Egy gin-tonikba fulladt, lélekfeltáró estét követően Cecília számára kinyílik Pandora szelencéje. De vajon mit rejt magában? A Szinglinapló most elárulja.

Elkezdődött hát az életem legújabb szakasza. Azoknak, akik már régóta egyedül élnek, biztosan megmosolyogtató, ahogyan a magányomról mesélek, de számomra, aki világéletemben párkapcsolatban léteztem, a körém telepedő csend mellbevágó volt. Úgy éreztem magam, mint akire rápakoltak egy mázsás farönköt, és most ki kell kúsznia alóla. A hangulatom folyamatosan ingadozott, amit nem foghattam mindig a klimaxos hormondobálózásra. Kerestem a helyem a nagyvilágban, mint eső után az ebihal a pocsolyában, és szenvedtem.

Főleg a reggelek voltak katasztrofálisak, mivel egyedül egyáltalán nem volt kedvem felkelni, pláne reggelizni. Mínusz hat(!) kiló, Hölgyeim, csupán két hónap alatt – ez ám a teljesítmény! A kollégáim agyondicsértek, hogy milyen fantasztikusan nézek ki. Mi a titkod? – kérdezték. Nos, erre csak nem felelhettem, hogy képtelen vagyok egyedül enni, ezért inkább azt hazudtam, hogy diétázom.

A barátaim és a gyerekeim társasága, valamint a munka és a zene volt, ami életben tartott. Aztán elkezdtem figyelni magam, és kérdésekkel bombáztam az elmémet: Cecília, mi a jó neked? Mire van szükséged, hogy megtaláld a belső harmóniát? Mi az, ami örömet okoz, ami naponta áldásként borul rád? Rájöttem, hogy tényleg hálás lehetek a természetemnek, mert ahogy nap mint nap feltettem magamnak ezeket a kérdéseket, egyre jobban lettem. Akkoriban tanultam meg, sőt, még most is tanulom, hogyan hagyjam áramolni a mindennapokat, és ne tervezzek túlságosan előre, merthogy mindig történik valami váratlan és nem kiszámítható. Az élet pedig csodálatos! Főleg, ha az ember magányos lánya regisztrált valamelyik társkeresőre, és már rá is írt egy férfiember.

Egyik este ugyanis a szomszédasszonyom megszánt, s míg én a lelkemet öntöttem ki neki, addig ő a gin-tonikot a poharainkba. Így esett, hogy minden bátorságomat összeszedve egy kissé (na jó, inkább nagyon is) spicces állapotban egyszerre több platformon is regisztráltam, és bevettem a világhálót. Tudniillik feltettem egy álmodozó, naivának ható, egy igazán dögös és egy ízléses egész alakos fotót magamról, majd a részegek öntudatos magabiztosságával mellékeltem hozzá egy akkor még egészen jónak tűnő (bár őszintén bevallom, egy kicsit erotikusra sikeredett) szöveges bemutatkozást is, aztán elégedetten nyugovóra tértem.

Félig-meddig el is felejtkeztem az egészről, az éter azonban nem. Másnap reggel a villamoson ülve leptek meg a beérkező válaszüzenetek. Nem is egy, hanem rögtön kb. ötven(!) férfi agy és fantázia repertoárja vonult fel előttem az egyszerű „Szia, bébi! Ismerkedjünk!”, a „csodás a mosolyod”, a „szép a szemed” és a „fantasztikus a kisugárzásod” dumáktól, egészen a versírásig. Bizony, az egyik odaadó hívem még verset is írt hozzám, amit sajnos az adminok azonnal letiltottak. Nem is tudom miért… Egyébként tudom: túl alpári volt. Csemegéztem tovább az üzik között, majd egyre veszettebbül kezdtem vihorászni, amit a villamos utazóközönsége abszolút lesújtó pillantásokkal kísért. Az én jókedvem is csak addig tartott, amíg szembe nem jött velem a „Hogyan szoktál maszturbálni, kislány?” szösszenet. Majd, amikor az egyik férfiú premierfotót küldött a nemi szervéről, nem bírtam tovább, és visszaírtam: „Vigyázz, be ne kapja a cipzár!”

Ennél a kezdeti, kisebb sokkot okozó pillanatnál lehet, hogy meg kellett volna torpannom, de megmakacsoltam magam, és úgy döntöttem, csak azért is keresek egy magamhoz való hapsit. Akkor még nem tudtam, mire vállalkozom, úgyhogy dacosan felszegtem az államat, és belevágtam a dolgok közepébe. Szelektáltam is rendesen! Próbáltam a profilképekből kisakkozni a leendő partnerem jellemét, de igazából megérzésből dolgoztam, illetve, ahogy zötyögött velem a villamos, volt, hogy önkéntelenül is meg-megcsusszant a kezem a telefon kijelzőjén. Így történt, hogy eleinte félénken, majd egyre bátrabban írtam vissza a nekem tetsző uraknak, megköszönve a bókjaikat, majd beszélgetést kezdeményeztem velük. Kreatív elmém hamar utat tört magának, és a szorongásom is alábbhagyott, így aztán csak úgy ömlöttek belőlem a frappáns szavak.

És a világ kitárult előttem! Férfiak hada udvarolt a harmincasoktól kezdve a határ a csillagos ég korcsoportig. Úgy éreztem, eljött az idő, hogy végre belevessem magam az életbe. Mire vágyok? Szerelemre? – kérdeztem magamtól. A fenéket, dehogyis! Szexre! Nos, ennél a pontnál azért igencsak elgondolkodtam, főleg amikor legalább tíz, igen kellemes küllemű 38 éves fazon kezdett el irkálni nekem. (Feltételezem nem az együtt élős fajtából.) Mi a csudát esznek ezek rajtam? – merült fel bennem a kérdés. Megkérdeztem, hát tőlük! A válasz pedig mindig ugyanaz volt: az érett nőket szeretik (ez lennék ÉN is), akikből süt az erotika (vagyis BELŐLEM is). Jesszumpepi! Most mit tegyek? Amikor kilencvenéves öreg mama leszek, azt fogom majd mesélni a lányunokámnak, hogy a nagyi unalmas, magányos életet élt? Isten őrizz!

Kizárólag a leendő unokámra gondolva, egy kicsit pikánsabb stílusra váltottam. Hús-vér randikat beszéltem meg első körben olyan férfiakkal, akik az élet minden területén aktívnak tűntek, az erkölcsiségemet pedig gondosan becsomagoltam és lakattal elzártam egy ládafiába. Talán a belső iránytűm is ott lapult mellette valahol? Mert mi jut eszébe az ember elárvult, ötvenes lányának egy 38 éves pasasról? Csak nem egy egyéjszakás kaland? Bingó! A galád gondolat fészket is rakott a fejemben. Illetve a testemben. Ennek gyakorlati kivitelezéséről persze egyelőre nem fogok írni, nehogy Kovi kísértésbe essen egy újabb forgatókönyv ötletével kapcsolatban. Mondom: egyelőre.