Az elmúlt időszakban több ismerősömmel és barátommal is beszélgettem különböző témákról, a ki hogyan érzi magát és milyenek a mindennapok kérdések kapcsán. A kezdeti felszínes csevegéseinkből aztán mély beszélgetések születtek, és a végén sokkal messzebbre jutottunk a gondolataink és érzéseink mentén, mint amire az elején számítottunk. Mi vezethetett ide? Talán az, hogy kiléptünk a megszokott szerepeinkből, és mertünk nem csak felületesen kapcsolódni egymáshoz.

Ha jobban belegondolunk, beszélgetéseink nagy része az esetek többségében megmarad az udvariasság szintjén. Gyere most velem, és vegyünk végig gondolatban egy ilyen találkozást! Miután üdvözöltétek egymást, rutinszerűen felteszed az általános csevejindító kérdést: Hogy vagy? Mi történt veled mostanában? Beszélgetőpartnered erre a szokásos, már jól bevált választ adja: Köszönöm, jól. Minden rendben van. Az ismerős frázisokat követően szinte már hallod is, ahogy a megkönnyebbülés kőként koppan a földön, jelezve számodra, hogy nyugodtan hátradőlhetsz, a nehezén már túl is vagy. Megtetted, amit megkövetelt a haza: megkérdezted, és választ is kaptál. Minden szuper, akkor haladhatsz tovább. De ezzel a lendülettel te és a beszélgetőpartnered is beléptetek abba a jól ismert mederbe, amely az életünk eseményeit megosztó felületes, felszínt kapargató társalgások színtere.

A legtöbbünkben ilyenkor bekapcsol egy gomb, amin a nem szeretnék teher lenni felirat szerepel. És ezzel párhuzamosan azonnal mérlegre tesszük magunkban a problémáinkat: a munkahelyünk elvesztése csak két szomorú pillantást ér, a forgalomból kivont, kedvenc parfümünk beszerzése érdekében tett erőfeszítéseink pedig csak egy értetlenkedő szemöldökráncolást. A példa kedvéért kerestem a szélsőséges eseteket, de a helyzet, amit felvázoltam, szerintem neked is ismerős.

Ha viszont nem csak a felszínt kapargatnánk, akkor kiderülne, hogy mindenkinek van legalább egy olyan személyes története, problémája, lelki terhe – nevezhetjük bárhogy, a lényegen nem változtat –, amivel az élete során szembe kellett néznie, és szerencsés esetben ezt sikerrel meg is tette, megküzdött vele. Hogyan tette mindezt?! Megtalálta önmagában azt az erőt, amely képes volt továbblendíteni a nehézségen. Jó esetben el is raktározta legbelül a tudást, hogy hol találja ezt a belső erőforrást, annak érdekében, ha egy hasonló helyzetben szüksége lenne rá, legyen mihez visszanyúlnia. Így később tud majd honnan meríteni, tud küzdeni, és eszébe fog jutni az is, hogy képes felállni a padlóról, hiszen korábban már megtette – tehát van benne elegendő erő.

Itt érnek össze a gondolataim a csak felszínt kapargató, és a mélyebb beszélgetések felvetése kapcsán. Ha felületes társalgásokban éljük az életünket, akkor nem adhatunk segítséget a történeteinkkel magunknak és másoknak, és nem is kaphatunk tőlük erőforrást az ő megéléseiken keresztül a saját problémáink megoldásához. Mindannyiunkban megvan ez a bizonyos belső erő, csak lehet, hogy nem jut eszünkbe megkeresni.

Mi segített nekem abban, hogy eljussak a belső erő gondolatához? Nagyon sok mély és tartalmas beszélgetés más emberekkel, és egy írásgyakorlat, ami lehetővé tette az önmagamra való fókuszálást. Ezt a gyakorlatot most megosztom veled is. A neve: önmagunkra való fókuszálás elősegítése, tükörrel. Igen, jól olvastad, tükörrel. Mielőtt belefognál a feladat végrehajtásába, tedd el a telefonod. Koncentrálj, legyél ott, legyél jelen, és ne hagyd magad kizökkenteni a folyamatból.

„Ülj le egy tükör elé és nézd magad benne. Figyeld az arcodat, úgy, ahogy mások láthatnak téged. Önmagad megfigyelése közben gondolj egy jelentős személyes problémádra, és arra, hogy ez miként hat arra a helyzetre, amiben most vagy, és arra, valójában ki is vagy te! Néhány perces alapos vizsgálat után, fogj hozzá az íráshoz. Írj folyamatosan, legalább öt percig, néha nézz fel a tükörképedre, légy őszinte!”  (James W. Pennebaker és John F. Evans: Gyógyító írás)

Bármilyen meglepő is, egy ilyen gyakorlat alkalmas az őszinte elmélyülésre. Hazudnék, ha azt mondanám, komfortos érzés volt magamat nézni a tükörben. Viszont az írásgyakorlat közben jöttem rá arra, hogy nem változtatnék semmin a jelenlegi életemben, mert mindennek, ami az elmúlt évek alatt velem történt, szerepe volt abban, ahol ma tartok, általuk lettem az a nő, aki ma vagyok. Nagyon sok nehézség jött szembe velem az úton, amivel meg kellett küzdenem, de megtettem, mert mint utóbb kiderült, volt hozzá elég erő bennem.

Mindig az első harc a legnehezebb: nem tudod hogyan csináld, és egyáltalán képes vagy-e rá. Aztán szép lassan rájössz mindenre. Leküzdöd, mész tovább, és közben zajlanak a mindennapok.

Aztán egyszer csak ismét jön egy újabb kihívás, amit az élet állít eléd, és amire azt mondod, hogy ez már sok, ezt már biztosan nem tudod elviselni. Na, akkor kell megkeresned magadban azt a bizonyos belső erőt, ami megvan benned! Hiszen korábban már használtad, és megküzdöttél. Ha úgy érzed benned biztosan nincs ilyen erőforrás, akkor beszélgess el valakivel, aki ismeri az életutad, és akkor egy külső szemlélő szemüvegén keresztül rá fogsz jönni arra, hogy igenis erős vagy! Azonban ehhez az erőforráshoz szükség van arra, hogy mélyen kapcsolódj magadhoz és másokhoz – nem elég a felszínt kapargatni.

Kitárulkozni fáj, tudom, mert leomlanak a hosszú évek fáradtságos munkájával magad köré emelt falak, és pillanatok alatt esendő leszel… De néha megéri kockázatot vállalni, mert azzal, hogy megnyílsz, képes leszel segítséget nyújtani önmagadnak és másoknak is.