Hazánk egyetlen férfi szopránénekesét egy tehetségkutatóból ismerhettük meg. Azóta jó pár év eltelt, nevét külföldön is jegyzik, a műfaji sokszínűség pedig egyik fő ismertetőjegye lett, hiszen a klasszikus mellett más műfajokban is kipróbálhatta magát: musicalt, operettet, nagy ívű filmdalokat és még popdalokat is énekel. Bátran mer kalandozni a műfajok között, nehezen viseli a kötöttségeket, mert az a szabadságvágyát korlátozza. Vásáry Andréval beszélgettünk.
– Hogyan éled meg ezt a mostani időszakot?
– A jelen helyzetben a bizonytalanság óriási, a művészvilágra egyébként is jellemző, hogy nem túl kiszámítható, de most ez tényleg szörnyű, hiszen egyetlen pillanat alatt minden fenekestül felfordult, nekünk pedig alkalmazkodni kell ehhez és elfogadni. De nem veszítem el a pozitív hozzáállásomat, igyekszem aktívan eltölteni a rám szakadó szabadságot.
– Felkértek a Chicago című musicalben Mary Sunshine megformálásra, ami önmagában is különleges szerep. Meglepett, hogy Székesfehérváron rád gondoltak?
– Nem hittem volna, hogy egyszer musicalben fogok szerepelni. Korábban több színházi szerep is megtalált már a Pesti és a Nemzeti Színházban, ezért hiányzott már a színház, a legjobbkor jött az életembe ez a szerep. Egy jósnő megjósolta nekem, hogy jönni fog egy musical szerep, de akkor egyáltalán nem vettem komolyan ezt a jóslatot, elképzelhetetlennek tartottam, különösebb jelentőséget nem is tulajdonítottam neki. Bár ismertem a darabból több dalt is, de még sosem láttam színházban, így az újdonság erejével hatott rám. Rendkívül nehéz karaktert kell megformálnom, technikailag a mű legnehezebb dalát kell elénekelnem, amire kihívásként tekintettem és úgy érzem, jól sikerült. Hálás vagyok a lehetőségért a székesfehérvári Vörösmarty színháznak, nemcsak azért, mert a közönség nagyon szereti a darabot, hanem mert a szakma is elismerte: tavaly elnyertük érte színikritikusok díját az Év legjobb musicalje kategóriában.
– Több mint tíz éve lettél országosan ismert a már említett televíziós tehetségkutatónak köszönhetően. Vízválasztó volt a karriered szempontjából ez a műsor?
– Ez így igaz, óriásit változott akkor az életem. Felfokozott életszakaszban voltam, percre pontosan betáblázták az életemet, nagy volt a pörgés. Azt szokták mondani, hogy mindenkinek egyszer adatik meg, hogy berobbanjon a szakmába, ha azt a lehetőséget elszalasztja, akkor több már biztosan nem lesz. Nekem az a műsor hozta el az ismertséget. Ha most visszagondolok az eltelt időre, elégedett lehetek mindazzal, amit elértem: öt album, három arany és egy platina lemez, sikeres koncertek és turnék országszerte, a színházi és televíziós szereplések sora, felsorolni is nehéz a tíz év eredményeit. És persze az utazások, a külföldi fellépések Európa, Amerika, Kína… Büszkén mondhatom, hogy már külföldön is számon tartanak, hívnak.
– Jól érzem azt, hogy téged az új közeg különösebben nem formált át?
– Biztosan változtam, hiszen a korral változunk, de én hiszem, hogy a lét határozza meg a tudatot, tehát, amikor bekerülsz egy közegbe, ami merőben más a megszokottól, eltérő az időbeosztás, a dolgokhoz való viszonyulás, természetes, hogy ezzel együtt megváltozunk mi is, miközben igyekszünk megmaradni olyannak, amilyenek voltunk. Amikor berobbantam, már nem voltam tinédzser, mondhatni, kiforrott az egyéniségem, a szakma már nem rejtegetett annyi újdonságot, mint egy fiatalnak, aki még a pályája elején tart. Úgy kerültem a műsorba, hogy előtte már megjelent az első lemezem, színházban játszottam, és pontosan tudtam, mennyire nehéz a művészélet, főleg, ha nem vagy ismert. Természetesen rengeteg múlik azon, hogy otthonról mit hozunk, milyen mintát kapunk és ezeket az új szituációkat, hogyan éljük meg.
– Ebben a törtető világban hogyan edzetted meg az érzékeny lelkedet?
– Nehéz munka volt, hiszen szenzitív ember vagyok, és ezt már nyíltan vállalom is. Régen rettentően megviselt, ha ok nélkül bántottak, voltak nehéz időszakaim, amiket sosem tártam a nagyközönség elé, mert egész egyszerűen nem szerettem volna, ha bárki sajnálna. Ebben a szakmában az érzékeny művészlelkek mellett elég sok a törtető, mindenen átgázoló, olykor kevésbé tehetséges ember is. Én már ott tartok, hogy nem szeretnék harcolni, nem akarok bizonygatni, már pontosan tudom, hogy ki vagyok és mit érek, így már nem vagyok annyira sérülékeny.
– Mit mutatsz meg magadból a külvilág számára?
– Sosem fogom a közösségi médiában élni az életem. Sokan beengedik a külvilágot a saját terükbe, olyan részleteket mutatva meg, ami már abszolút a magánélet része. Ez a szakma arról is szól, hogy jelen kell lenni, de úgy, hogy a személyiségünk ne sérüljön, és még véletlenül se tűnjön erőltetett kapálózásnak. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hiszen ki kell elégíteni a rajongók igényeit, azaz valamennyire be kell engedni őket a magánéletedbe, közben meg nem szabad mindent kiadni, és nem mellesleg értéket képviselj, amit közvetítesz a közönség felé.
– Kívülállóként úgy tűnik, hogy szabad vagy, és nem félsz belevágni új dolgokba.
– Mindig is nehezen viseltem a túlzott kötöttségeket, korlátokat, éppen ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és szabad lehetek az összes bizonytalanságával együtt. Pont valamelyik nap azon gondolkodtam, hogy bármennyire is nehéz létezni ebben a világban, az életemet sosem cserélném el.
– Kitartó típus vagy?
– Ha mélyen belül hiszem, hogy valami nekem meg van írva, akkor előbb-utóbb sikerül. Megfigyeltem, hogy amire nagyon vágytam, az legtöbbször nem teljesült egyből, de végül mindig valóra vált, csak nem vártam a csodára, hanem igyekeztem megtalálni a felé vezető utat, ami göröngyös volt legtöbbször, de mégis rengeteg tapasztalatot rejtett.
– Mire vágysz most igazán, azon kívül, hogy újra a színpadon állhass?
– Szeretném megmutatni magam a világnak. Rendszeresen dolgozom ugyan külföldön is, de jó lenne szintet lépni.
