Három vonzó férfi, három izgalmasnak ígérkező találka és három reményteli lehetőség… Ezek várnak Cecíliára, valamint a nagy kérdés: mikor jön már el az Igazi? A Szinglinapló ezúttal sem fukarkodik a humorral és a mélyen szántó gondolatokkal.

Július közepét írtunk, és olyan meleg volt, akár a Szaharában. Folyamatosan izzadtam, de mennem kellett dolgozni, és bár fásultság ült rajtam, mégis egyre inkább azt éreztem, hogy újra kezdek hasonlítani a régi önmagamhoz, de most már rengeteg tapasztalattal és átélt élettanulsággal megspékelődve. Buddha elbújhatott volna mellettem, mert a bölcsességemnek csak a csillagos ég szabhatott határt. Szépnek, okosnak és ellenállhatatlannak éreztem magam, telve önbizalommal a sok férfiúi bóktól. Akár egy istennő. Vörös hajam lobogott a szélben, zöld szemem smaragdként villogott. Férfi legyen a talpán, aki ellent tud állni nekem! – gondoltam büszkeségtől dagadó keblekkel.

Nos, mégis ellenálltak. Olyan randik jöttek szép sorjában, melyeken egész egyszerűen nem kellettem. A Lengyelországban induló, ígéretesnek tűnő telefonbeszélgetések után két találka során is csődöt mondtam. A partnereim ugyan intelligensek és udvariasak voltak, mégis valamiféle ellenállást éreztem magamban velük szemben, illetve hamarosan az is kiderült, hogy én sem jövök be nekik. Ezeket az érzéseket nem is igazán lehet megmagyarázni. Szerintem két ember vagy azonnal vonzódik egymáshoz, és működik köztük a kémia, vagy sem, ám erről senki sem tehet.

Azért az egóm dolgozott rendesen: Atyaég, hát vakok ezek a pasik, vagy mi a szösz? – és majdnem elsírtam magam. A nyári meleg rögtön fojtogatóvá vált, a szemeim pedig elhomályosultak, és csak annyi hiányzott, hogy esténként a párnám csücskét kezdjem rágcsálni. Nono, Cecília, ébredj fel gyorsan, térj vissza a földre, és lásd magad reálisan! – szólongattam a józanabbik énemet. Hiszen nincs velem semmi baj, egyszerűen nem vagyok a zsánere ezeknek a pasiknak. Nem kell a dolgokat túlgondolni – bizonygattam magamnak bőszen. De a szívem mélyén elbizonytalanodtam, és rájöttem, hogy nagyon fáradt vagyok. Egyszerűen már belefáradtam ebbe az egészbe. Azt éreztem, itt az ideje egy kis szünetnek és egy újbóli önvizsgálatnak.

Éppen azon elmélkedtem, hogy a nyár hátralevő részében mivel fogom gyógyítani sajgó lelkecskémet, amikor rám írt a harmadik partnerem, Janesz. Első beszélgetésünkkor még Lengyelországban túráztam. Jól emlékszem arra az estére: hallgattam a megnyugtató hangját, miközben a fenséges hegyeket bámultam, és próbáltam őt magam elé képzelni… Mivel kitartóan hívogatott, végül kicsiholt belőlem egy találkát a hazaérkezésemet követő napra.

Nyúzott voltam és kedvetlen, ezért azon morfondíroztam hogyan rázhatnám le minél hamarabb. Kap tíz percet, ha addig brillírozik, akkor rendben, ha nem, mehet a levesbe! – határoztam el kegyetlen istennői lelkülettel. Ez volt a terv, de hát az élet sosem azt hozza, amit mi elképzelünk.

A kávézóhoz közeledve már az üvegen keresztül észrevettem őt, amint langaléta lábait férfiasan szétvetve vár rám, az Istennőre. Felszegett fejjel és üdvözült tekintettel léptem be… Vagyis csak léptem volna, mert a forgóajtó azon nyomban beragadt, ráadásul kétszer egymás után. Janesz persze azonnal kiszúrt, és hahotába tört ki, ahogy azt ilyenkor kell, én meg majd elsüllyedtem szégyenemben. Ide nem is forgóajtó, hanem inkább csapóajtó kellene, amely azon nyomban a mélybe vet! – gondoltam istennői mivoltomban megsemmisülve.

Nos, ilyen vígjátékszerűen indult az ismerkedésünk. Janesz még a bemutatkozás közben is annyira nevetett, hogy alig bírt megszólalni, de a megjelenéséből és az erőteljes, férfias kézfogásából két dolog rögtön világossá vált számomra: 1. piszok jóképű; 2. igazán jó ember. Nyílt volt, vidám és érdeklődő, kék szemében pedig emberség, ugyanakkor huncutság tükröződött. Mi tagadás, azonnal levett a lábamról. Gyakorlatilag szétolvadtam a közelében, mint kakaóvaj a napon.

Beszélgettünk és beszélgettünk… Szinte repült az idő vele, és én azon kaptam magam, hogy nincs köztünk feszélyezettség, nincs görcs – egyszerűen jó együtt. Nem ragozom tovább, viharos gyorsasággal egymásra hangolódtunk, és kb. egy óra alatt mindketten rájöttünk, mennyire hasonló az értékrendünk.

Én persze ízig-vérig nőből vagyok (mégpedig a tapasztaltabb fajtából), ezért hamar észrevettem a jeleket, hogy én sem vagyok közömbös a számára. Azonban a részleteket nem árulhatom el kedves Olvasói. Legyen elég annyi, hogy túl sokáig azért nem húzódoztam Janesz érdeklődése elől. Na jó, fogalmazhatnék úgyis, hogy amikor az udvarlása egészen konkrét formát öltött, én megragadtam őt, és szenvedélyem minden tüzét rázúdítottam – és ez azóta is tart.

Igen, jól sejtitek, máig együtt vagyunk, vagy ahogy a szleng mondja: szeretve vagyok, és én is szerethetek. Végre megkaptam, amire és akire vágytam! Találtam egy intelligens, érett és egészséges lelkű, igazi férfit, aki képes szeretetet adni és elfogadni. Így hát, reményeim szerint, elkezdődött az én nagy utazásom Boldogságországba. Azt hiszem mindketten megdolgoztunk érte. Megszenvedtük a magunkét, és éppen jó időpontban értek össze az életfonalaink: megértünk arra, hogy igazán tudjuk értékelni a másikban az embert, a férfit, a nőt.

Szingliségem legnagyobb tanulsága számomra, hogy ne féljek kockáztatni, és bátran vessem bele magam az ismeretlenbe. Büszke vagyok magamra, hogy mertem új célokat kitűzni magam elé, melyekért képessé váltam keményen dolgozni és közben fejlődni. Nem félek a szerelemtől, nem félek a sebezhetőségtől, nem félek a kudarctól, nem félek kimondani az érzéseimet, és legfőképp megmaradt bennem a szeretni tudás képessége, mert nem váltam keserűvé.

Az élet igenis szép! Minden nehézség ellenére képes vagyok meglátni benne a jót, és próbálok arra összpontosítani. Ahogy a jó öreg zen mester mondja: Fiam, hülyékkel nem vitatkozunk. Meg kell tanulnunk ugyanis felülemelkedni dolgokon, és nem kicsinyeskedni, hiszen csak így lehet a lényeggel foglalkozni. Én ezt az elvet próbálom követni, és ugyan még az út elején tartok, de igyekszem. Tudom, hogy rengeteg hibám van, de dolgozom magamon, és próbálok jobbá válni.

Hát, itt tartok most, kedves Olvasóim. Öregedtem három évet, de lélekben kb. húszat fiatalodtam. A ráncaim ugyan gyűlnek, és a fenekem sem lett kisebb, de ezek nem igazán érdekelnek. Mert van egy TÁRSAM! Egy társ, akivel fontosak vagyunk egymás számára, és ez már önmagában egy csoda. Úgyhogy elköszönök, kedveseim, mostantól a Csodámra fogok fókuszálni.

Ja, az original csomagolású vibit szívesen átadom, ha valakinek szüksége lenne rá. Nekem, úgy tűnik, már nem kell.

Búcsúzóul kívánjatok sok-sok élettel és vidámsággal, (meg persze orgazmussal) teli évet, egészen fogatlan nyanyakoromig – én is ezt kívánom Nektek.

Csóközön, Cecília elköszön.