Ha megkérdezel egy hatévesforma gyereket arról, hogy «Hol laknak az ember álmai?» figyeld meg, még kapásból tudni fogja rá a választ. Valahogy így hangzik majd: a pitvartól két hüvelykujjnyira, néha felfelé, néha lefelé – hiszen ki a szíve felett, ki a szíve alatt hordozza őket. Nyílt titok tehát, hogy ott éldegélnek ők a lüktetésbe szövődve, szelíden, türelmesen várakozva. Bizonyos rendkívüli alkalmakkor pedig jó Quasimodo módjára bentről valami harangozás csendül fel. Boldogság idején – ha például az ember szerelmes – különösen égi lesz ez a zene… Máskor pedig durva lármaként hat, van is olyankor égszakadás földindulás – erről bizonyossággal feltételezheted, hogy egy összetört álom panaszos hangjai.

Megannyi mese szól a kívánságokról, és talán azért ilyen nagy a kereslet ezekre a történetekre, mert álmai bizony mindenkinek vannak. A népmesében hol az aranyhalba botlik a szegényember, hol a föld legidősebb asszonyába, máskor az ördögbe, arab kultúrkörökben a dzsinnbe, akinek megvallhatja legféltettebben őrzött vágyait.

Elérkezett az év vége. Strázsálunk a küszöbön. Ügyetlen, tétova mozdulatokkal készítjük lábainkat az átbillenésre. Manapság az ember különösen rászorul a talpaira, hiszen szárnyaktól megfosztva élünk, és bár két alkatrésszel kevesebb, mégis nehezebbek vagyunk. Micsoda paradoxon. Lesúlyozott képzeletünkkel jobban két lábára ejtett emberszabású lények lettünk, mint valaha. Mi több, a szárnyak lecsatolásával oda lett még valami: a korábbról jól ismert lebegés.
Egészen régen volt már, hogy az embernek szembe kellett néznie emberi mivoltával: halandósága és esendősége napjainkban viszont újra éles tapasztalat. Korunk mindenható emberének eszményképe dőlt össze, mint a kártyavár. Az illúzió szelencéjén repedés keletkezett és úgy párolgott el ez a szobahőmérsékleten folyékony halmazállapotú elképzelés, mint az etil-alkohol, vagy mint a dzsinn.

Mese a kis buckáról

Valahol a horizont felett, a bárányfelhők szegélye környékén ritkább és fényesebb a levegő. Oda emeld a tekinteted. Lesz ott fent egy kopár fennsík, és mint minden fennsík, úgy ez is egy hegyhez tartozik, de most csak ez a fennsík látszik ki a felhőölelésből, így hát erre koncentráljunk.

Létezik egy történet egy vándorról, aki már többször is felért erre a magas, fényes pontra. Rettenetes út visz fel, a menetelés közben bonyodalmak, megpróbáltatások váltják egymást a hegyen. Az utazó átél kínt, veszteséget, megtépi a szél, megkergeti a vihar, kételkednek benne az emberek, sőt meg is sebesül, mégis sikerrel veszi az akadályokat. Amikor pedig a legmagasabb pontra ér, felszól hozzá valaki, aki a síkságról végig nézte a teljes útját. Értetlenül faggatni kezdi motivációjáról és kérleli, hogy ugyan árulja el a titkát.
A történet szerint a kérdés hallatán a vándor elmosolyodott és nemes egyszerűséggel így felelt: „titkom nincs, a vágyam hozott fel ide, amit korábban helyeztem el képzeletben ezen a fennsíkon. Hiába volt itt ez a fene nagy hegy, tudtam, hogy mire vágyom és azt is, hol keressem, így már csak a lábaimat és a hitemet kellett megszilárdítanom.”

Legyen a vándor története a tanítónk. Érintsük meg magunkat a pitvartól két hüvelykujjnyira ott, ahol kell. Legyen bármi az áhított vágy, a dédelgetett álom, tegyük fel a felhőcsipkés fennsíkra és fogadjuk meg, hogy úton leszünk felé egész évben.

Mi fán terem a viktoriánus puding?
A vágyak megvalósításához rituálé szükségeltetik.

Az angolszász ünnepi tradíció elmaradhatatlan kelléke a karácsonyi puding néven elhíresült tortácska. Az édesség története babonából és vallásból szövődik első hallásra megdöbbentő tényekkel megspékelve. Azt például legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy hagyományosan az ízek koncentrálása céljából a kész süteményt vászonzsákba teszik és akár egy éven át – miközben az alkohol és a cukorszirup átitatja -, kampóra akasztva szárítják. Ezen felül is annyi mítosz és legenda tapadt Őragacsosságához, hogy persze rögtön érdekelni kezdett a dolog.

Az írások szerint először a 14. században szolgáltak fel efféle desszertet, az első feljegyzett és ránk hagyományozott recept pedig 1845-ből való, Eliza Acton konyhai útmutatója jegyzi. Sok írót is megihletett már ez a különös, mufurc édesség: Agatha Christie például A karácsonyi puding című novellájában ad neki főszerepet, ugyanis Poirot a nyomozás alkalmával az elrabolt drágakövet végül éppen ebben a pudingban találja meg.

Illusztráció Eliza Acton Modern Cookery (1845) című könyvéből

Az összetevőkben, amelyeket használunk hozzá, nincs semmi különleges, manapság könnyedén beszerezhetjük őket, valamikor azonban ritka és drága alapanyagoknak számítottak. Az aszalt gyümölcs luxuscikk számba ment, és voltak olyan idők is, amikor a szerecsendióért háború dúlt. Aztán magától ugyan ki tenne marhafaggyút a tésztába? Pedig bizony igaz, a tradíció tolla ezt is említi az alapanyagok között.

Angliában szinte minden családnak saját, titkos receptje van, elhoztam az enyémet, ami egy egyszerűsített, növényi alapanyagokból készített, többszörösen kipróbált verzió.

A tradicionális karácsonyi puding méltán nyerhetne meg minden slow food versenyt, hiszen nem sok étel szállhatna ringbe az egy éves elkészülési idővel. Ebben a változatban viszont mindössze 2 órácskába telik, amire a gőzfürdőben életet adunk neki.

A hagyomány szerint 13 összetevőből kell, hogy elkészüljön, mert Jézus és tanítványai együtt 13-an voltak az utolsó vacsorán. Miután minden alapanyag a keverőtálba került minden családtag megkeveri keletről nyugat felé a tésztát– ez a mozzanat a három napkeleti bölcs utazását jelképezi Betlehembe. A masszába négy apró tárgyat rejthetünk: gyűrűt, amely a házasságot jelképezi, patkót, amely a szerencsét, a vicc kedvéért gyűszűt, amely a hajadonságot és pénzt, amely evidens, hogy a jólétet szimbolizálja. A tortácska tetejére fagyöngy ágat szoktak rakni dísznek, a hiedelem szerint ez szimbolizálja Jézus koronájának kicsiny mását.

Az elkészítésnek pedig igen különös rituáléja van, kötözni kell, gőzölni és érlelni.

HOZZÁVALÓK:

• 50 g aszalt vörös áfonya
• 50 g aranymazsola*
• tetszőleges mennyiségű rum vagy brandy
• 50 g aszalt sárgabarack
• 25 g datolya
• 50 g mogyoró
• 50 g mandula
• 200 g tönkölybúza liszt
• jelképes só
• 1 alma
• 1 kezeletlen narancs leve, gyümölcshúsa és reszelt héja
• 4 ek. aquafaba (csicseriborsó konzerv leve)
• 80 ml mogyoróolaj
• 2 evőkanál nádcukor (ez akár el is hagyható)
• 1 vaníliarúd kikapart magjai
• 1 tasak sütőpor
• fahéj
• friss gyömbér reszelve
• szerecsendió
• őrölt szegfűszeg

* Mazsola-ellenesek: tudom, hogy sokan vagytok. Bátran helyettesítsétek az aszalt szőlőszemeket például kandírozott gyömbérrel vagy narancshéjjal, aszalt fügével, esetleg hibiszkuszvirággal.

ELKÉSZÍTÉS:

• Tegyél egy sétát gondolatban nyári gyümölcsöskertedben és gyűjtsd be a kedvenceid téli verzióit, vagyis az aszalt gyümölcsöket. Én a vörös áfonyát és a mazsolát rumba áztattam. (Az áztatási idő tetszőleges, fél órától akár napokig is elhúzhatjuk az ízfokozósdit.)
• Fogtam egy aranyalmát és meghámoztam, majd lereszeltem.
• Egy nagy keverőtálban a rumos aszalt gyümölcsöket a reszelt almával összekevertem, majd hozzáadtam aszalt sárgabarackot, datolyát, mandulát és mogyorót is.
• Ezt követően következett az olaj, és egy egész narancs leve a gyümölcshúsával és reszelt héjával együtt, végül az aquafaba, vagyis a csicseriborsó leve.
• Egy másik tálban a száraz hozzávalókat egyesítettem, vagyis a lisztet, a sütőporral, a sóval, a fűszerekkel és a nádcukorral kevertem el.
• Miután mindkét tálat összeállítottam, a rumbázó aszalt gyümölcsös tálhoz apránként hozzákevertem a lisztes keveréket.
• Ezután már csak egy formára van szükségünk a gőzöléshez. A tortácska alakja nagyon jellegzetes, de az angolok könnyen megoldják a kérdést, ugyanis sok esetben egy hőálló müzlis-, zabkásás-, mondhatnám habtál-formát vesznek elő a konyhaszekrényből, és a masszát ebbe kanalazzák.
• Miután megtaláltam a tökéletes tálat és bele került a massza is, sütőpapírból kivágtam egy éppen akkora sugarú kört, hogy egy kötél segítségével a formámra tudtam rögzíteni a papírt.
• Egy főzőedényt (amibe belefér a megkötözött forma a masszával) megtöltöttem vízzel úgy, hogy beleállítva a formát, félig fedje el.
• Gyöngyöző vízben gőzölni kezdtem az aranyos kis bucka alakú tortácskát legalább 2 órán keresztül, közben az edényre a tetejét ráhelyeztem.
• Az idő leteltével kihalásztam a formát a gőzből, ollóval megszabadítottam a madzagtól, és meglocsoltam alkohollal, valamint narancsos cukorsziruppal.
• A bucka csúcsát felcicomáztam és szenteste szervíroztam a családnak. Nagy öröm fogadta.

Mivel ez a recept a tradíció előtt tisztelgő, de attól elszakadó verzió, így elkészülte után akár azonnal tálalhatod, vagy hűvösre is teheted, hogy akár néhány napot várva még koncentrálódjanak az ízek.

Ez a téli mese megfényesíti az utat a tavaszig. Ha most a gyerekek után egy felnőttet kérdeznének meg, mondjuk éppen Téged, ugye már tudnád, hol élnek az álmok?

Fotó: Éva