Rómeó és Júlia – az örök szerelem. Melyik, házasságából kiábrándult nő ne vágyna arra, hogy valaki Júliája lehessen? Hát, Cecíliával bizony ez is megesett. A végkifejlet azonban nem annyira romantikusra, mint inkább kínosra sikeredett. No, de meséljen erről a Szinglinapló legújabb része.


Összeomlottam. Annyira vágytam már egy kis szeretgetésre, odafigyelésre, intimitásra, de még mindig egyedül voltam, mint a kisujjam. Piszok sokat sírtam, mert máskor ez segített – megkönnyebbültem tőle –, ám most nem hozott enyhülést. Mitévő legyek? Azt gondoltam, ha én egy helyes értékítélettel bíró, rendes nőszemély vagyok – márpedig az vagyok! –, akkor kizárt dolog, hogy ne találjak a nagyvilágban egy hasonló értékrendű, hozzám passzoló férfit. Csak kitartóan keresnem kell tovább, minden eddigi kudarc ellenére – így hát folytattam a kutatást.

Mialatt rengeteg emberrel találkoztam, szépen átformáltam az agyamat: az egész helyzetet úgy fogtam fel, hogy most csak ismerkedem, miközben beszélgetek néha egy jót, vagy felfedezek új helyeket, és eltöltöm az időt, amíg meg nem találom a hozzám illő férfiút. A nagy számok törvénye alapján hittem abban, hogy egyszer végre én is boldog leszek egy igazi társ oldalán. Tényleg őszintén hittem benne.

Egyik nap aztán „bekopogott az ablakomon” egy kicsit pocakos, ámde rendkívül jó humorú és szerethetőnek tűnő pasas, nevezzük Rómeónak. Azonnal lerohant: virággal és csokoládéval kedveskedett, leste minden óhajom, éppen csak a virágszirmok hiányoztak a talpam alól. Nagyokat kacagtunk, jókat ettünk, és a jövőjét tervezgette velem. „Te vagy álmaim asszonya”, „ mindig ilyen nővel képzeltem el az életemet”, „ bemutatlak a fiamnak” – suttogta sejtelmesen. Két hét után már egy közös olaszországi nyaralásról beszélt, én balga pedig még az Amalfi-partot kedvelők csoportjába is becsatlakoztam a Face-en, hátha találok egy jó kis szállást két főre (a kettes számrendszert addigra imáimba foglaltam). A szívem mélyén azért éreztem: ennyi idő alatt senkit sem ismerhetünk meg teljes valójában. De olyan jólesett az én Rómeóm odafigyelése, hogy a negatív (illetve, ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz: a racionális) gondolatokat azonnal félresöpörtem. Nem hallgattam a legkisebb, tapasztalt gyermekemre sem, aki többször is figyelmeztetett: „Anya, három hónapig nincsenek érzelmek, úgyhogy figyelj oda, mert általában csak azután szokták megmutatni az emberek az igazi énjüket.” Ugyan, mit tudhat erről egy húszéves, a fenekén még tojáshéjat hordó kis emberpalánta? – ezzel aztán egy csapással le is töröltem a színről az aggódását.

Teljes mellszélességgel vetettem bele magam az álmodozásba: láttam, ahogy Rómeóval kéz a kézben, barnára sülve sétálgatunk az Amalfi-parton, miközben mosolyogva nyugtázom a minket kísérő irigykedő pillantásokat. Azonban az én hercegem egy idő után célozgatni kezdett arra, hogy ő tulajdonképpen már csecsemő kora óta Ausztriában szeretne élni és dolgozni, de eddig mindig történt valami váratlan – általában egy nő! – az életében, ami megakadályozta az ebbéli terve kivitelezésében. Most azonban (mikor máskor?!) újabb munkalehetőséget kínáltak neki. Mit szólnál egy külföldre költözéshez? – kérdezte tőlem. Megpróbált tesztelni. Természetesen pár hét után senkitől sem várható el, hogy egy ilyen kérdésre azonnal igent mondjon, én mindenesetre annyit megjegyeztem, ha megtalálnám álmaim férfiját, nyilván mérlegelnék egy ilyen csodás ajánlatot.

Később az Ausztria szó egyre gyakrabban hangzott el az emberem szájából, megspékelve az itthoni nyomorúságos munkalehetőségek szidalmazásával. Később már napi szinten jött a sóhajtozás, majd egyszer csak közölte velem: itt az idő, hogy végre ne áldozat legyen, és többet senki kedvéért (értsétek úgy: ÉRTEM!!!) sem hajlandó lemondani az álmairól. Ekkor megkockáztattam a kérdést: „Kedves Rómeó, ha tudtad, hogy Ausztriában akarsz élni, mi a fenének kezdtél itthon, Magyarországon randizni?” A felelet: „Mert nem tudtam neked ellenállni!” Itt újból a karjaiba kellett volna omlanom, de sajnos kezdtem kissé kijönni a sodromból, mert éreztem az elkerülést a válaszában, így ennél a pontnál végre előugrott rejtekéből a józan eszem, és immár kiábrándulva vártam a fejleményeket.

Aztán hamarosan (micsoda véletlen, hogy ismét egy reggelen) bejelentette: rájött, még nem áll készen egy tartós kapcsolatra, mert most inkább önmegvalósít. (Halkan jelzem: egy ötven éves férfiról beszélünk…) Kárpótlásul viszont, amiért örökre kilép az életemből (de hiszen igazából be sem lépett!), kapok egy búcsúajándékot, hogy nélküle se szenvedjek hiányt semmiben. És most kapaszkodjatok meg! Szerintem soha az életben nem találnátok ki, mivel lepett meg búcsúzóul az én hősszerelmesem: a legújabb típusú vibrátorral!!! Ettől annyira meglepődtem, hogy ott helyben majdnem elsírtam magam: ennyi figyelmesség már nekem is sok volt, szerencsére szépen gyorsan érzékeny búcsút vettünk egymástól.

Azt, hogy a vibi a legújabb modell, a szingli barátnőmtől tudtam meg, mert neki egy régebbi kivitel van, így irigykedve hallgatta a csodaszerszám paramétereit. Az igazság viszont az, hogy a szexet már akkor is hús-vér emberrel szerettem megtapasztalni, ám ennyi csalódás után, nem tudhattam, mikor leszek kénytelen bevetni a nemes eszközt, ezért az ajándék műbránert betettem a fiókomba, az újfent összetört szívemet pedig megpróbáltam összeragasztani – készülnöm kellett ugyanis a további kalandokra, hiszen előttem állt (és még mindig áll!) az életem java, ráadásul annak is a legjobb része.

Ciciket felpockolni, hasat behúzni, jöhet a következő áldozat!

Addig is hali, Csajok, hamarosan talizunk! Ja, a vibi nem eladó.