Erika nem az a típus, akinek az álmai és vágyai egy fiókban hevernek, arra várva, hogy egyszer csak eljön a megfelelő pillanat, amikor megvalósítja őket. Gyermekkori álma volt, hogy mentőtisztként emberéletekért küzdjön, ezért mindent meg is tett, szívvel-lélekkel dolgozott, hogy a pálya csúcsára jusson. Mi jött ezután? Édesanyává vált, így máshova kerültek a hangsúlyok az életében, miközben képes volt újradefiniálni önmagát, és belevágni valami másba. Mielőtt elkezdtünk volna beszélgetni, Erika azzal indított, hogy hálával tartozik nekem… Még én sem igazán értettem, mire is gondol.

– Nagyon hálás vagyok neked, ugyanis a beszélgetésre hangolódva az elmúlt pár napban végigpörgettem az életemet, és hihetetlenül jó élmény volt megállni egy-egy fordulópontnál, döntési helyzetnél, mert ezek örök emlékek. Érdekes volt végignézni, hogy milyen utat tettem meg idáig, ahol most tartok, és közben egy csomó megható pillanat kúszott be a gondolataimba.
– Mit szólnál hozzá, ha most közösen „utaznánk” egyet?
– Már indulhatunk is! (mosolyog)


– Gyermekként neked is összeugrott a gyomrod, amikor meghallottad a szirénázó mentőautó hangját?
– Abszolút nem, hihetetlenül jó érzés kerített hatalmába, és inkább kíváncsivá tett. Ahogy felcseperedtem egyre erősebbé vált bennem a vágy, hogy segíthessek másokon, így egyértelmű volt, hogy az egészségügyi pályát választom. Később fokozatosan az is körvonalazódott bennem, hogy a mentőzés illik leginkább a személyiségemhez. Végig az lebegett a szemem előtt, hogy egyszer mentőtiszt leszek, éppen ezért az utamba gördülő akadályokat nem éltem meg akkora nehézségként, mert tudtam, hogy a vágyam eléréshez, ezeken is át kell lépnem.
– Sosem féltél ettől, az olykor embert próbáló hivatástól?
– Mindig is izgalmasnak éreztem, és mivel a kezdetekkor egy fantasztikus mentor állt mellettem, így egyre magabiztosabbnak éreztem magam – sosem kerített hatalmába a félelem, sőt jobb teljesítményre sarkallt. Gyakorlatorientált képzést kaptunk, így az első évtől kezdve minden héten volt lehetőségünk a tanultakat a való életben alkalmazni. Ha tehettem, akkor a szabadidőmben is gyakorlatokon vettem részt, és önszorgalomból még a laborba is bejártam, hogy még több tudást magamba szívjak. Amikor már elegendő alapismeretet szereztem, bizonyos feladatokat elláthattam, miközben a mentorom a háttérbe húzódva felügyelte a folyamatot, így biztonságban érezhettem magam, miközben megízlelhettem a felelősség ízét. Idővel egyre otthonosabban mozogtam ebben a közegben, viszont amikor elkezdtem dolgozni, hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy a felelősség ekkor már teljes mértékben az én vállamat nyomta, nem volt egy külső kontroll, egy biztató szempár, ami átsegített volna a nehéz helyzeteken.
– Honnan tudtad, hogy ez az, amiben kiteljesedhetsz?
– Energikus vagyok, szeretem a változatosságot, jó a helyzetfelismerő képességem és empatikusan tudok az emberek felé fordulni. Ezek mind szükségesek ahhoz, hogy valaki jó legyen ebben a szakmában. Az is igaz, hogy a túlzott együttérzésnek van némi veszélye, hiszen nem vihetjük haza minden beteg sorsát, viszont empátia nélkül nem szabad ezt a hivatást választani. Azt is észrevettem, hogy bármennyire sokrétű is egy mentős tudása, nem dőlhet nyugodtan hátra, el kell fogadnia, hogy soha nem tudhat eleget, éppen ezért folyamatosan képeznie kell magát.
– Nehezebb nőként érvényesülni ebben a szakmában?
– Szerencsére ez sosem jelentett számomra problémát, mindig maximális tisztelettel fordultak felém a kollégáim, sosem éreztem a megkülönböztetést, mindig egyenrangú félként tekintettek rám. A mentőzés egy összehangolt csapatmunka, együtt dolgozunk a beteg érdekében, így a sikerek is közösek. Mindenki tisztában van vele, hogy egyikünk sem tud működni a másik nélkül, csak közös megoldások léteznek.


– Hogyan hatott rád lelkileg mindaz, amit nap mint nap átéltél a munkád során?
– A gyermekem születése után éppen ez gondolkodtatott el azon, hogy a mentőzés talán mégsem egy életre szóló hivatás számomra. Érzékenyebb lettem, édesanyaként még nehezebben viseltem a megterhelő élethelyzeteket.
– Mi változott még?
– Az anyasággal minden a feje tetejére állt, ez egyfajta fordulópont volt az életünkben, hiszen már teljesen máshogy éltem meg, hogy éjszakába nyúlnak a műszakok, és nincs igazán se hétvége, se ünnepnapok. Mivel a férjem is ezt a hivatást választotta, így borzasztó nehezen tudtuk összeegyeztetni az életünket, felváltva vigyáztunk a gyermekünkre, együtt jóformán sosem voltunk, ami megviselt minket lelkileg. Sosem okozott problémát, hogy óriási felelősséget kell vállalnom, a stresszt is egész jól kezeltem, de tíz év után azt éreztem, hogy ennek mégiscsak megvan az ára. Aztán persze egyre inkább megviseltek a kudarcok, még inkább megérintettek az emberi történetek, és egyre nehezebben viseltem azokat a helyzeteket, amikor mindent megtettem, hogy megmentsünk egy életet, mégsem sikerült. A mentős hivatás során szerzett élmények feldolgozását, a vele járó lelki munkát ugyanis nem lehet megúszni. Időt kell hagyni, hogy ezek a dolgok a helyükre kerüljenek. Csakhogy én egy idő után magammal cipeltem ezeket a történeteket, és nem hagytak nyugodni.
– Nehéz lehetett úgy abbahagyni a hivatásodat, hogy közben sikeres voltál benne.
– Rengeteg álmatlan éjszakát okozott az elengedése, majdnem két évig nem tudtam döntést hozni, csak érlelődött bennem a gondolat. Végül elszántam magam… A kollégáim nagyon meghatóan búcsúztak tőlem: az utolsó napon is beültem az esetkocsiba, ahogy mindig, majd szép lassan, szirénázva kigurultunk az épület elé. Aztán persze otthon az egyenruhámban ülve zokogtam. Még ma is könnybe lábad a szemem, ha erre a pillanatra gondolok… 15 évig egy igazi csapat tagja voltam, hiszen egy segítő szakma, valahogy jobban összekovácsolja az embereket. Tényleg nem véletlen, hogy bajtársaknak hívjuk egymást, ugyanis végtelenül erős a kötelék közöttünk. Mégsem bántam meg a döntésemet, még éppen időben hoztam meg.
– Ha jól érzem, ez a szerelem azért örök számodra.
– Ez így igaz. Ha egyszer megérzed ennek a szakmának az ízét, akkor sosem fogsz elszakadni tőle. Abszolút hivatásként éltem meg a munkámat, folyamatosan lépkedtem előre szakmailag, mert csak így lehettem hiteles abban, amit képviseltem. Fontosnak tartottam, hogy részt vegyek az újraélesztés népszerűsítésében, az elsősegélynyújtási programokban, hogy versenyeken zsűrizzek, és baba-mama elsősegély-tanfolyamokat tartsunk a kolléganőmmel. Belülről éreztem a késztetést, hogy nekem ez a küldetésem. A lelkem mélyén mindig mentős maradok, mert mentős szív dobog bennem. Valahol most is az életem része ez a szakma, hiszen a mai napig részt veszek szakemberek képzésében, így átadhatom számukra a tapasztalataimat és a mentős hivatás szeretetét.


– Ugyanakkor már egy új dolog lelkesít, ha jól tudom.
– Még a mentőzés mellett elkezdtem tanulni a pszichológiát, és egy teljesen új út nyílt meg előttem, ami sok érdekességet rejt magában.
– Hogyan jutottál el a pszichológiához?
– Hamar megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék még valami olyat tanulni, amiért igazán lelkesedni tudok. Elkezdtem nézelődni, de még én is nehezen hittem el, hogy lesz egy új hivatásom, amit ugyanúgy szívvel-lélekkel, szenvedéllyel tudok csinálni. A pszichológia régóta foglalkoztatott, hiszen már a mentőzés során is számos lelki eredetű betegséggel találkoztam. Egyébként is érdekel a holisztikus szemléletmód, mert nem gondolom, hogy a test és a lélek gyógyítását külön lehetne választani. Számomra most vált kerek egésszé ez a történet, hiszen eddig a testet gyógyítottam, most pedig a lélek rejtelmeibe merülök el. A természetemből fakad, hogy szeretek odafigyelni másokra, ítéletmentesen jelen lenni, és meghallgatni a problémáikat, ezért is érzem magamhoz közelállónak ezt a hivatást. Óriási tudásszomjjal jártam be az egyetemre, élveztem, hogy megismerhetem a pszichológia világát. Ismét egy cél lebegett a szemem előtt, amiért érdemes volt küzdeni, és olykor hajnalba nyúlóan bújni a szakkönyveket, tanulni a tételeket, csakhogy sikeres vizsgát tehessek, és most rettenetesen élvezem, hogy már végzett pszichológusként is dolgozhatok.
– Feltűnt, hogy rendkívül ügyesen zsonglőrködsz az idővel.
– Állandóan sakkozok vele. (nevet) Szerencsére a spontaneitás az életem része, ezért nem zavar, ha nem úgy alakul minden, ahogy elterveztem, igyekszem rugalmasan alkalmazkodni a helyzetekhez. Az egész életem arról szól, hogy 24 órába próbálok mindent belesűríteni, és végül mindig rájövök, hogy ez képtelenség, főleg segítség nélkül. Szerencsére mindvégig számíthattam a családomra, nélkülük biztosan nem tudtam volna a tanulásra is koncentrálni, és elvégezni az egyetemet.



– Mi az, aminek a fontosságára megtanított a pszichológia?
– Egyfajta alapszabály számomra, hogy nem vitatkozhatunk mások érzéseivel, hiszen az adott helyzetet mindenki a saját szemüvegén keresztül nézi, éppen ezért más érzéseket válthat ki belőlünk ugyanaz a szituáció. Megtanultam azt is, hogy nincsenek abszolút igazságok, mindenkinek megvan a maga realitása, és még véletlenül sem az a cél, hogy meggyőzzük a saját igazunkról, hanem az, hogy valamiféle elfogadással forduljunk felé.
– Mi tölt fel, ha elfáradsz?
– Iszonyúan fontos időről időre kikapcsolódnunk, és újra tölteni az erőforrásainkat, mert szükségünk van a folyamatos stresszoldásra. Ha ezt nem adjuk meg saját magunknak, akkor lehetetlen teljes odaadással tenni a dolgunkat. Nekem a tánc és a sport jelenti ezt az energiaforrást, ebben valódi flow-élményt élhetek át: amikor eggyé válok a zenével, és a mozdulatok belülről jönnek ösztönösen, az csodálatos érzés. A természet közelségéből is szeretek erőt meríteni, például imádok a kisfiammal barangolni. A Duna az egyik kedvenc búvóhelyünk, ahol együtt lehetünk szabadok. Számomra nagyon fontos ugyanis, hogy mindig tartalmas időt töltsek vele. Akármennyire zsúfolt is a napom, arra mindig szánok időt, hogy együtt játsszunk, fára másszunk vagy elkísérjem pecázni.
– Milyen anyai mintát hozol otthonról?
– Anyukám a barátnőm, a bizalmasom, aki előtt nincs tabu, és ez az odaadás kölcsönös közöttünk. A családunkban ő teremtette meg a meleg szeretetet, igazi tyúkanyó típus. A mai napig együtt játszik az unokákkal, minden kalandban benne van, mert mélyen sikerült megőriznie a gyermeki énjét.
– Racionálisan döntesz, vagy az érzelmeid irányítanak?
– A munkámban abszolút a racionalitás jellemző rám, mentősként nem is engedhettem meg magamnak, hogy az érzelmeim vezessenek, az emberi kapcsolataimban viszont nagyon is emocionális vagyok.
– Szenvedélyes embernek tartod magad?
– Igen, mindent szenvedélyesen csinálok, mert szerintem másképp nem is érdemes. Szeretem belevetni magam az adott feladatba, és a tökéletességre törekszem, mindent megteszek, hogy a legtöbbet hozzam ki a dolgokból.



– Mikor érzed magad sikeresnek?
– Másban nagyon hamar meglátom a jót, és elismerem a tehetségét, de a saját sikereimet nem élem meg olyan intenzíven, mert legtöbbször az foglalkoztat, hogy bizonyos helyzetekből, hogyan lehet még többet kihozni. Ebből is látszik, hogy a maximalizmus nem feltétlenül áldás, mert bizonyos élethelyzetekben talán éppen emiatt nem élem meg olyan önfeledten a sikert. Előrevisz, hogy mindig fejlődni szeretnék, de néha olyan jó lenne elfogadni az „elég jót” is.
– Azért volt már olyan, hogy azt mondtad magadban: igen, ezt most jól megoldottam!
– Talán sosem. (elmosolyodik) Igazából a visszajelzések ébresztenek rá, hogy időnként igazán büszke lehetnék magamra is. Az egyik legemlékezetesebb eset az volt, amikor egy tüdőödémás beteghez érkeztünk ki, aki szörnyen rossz állapotban volt, de szerencsére jól reagált a terápiára, és stabil állapotban vittük be a kórházba. Néhány nappal később a beteg kint állt az őrző ajtajában, és megállított, mert megismert, és csak annyit mondott: „Én vagyok az, akinek megmentette az életét.” Ez még ma is melegséggel tölti el a szívemet, és azt hiszem, hogy még büszke is voltam akkor magamra.
– Milyen érzések kavarognak most benned, az „utazásunk” végéhez érve?
– A beszélgetésünkből jöttem rá arra, hogy amit természetesnek éltem meg az életemben, az bizony elég sok erőfeszítéssel járt, rengeteg munka, alázat és kitartás van mögötte. Bár nosztalgiával gondolok vissza a mentős időszakra, mert imádtam minden egyes pillanatát, de mára lezárult ez a korszak az életemben. Eleinte fájt, és gyakran feltettem magamnak a kérdést: ha ez volt az álmom, akkor miért adtam fel?! De aztán rájöttem, hogy én a lehető legtöbbet kihoztam magamból, rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, és a megszerzett tapasztalatokra kitűnően tudok majd építkezni. Most pedig készen állok valami újra, ami ismét lelkesedéssel tölt el.

Fotó: Panna