A Szinglinapló ismét feltárja olvasói előtt a lapjain megbúvó titkokat, így megtudhatjuk, mi a legnagyobb feladata az életben Cecíliának.
Amikor már a nyomorod bugyrainak legmélyebbre kerültél, szenvedsz a magánytól, össze vagy zavarodva, és nem tudod, mit miért teszel, ráadásul azt érzed, hogy elérted a végső határaidat, nos, akkor mindig jön valami, vagy valaki.
Kedves Olvasók, most kivételesen nem egy férfiember lesz a történetem mozgatórugója, hanem egy csodálatos nő, akit büszkén mondhatok az egyik legjobb barátomnak. Emmával is egy túrán találkoztam, a hegytetőn. Állt a felhők alatt, hosszú, fényes, barna haja lobogott a szélben, és ragyogó kék szemei kacagtak, mégis valamiféle törékeny báj és szomorúság lengte körül. Művészlélek minden egyes porcikájában, éppen az én ellentétem – gondoltam akkor. Úgy éreztem, hogy nekem kell őt védelmeznem, pedig dehogyis. Törékenysége ugyanis szívós, az élet küzdelmeivel szemben ellenálló és mindent kibíró jellemet takar, amely mérhetetlen tisztasággal és jósággal párosul. Igen, vannak ilyen kis tündérek az életünkben, akik miatt rádöbbenünk, hogy arra kell törekednünk, hogy megpróbáljunk jobbak lenni. Tudom, ez szentimentálisan hangzik, és mégis! Ha őszintén magunkba nézünk, és az egónkat egy kicsit félretesszük, akkor rájövünk, hogy mindent a szeretet mozgat. Ezért érdemes naponta felkelni, tenni a dolgunkat, szeretni azokat, akiket lehet, és megpróbálni magunkat is szeretettel elfogadni. Rájöttem, hogy ez a legnagyobb feladatom! Mert, amíg el nem fogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, addig nem fogok igazi társat találni.
Így aztán az én kis tündéremmel való találkozás után hazamentem, és nemcsak a táskámat csomagoltam ki, hanem a lelkemet is, és elkezdtem magamat kívülről nézni. A francba, nem volt könnyű! Tiszta hepehupa vagyok belül, tele bűntudattal, megbánással, haraggal és még sok minden mással. Erre jön valaki – legyen az férfi vagy nő –, és szeretettel figyel engem: értékel, fontosnak tart, ne adj isten felnéz rám! Édes istenem, ezzel nem könnyű megbirkózni. Nos, Cecília, végül is ötvenpluszos érett nő vagy (kissé talán már túl is értem), úgyhogy itt az ideje hátrahagyni az önsajnálatot, és végre a jövő felé tekinteni! Azért valljuk be, roppant élvezetes panaszkodni és keseregni a barátainknak, de hát azt sem lehet a végtelenségig űzni, ezért a bánatevéseket befejezve (plusz két kiló!) felvetettem fejemet, és előre néztem.
Sajna, azonban rövidlátó vagyok (és a számítógép sem tesz túl jót a szememnek), így olyan nagyon messzire azért nem láttam, azt viszont már az elején világosan érzékeltem, hogy vannak emberek – köztük saját magam –, akik miatt muszáj kitartanom, és végre egy kicsit élveznem az életet. Ölembe vettem egy utolsó sütis tálat (végtére is a túra rengeteg fölös kalóriát égetett le rólam!), és új barátnőmön morfondírozva elkezdtem álmodozni és tervezgetni az életem. Végre nem bömbölök! – vettem észre, amin nemcsak jómagam, hanem a gyermekeim is nagyon elcsodálkoztak, és egymást hívták kétségbeesve. De hát nekik sem kell mindenről tudniuk, ami velem történik! – gondoltam, miközben sejtelmesen mosolyogtam magamban. Eltűnődtem a jövőmön, és próbáltam terveket szőni. Egyelőre ugyan kevés sikerrel, de legalább már fel-felbukkantak olyan pillanatok az életemben, amikor nem szenvedtem.
Az életösztön felülkerekedésével a kamasz énem is kiabálni kezdett, és eszembe jutott, hogy szerencsére férfiakat is teremtett a jóisten, akik persze tömegével várják, hogy meghódíthassanak. Mivel egy darab fehér paripa sem fért volna be a nappalimba, ezért tervet kellett kovácsolnom, hogyan és miként fogok találkozni az én hercegeimmel, ha elérkezik az ideje.
Nemsokára be is indult a hódító hadjárat, és sorra jöttek a nemes lovagok, hogy tiszteletüket tegyék. De ennek módját, egyelőre fedje jótékony homály, hiszen nem akarok mindent azonnal az orrotokra kötni, kis huncutok!
Hogy mégis mi ennek a naplóbejegyzésnek a konklúziója, amire engem tulajdonképpen az én hegyi tündérem emlékeztetett?
Aranyaim, az életet élni és nem félni kell!
Hát, mára ennyi.
