedig reálisan látja a dolgokat. Szóval, jól kiegészítjük egymást, viszont mind a ketten önfejűek vagyunk és ez néha-néha összetűzést okoz. Nagyon emocionális ember vagyok, nekem nagy érzelmeim vannak, tudok szeretni és rajongani is.
– És a kislányotok?
– Azt szoktam mondani, kívülről rám hasonlít, belső tulajdonságaiban viszont az édesanyjára, bár fordítva jobban jártunk volna, mert szebb lenne és simulékonyabb. Na jó, csak vicceltem! Ő is nagyon érzékeny, ezt mind a kettőnktől örökölte.
– Könnyen megbocsátasz?
– Én nem szeretek haragot tartani, nálam lehet újrakezdeni. Kifejezetten megbocsájtó típus vagyok, mert nem fér bele az értékrendembe a harag. Ha megbánt valaki, de utána odajön hozzám és bocsánat kér, akkor tiszta lappal indul nálam.
– Mit jelent számodra a siker?
– Nem tudom… Ha a családomat nézem, akkor sikeresnek érezhetem magam. Mostanában annyi családi drámát hallok. Én csak hálát adhatok, hogy mi együtt vagyunk a feleségemmel, szeretjük egymást és van egy gyönyörű lányunk. Nem kívánhatnék többet. Az üzleti életben mindig fontos, hogy mihez viszonyítunk. Ha azt nézem, hogy honnan indultunk és most hol tart az üzlet, akkor azt mondhatom, hogy szép dolgot értem el, de mindig van hova fejlődni…

Fotók: Kesztyűs Attila