Ez egy olyan igazi, porcukorral hintett, szeretettel teli, karácsonyi beszélgetés egy pozitív kisugárzású védőnővel. Takács Reni számára az idei adventi hangolódás egészen más, mint az eddigiek, hiszen az első gyermekét hordja a szíve alatt, melynél szebb karácsonyi ajándékot nem is kaphatott volna az élettől. A várandósság megéléséről, az anyává válásról és az elmúlt év tanulságairól beszélgettem vele egy forró, Téli mese névre keresztelt tea mellett. Reni meséje itt, az adventi időszak kellős közepén íródik, és emléke egy életen át elkíséri majd.


– Eszméletlen energiákat mozgósítasz még most is!
– Nekem ez a természetes. Amióta babát várok, még nem fordult meg a fejemben, hogy lassítsak, hiszen jól vagyok, így nem gondolom, hogy különösebben kímélnem kellene magamat. Nyilván, ha nem esne jól ez a tempó, akkor visszavennék belőle. Mindig is úgy véltem, hogy a várandósság egy természetes állapot, ezért így is élem meg. A párom, Ádám finoman felvetette ugyan, hogy mi lenne, ha decembertől nem dolgoznék, úgyhogy megegyeztünk, hogy január végén abbahagyom a munkát. (nevet) A február már valóban az anyaságra való hangolódásról fog szólni, legalábbis ez a tervem.
– Olyan fitt kismama vagy!
– Ebben nagy szerepe van annak, hogy folyamatosan mozgásban vagyok: rendszeresen járok jógázni, és otthon is gyakran tornázom. A táplálkozásomban nem követek különösebb szabályokat, inkább a belső hangomra figyelek. Mondjuk, amikor a tizedik hétig jóformán csak banánt ettem joghurttal, mert semmi mást nem kívántam, akkor kicsit furcsán kezdtek rám nézni. De egyszerűen mennyei volt az íze! (nevet) Azt hittem, sosem unom meg, aztán elmúlt ez az érzés. Egyébként a Czeizel Intézet weboldalán találtam egy érdekes testsúly kalkulátort, amelyben megadható a kismama kezdeti testsúlya, és az, hogy hanyadik hétben jár, majd a rendszer ebből meghatározza az adott időszakra vonatkozó, ideális testsúlyt – szerencsére jól állok.
– És tudjátok már, hogy kislány vagy kisfiú érkezik a családotokba?
– Még mindig titok előttünk. Minden vizsgálat alkalmával külön szólunk az orvosomnak, hogy ne árulja el, mert meglepetésnek szeretnénk. Igazából számunkra ez nem is kardinális kérdés, csak egészséges legyen a pici, ezért szorítunk. Még mielőtt várandós lettem, megbeszéltük Ádámmal, hogy a baba nemét csak a szülés pillanatában szeretnénk megtudni, így még izgalmasabb ez a kilenc hónap. Amúgy ez a titok a szeretteinket is lázban tartja: folyamatosan nézegetnek, kérdezgetnek, és bizonyos jelekre hivatkozva ők már megállapították, hogy egy kisfiút hordok a szívem alatt. Sokan kérdezik tőlem, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban, de be kell vallanom, számomra még rejtély.


– Hogyan árultátok el az örömhírt a szeretteiteknek?
– Sokáig titokban tartottuk, a 14. hétig még a családnak sem árultuk el. Nem akartuk elkiabálni, mert a terhességemet megelőzte néhány kellemetlen élmény, ami óvatossá tett. A történtek miatt mélypontok is voltak az elmúlt időszakban, de azért igyekeztünk figyelni arra, hogy ne csak e körül forogjon az életünk. Szerencsére a társadalmi nyomás bennünket különösebben nem befolyásol. Engem kifejezetten bosszant, ha valakinek az a meggyőződése, hogy az életben a dolgoknak meghatározott rendje és ideje van, vagyis egyetlen úton lehet csak haladni. Sokak szerint evidens, hogy előbb az esküvő jön, utána viszont a párnak pillanatok alatt szülőkké kell válniuk. A „Mikor jön a baba?” kérdést pedig egyenesen bántónak tartom. Mi megbeszéltük Ádámmal, hogy addig nem lesz se eljegyzés, se esküvő, amíg nem érkezik meg a gyermek az életünkbe. Pont úgy jött ki, hogy a genetikai vizsgálat eredményét a harmincadik születésnapom előtt pár nappal kaptuk meg. Szerencsére megnyugodhattunk, hogy a kicsivel minden a legnagyobb rendben van, így ez volt a legszebb ajándék számomra. De nemcsak nekem, hanem az egész családnak.
– Ez ám az igazi meglepetés!
– Azon gondolkodtunk, hogy milyen jó lenne, ha a szeretteinknek nem a megszokott módon árulnánk el az örömhírt. Végül terveztünk egy esküvői meghívóra hasonlító képeslapot, amelyen a szülés és a picivel való hazaérkezés várható időpontja szerepelt. Minden mást apró betűvel írtunk, mert nem akartuk, hogy egyből nyilvánvaló legyen, hogy valójában miről is van szó. Azért egy babakocsi rajzocskája is rákerült, hogy ha valaki nem annyira szemfüles, azért feltűnjön neki, hogy ez még sem az, aminek látszik. Mondanom sem kell, hogy mindenki annyira meghatódott, amikor a kezébe vette a lapot, hogy végig se olvasták. Csak a dátumig jutottak, és máris a nyakunkba ugrottak, hogy esküvőnk lesz. Hát, ennyit a frappáns tervünkről. (nevet) Szerencsére mindenki örült annak, hogy babát várunk.
– Amúgy megérintett a harminc?
– Különösebben nem, mert alig vártam, hogy együtt legyünk a családommal, és elmondhassuk nekik is az örömhírt. Ha nem lettem volna még várandós, és még mindig küzdöttünk volna a babáért, akkor egészen biztos, hogy ennek az érzésnek a súlya beárnyékolta volna a születésnapomat, de szerencsére hihetetlen boldog lehettem.


– Védőnőként birtokában vagy a tudásnak, ami ilyenkor kell, úgyhogy gondolom, nem aggódsz különösebben.
– Te csak azt hiszed! Amikor felhívtam a nőgyógyászom asszisztensét, hogy időpontot kérjek, megnyugtatott, hogy még korai. Erre én reflexből megkérdeztem: mi van, ha méhen kívüli terhes vagyok? Máris kaptam egy időpontot! (nevet) Védőnőként tudom, hogy mi zajlik ilyenkor a testben, és ez egyfajta nyugalommal tölt el, ugyanakkor még nem tapasztaltam meg ezeket a változásokat, így számomra is újként hatnak. Olykor bizony képes vagyok túlgondolni bizonyos jeleket.
– Vannak dolgok, amiket másképp látsz, mint mielőtt kismama lettél?
– Azt gondolom, eddig is empatikusan fordultam az édesanyák felé, de mióta kismama vagyok a saját bőrömön tapasztalom meg, hogy milyen az, amikor ezeregy kérdés kavarog az emberben a várandósság alatt. Ilyenkor még az is megkérdőjeleződik bennünk, amiben addig biztosnak hittük magunkat. Ekkor tud egy védőnő igazán megbízható pont lenni a kismama számára.
– Magad is nap mint nap tanácsokat adsz nekik, de te vajon mennyire fogadod meg ezeket?
– A védőnőmet arra kértem, hogy mindent úgy mondjon el, mint akármelyik édesanyának, akivel mindez először történik meg. Védőnő vagyok, de én sem hordozom magamnál a bölcsek kövét. Persze a tudásom a várandósságról sokrétűbb, de más mindezt megélni, átélni. Nekem is szükségem van arra, hogy valaki külső szemlélőként, nem bevonódva a történtekbe adjon nekem tanácsokat. Amikor elfogy minden alternatíva a saját eszköztáramból, akkor megnyugtató, ha a védőnőm felvet egy újabb lehetőséget.


– Van részletes szülési terved?
– Nem gondoltam, hogy erre szükségem lenne. Azt viszont tudom, hogy természetes úton szeretném világra hozni a gyermekemet, de mivel megbízom az orvosomban, ezért akkor sem leszek csalódott, ha úgy ítéli meg, hogy császármetszésre van szükség. A lényeg az, hogy egészségesen szülessen meg a kisbabánk. Egyébként Kiskunhalason fogok szülni, ahol úgy érzem, jó kezekben leszek, és ez a tudat megnyugtat. Apás szülést tervezünk, mert nem tudnám elképzelni, hogy ezt Ádám nélkül csináljam végig. Hál’ istennek ő is szeretne mellettem lenni.
– Szerinted, milyen típusú anyuka leszel?
– Ádám szerint kettőnk közül én leszek a jó zsaru – ebben van valami. Az biztos, hogy más gyerekével szemben tudok következetes lenni, de ha a sajátom rám néz majd, valószínűleg el fogok olvadni, és máris borulnak az elveim. (nevet)
– Mi az, amiben más szeretnél lenni, mint édesanyád?
– Nem tudnék ilyet mondani, mert ő mindent úgy csinált, hogy nekünk a legjobb legyen, és ennél talán nincs is fontosabb. Azt a mintát szeretném követni, amit tőle kaptam, mert nem gondolom, hogy gyökeres változtatásokra lenne szükség. Valahogy úgy képzelem el, hogy anyaként biztos kereteket adok a gyerekemnek, de közben azért szeretnék a legjobb cinkostársává válni. A szülő-gyermek kapcsolat alapja szerintem a bizalom, és ha az megvan, akkor egy életen át tartó erős kötelék lesz közöttünk.
–  Milyen tanulságokkal zárod az évet?
– A türelem nem az erősségem, de az elmúlt év éppen erre tanított, és nem állok vele  rosszul. Ez meg is lepett magammal kapcsolatban.


– Milyen nálatok az adventi időszak?
– Az elmúlt két évben már az advent első hétvégéjén feldíszítettük a fát. Számomra az egész december az ünnepi várakozás időszaka. A karácsonyi zenékkel általában őrületbe kergetem a páromat, mert szeretek a soha véget nem érő lejátszási listákra kattintani. Mivel Ádámnak december 24-én van a szülinapja, így aztán duplán ünnepelünk!
– Akkor már minden díszben áll nálatok?
– Bárcsak így lenne! Vettünk egy házikót, és bizonyos részeit még fel kell újítani, ezért most is folynak a munkálatok, így az egész életünket felköltöztettük az emeletre. Csak az év elejére kerül minden a helyére, ettől függetlenül lesz karácsonyfánk, méghozzá olyan, amit majd januárban ki tudunk ültetni. Most csak minimális díszítéssel, karácsonyi égősorokkal és dekorációkkal készültem, mert nem ezen van a hangsúly. Ez lesz az utolsó karácsonyunk kettesben, ezért a szentestét együtt töltjük: otthon leszünk, bekuckózunk és filmeket nézünk. Karácsony napján a családdal leszünk, úgyhogy előkerülnek a gyerekkori társasaink, és éjszakába nyúlóan játszunk majd. Nem is kell annál több, mint hogy együtt legyünk a szeretteinkkel és megéljük velük az ünnep varázsát.

Fotó: Emma