Újabb és újabb találkák teszik színesebbé Cecília mindennapjait, ám a könnyed randik komoly felismeréseket és valóságos önismereti tréninget rejtenek magukban. Azért a pikáns részletek most sem maradnak ki a Szinglinapló soraiból! 
Őrült tempóban faltam a randikat, no meg a pasikat. Volt, hogy egyszerre négy-öt férfival cseteltem, telefonáltam és beszéltem meg találkát. A napjaimat nem is láttam előre, hiszen mindig befutott egy újabb várományos, és az felborította a napirendemet. Fura módon, ha a hét például Csaba keresztnevű jelölttel indult, akkor azon a héten több Csaba is összetorlódott a táncrendemben. Külön füzetet kellett nyitnom az ilyen helyzetek miatt, nehogy összekeverjem a jelentkezőket. Így hát, mint egy oknyomozó riporter, a telefonbeszélgetések során szorgalmasan jegyzeteltem. Csak úgy mellékesen említeném meg, hogy a klimaxos agyi köd ellen kiváló memóriatréning volt beazonosítani a sok azonos nevű pasit, és újból felvenni a fonalat a velük folytatott legközelebbi beszélgetéskor. Nem is gondolná az ember lánya, mennyi előnye van ennek a sok „társas ütközésnek”.
Minden hét egy újabb világot tárt ki előttem. Ott volt például az asztalosok hete, amikor csak a faanyag művelőivel randiztam, de az egész mesterszakma színes skáláját megtapasztalhattam, így tovább művelhettem magam a házépítés fortélyaiban is, amikor festő és kőműves mesteremberekkel találkoztam. Igazából nem az alapján választottam randipartnert, hogy a jelentkezőnek milyen iskolai végzettsége volt. Ami igazán számított, az a lelki érettség, az érzelmi intelligencia és a szeretni tudás képessége volt, ezek pedig véleményem szerint semmiféle összefüggésben nincsenek az iskolázottsággal. Sosem voltam anyagias természetű, most sem ez vezetett, mivel igazából egy olyan társat kerestem, aki képes szeretni, és hosszú távon elköteleződni mellettem. Oly sok lelki sérült ember van, aki a múltjában él, mert a traumáit nem tudja, vagy – meg ne kövezzetek érte! – nem is akarja feldolgozni. Persze ötven pluszosan jól tudom, hogy mindenkinek van múltja, mindenki hordoz magában sebeket és fájdalmakat. Talán sokakat még a lelkiismeret-furdalás is gyötör a temérdek elkövetett „bűn” miatt, azonban ha nem vagyunk képesek megbocsátani önmagunknak, és nem hisszük el, hogy van bennünk jó is, amit tovább vihetünk az életben, és általa kiérdemeljük, sőt megérdemeljük(!) a boldogságot, akkor megette a fene az egészet.
Egyébként rengeteget változtam ez idő alatt: sokat erősödtem lelkileg, és egy új oldalamat is felfedeztem: türelmesebb lettem, képessé váltam a „várakozásra”, és végre kezdtem elhinni, hogy nekem is jár a boldogság, mert igenis megérdemlem. Nagy utat jártam be, és azt kell mondjam, büszke voltam magamra, hogy a bennem lezajlott változás toleránsabb és jobb emberré tett. Rengeteg kedves, intelligens és rendes pasival hozott össze a sors, akiknek én ugyan nagyon tetszettem, de az ő egyéniségük, kisugárzásuk, illatuk valahogy mégsem klappolt hozzám. Általuk megtanultam, hogyan mondjak nemet egy férfinak úgy, hogy ne érezze azt, hogy nem kell senkinek, ugyanis a visszautasításom nem erről szólt: egyszerűen nem ő volt az én emberem. Egy ilyen helyzetben nehéz nem megbántani egy ismeretlent, és én mindig igyekeztem, hogy ezt ne tegyem. Persze álltam a másik oldalon is, hiszen természetesen én sem jöhettem be mindenkinek. Ezt is meg kellett tanulnom kezelni: nevezetesen azt, hogy nem dől össze a világ, ha nem én leszek valaki életében a nagy Ő – úgyhogy ezekkel az úriemberekkel csak kávéztunk és beszélgettünk egy jót, aztán léptünk tovább a magunk útján.
A párkeresést szerintem nem is lehet másképp csinálni, mert különben padlóra kerülhetünk. Kalandozásaim során például találkoztam egy gyártásvezetővel, aki ducinak talált, egy orvossal, akinek a szeme kegyetlenséget és kíméletlenséget tükrözött, de randiztam egy filozófussal is, akivel roppant érdekes beszélgetést folytattam, ahogy focirajongó, valamint topmenedzser is került a merítőhálómba, és még sorolhatnám…
Időnként azonban balgának éreztem magam, mert sok találkám ért idétlen véget. A sikertelenségek után persze ezerrel agyaltam, töprengtem: Vajon miért történt ez velem? Biztosan velem van a baj. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, nem én vagyok minden kudarc oka, a probléma többnyire nem belőlem fakadt. Egyszersmind élvezettel töltött el, amikor újabb férfi szempár időzött el rajtam, és akár az operettprimadonna a színpadon, én is lubickoltam a hódító nő szerepében.
Az egyik partnerem, a kis víg kedélyű, lelkileg abszolút stabil, kék szemű, gondoskodó típus az első találkánkra üdítőt hozott nekem, nehogy szomjan haljak a 40 fokos nyári hőségben. Remekül elbeszélgettünk, majd felajánlotta, hogy a legközelebbi alkalommal megmasszíroz. (Félre a piszkos gondolatokkal, Hölgyeim, a fickónak ugyanis ez volt a szakmája!) Megörültem hát, hogy a sajgó hátam végre kezelésbe veszi valaki, így rögtön igent mondtam neki. A találkozóra a lakásán került sor, ahol annak rendje és módja szerint egy szál fehérneműben feküdtem fel a masszázságyra, és élveztem a váratlanul jött kényeztetést. A randipartnerből rehabilitációs szakemberré avanzsált jelölt először mindenhol beolajozott, majd gyúrt rendesen, én pedig ellazultam, és teljesen átadtam magam az élvezetnek. (Na, nem annak a fajtának!) A srácnak tényleg fantasztikus keze volt, és masszírozás közben semmi illetlenséget nem követett el. Már a kezelés végén tartottunk, amikor váratlanul csókot lehelt a homlokomra, és természetes egyszerűséggel konstatálta, milyen gyönyörű vagyok – főleg a testem. Halkan a fülembe súgta, hogy ez tulajdonképpen most egy randi, és az este megkoronázásaként szívesen részesít „happy finishben”, ha szeretném. Annyira váratlanul ért az ajánlata, hogy meg sem bírtam szólalni, de igazság szerint olyan kedvesen és udvariasan hozta mindezt a tudomásomra, hogy még csak haragudni sem tudtam rá. Lányos zavaromban csak annyit motyogtam, hogy: köszi, de most nem élek vele. Aztán megpróbáltam lekászálódni a masszázságyról, ami nem ment valami könnyen, mert a testemet borító temérdek olajtól úgy vergődtem, mint angolna a parton. Elég viccesen nézhettem ki, ahogy négykézláb, pucsítva próbáltam lecsusszanni a magas ágyról, miközben az én kis Gondoskodóm többször is elmondta, neki ez egyáltalán nem probléma, szívesen „adakozik”, a lényeg, hogy „nekem(!) jó legyen”. A kissé kínos beszélgetés végére nagy nehezen megértette, hogy ma nem lesz happy finish, úgyhogy irányt váltott, és jeges frissítővel, valamint felkockázott, behűtött dinnyével kínált. Ennyi figyelmességet még én sem bírtam kihagyni, így az este további része jóízű dinnyézéssel és kedélyes beszélgetéssel telt. Igen, Hölgyeim, tényleg léteznek ilyen mindenre is kiterjedő figyelmességgel bíró férfiak. (Ha valakinek felkeltette az Úr az érdeklődését, szívesen összehozom vele.)
Én, a magam részéről tovább folytattam a keresést, pedig több hónapnyi reménytelen kutatás után kezdtem kissé besokallni, ezért egy túracsapattal nekivágtam lengyel honnak, hogy bejárjam a szürke hegyóriásait, és kissé kiszellőztessem a fejemet. Közben azért nyitva tartottam a szememet és a szívem kiskapuját, mert nagyon is vártam az álomférfi felbukkanását. Meglepetésemre egyszerre három ígéretesnek tűnő jelentkező is feltűnt az éterben, és én hirtelen azt sem tudtam, hogy esténként, telefonálás közben hova is pockoljam fel a hegyi túrák miatt igencsak sajgó lábaimat, miközben rezzenéstelen arccal, kedélyesen és búgó, szexi hangon faggattam az új delikvenseket.
Hölgyeim, folytatás következik, mert úgy tűnik, hogy újabb izgalmas randik vannak kilátásban. Ne menjetek messzire!
