– Már a doktori kutatásom témája is az volt, hogy az elmúlt tíz évben – ma már retrospektív visszatekintve 15 évben – azt mondhatjuk, hogy egyre kevesebb az elkötelezett párkapcsolat. Egyre kevésbé vagyunk elégedettek a szexuális életünkkel, de hogy egy paradoxont mondjak, még az alkalmi kapcsolat is kevesebb. Valamit tehát biztosan rosszul csinálunk. Igazából 2008 óta nevesítik az úgynevezett hookup culture-t, ami a felszedős, alkalmi kapcsolatok koraként fordítható. Ezt, valljuk be, hogy egyes új telefonos applikációk még eléggé meg is támogatják. Bár ma már akad olyan szakember is, aki azt mondja, hogy „persze-persze, rögtön kezdjük a szexszel, merthogy az elején meg kell győződni arról, hogy az működik-e két ember között, vagy sem”, nekem mégis más a véleményem. Ugyancsak része volt a doktori kutatásomnak, és kristálytiszta eredményt mutatott, hogy mind a férfiaknál, mind a nőknél igaz az, hogy akkor a legkatartikusabb a szex, hogyha ott érzelem is van. Magyarán ez így kicsit olyan, mintha nyersen ennénk az ételt – mielőtt tűz gyúlna, mielőtt melegedne. Azt várom, hogy ilyen „húzogatós” app-on fél perc alatt összeakadok egy vadidegennel, és elképzelem a katartikus szexet vele, márpedig ahhoz azért kell egyfajta lelki bevonódás. Egyáltalán nem véletlen, hogy a különböző filozófiai iskolák is azon vitáznak, hogy mi az alapvetőbb: a szexualitás vagy a szerelem. Ugye, a biológiai elméletek azt mondják, hogy a célunk az, hogy szaporodjuk, a másik oldalról viszont a mélyebb filozófiai, a platóni iskola azt mondja, hogy valójában a szerelem az elsődleges, és nincsen két ember összeolvadásának, egybefonódásának mélyebb és intimebb formája, mint a szeretkezés. Erre Helen Fishernek (amerikai antropológus, viselkedéskutató – a szerk.) az egyik előadásán hangzott el az a zseniális példa, hogy attól, hogy valakinek kimaradt egy alkalmi kalandja, még nem lesz öngyilkos. Ezzel szemben a szerelem mindig is szedte áldozatait, és ahogy fogalmazott, a szerelemért az egész világon az emberek énekelnek, táncolnak, verseket írnak, filmek születnek róla, és akár fel is áldozzuk magunkat érte. Halni vagy gyilkolni vagyunk hajlandók érte – gondoljunk csak a szerelemféltésből elkövetett emberölésre –, sőt akár háborúzni is. Tehát, hogy a szerelem milyen genuin érzelem, arra szeretnék majd rámutatni az előadás során. Hogy valójában ebben a túlpörgött világban, az internet korlátlan lehetőségeket ígérő kínálata nyomán pont azt veszítjük el, amit valójában keresünk. Azaz sokkal nehezebb a vizuálisan vezérelt keresés által megtalálni a nagy őt, mert a fénykép alapján történő döntés rizikója, hogy egy hanyag mozdulattal „kukázom” a lehetséges igazit. Hiszen sosem testrészekbe szeretünk bele, nagyon nehéz egy pillanatkép alapján beleszerelmesedni valakibe. Persze a külső az, ami bevonz, de a belső tart meg. Ennek nagyszerű példája, amikor pont az ideálunkkal ellentétes személy az, aki végül szívünk választottja lesz. A szerelemnek a természete tehát az egyik lába annak a háromlábú asztalnak, ami képletesen az előadásom. A második láb, hogy hogyan tudjuk kivédeni azt, ami ma kikezdi ilyen értelemben a párkapcsolatokat, vagyis az illúzió, amit ezek a túlretusált, túlfényesített képek adnak. Ezekhez képest lehet, hogy a partnerünk szürkébbnek tűnik, mert az emberi arcát látjuk, és nem tud a nap minden percében csücsörítve-pucsítva rohangálni a lakásban, beépített retusáló programok segítségével feljavítva. A harmadik láb pedig az, hogy mi kezdhet ki egy valóban jó párkapcsolatot, és hogyan tudjuk mégis megőrizni azt, illetve benne a konfliktusokat minimálisra csökkenteni.

– Azt aláhúznám, hogy ez nem egy általános konszenzus, viszont például egy egyébként általam is nagyra becsült szakember ezt hangsúlyozta. Általánosságban inkább azt szoktuk mondani, hogy a szexuális egészségre nézünk, és annak sokszínű aspektusaira. Ha érzelmeket táplálunk valaki iránt, akivel össze akarjuk kötni az életünket, akivel adott az egymás iránti kölcsönös megbecsülés és tisztelet, valamint vigyázunk egymásra lelki és testi síkon, az sokkal összetettebb pusztán szexualitásnál. Nem szeretnék erénycsősz lenni, a más jellegű közeledésnek is megvan az időszaka. Például a serdülőkor tipikusan a gyakori partnerváltások kora, viszont annyira nem változott meg a humán psziché, hogy ne legyen meg az a fejlődési ív, hogy fiatal felnőtt vagy felnőtt korunkra – még ha ez egy kicsit ki is tolódott napjainkra –, ne vágynánk arra, hogy valakihez tartozzunk, valakinek hiányozzunk, vagy egyszerűen csak legyen kire gondolnunk a nap során. Mert az ember társas lény, és ugyanolyan fontos számára az, hogy adni tudjon, mint az, hogy kapjon a másiktól érzelmet, szeretetet. Tehát ez az összetartozás és szeretetkapcsolat az, aminek célnak kell lennie! Természetesen ez ma már pláne nem egy diadalút, és nyilvánvalóan vannak benne buktatók, de azt szoktam mondani, hogy azért törekedni kell rá.
– Pont azon gondolkodtam, hogy mindaz, amiről beszéltünk, rosszul hangzik ugyan, de ha az ember levetíti az érzelem kontra üres szexuális együttlét dolgot a mindennapjaira, ez nem egyfajta vetülete, vagy hozadéka annak az életstílusnak, ami a napi rutinunkat is jellemzően áthatja? Hogy ma mindent gyorsabban, egyszerűbben intézünk, nem sok mindent van időnk úgy átélni, megélni, mint mondjuk tíz-húsz évvel ezelőtt?
– De, abszolút így van. Erre szoktam példaként hozni, hogyha most elképzelünk egy nagyon intim, meghitt családi együttlétet, szinte biztos, hogy a terített asztalt körbeülő és falatozó, beszélgető embereket látunk magunk előtt. Valahol ez az, amitől az étkezéseink, a közös öröm, a beszélgetés többé válnak, mint pusztán az éhség csillapítása. Azonban ahogyan az étkezéseinket gyorséttermekre cseréltük, úgy a szexualitásunkat is egyfajta McSzexre (szójáték, utalván a McDonald’s gyorsétteremlánc nevére – a szerk.). Igazából, miközben azt mondjuk, hogy rohanó világunk az örömök hajszolására épül, valójában pont, hogy elfutunk amellett, amit valójában keresünk. Amire szeretném felhívni a figyelmet – ezért lesz egy tantrikus blokk is –, hogy azt nézzük meg, hogy mi van akkor, amikor tényleg időt adunk az ars erotikának (szerelem művészete), és kitanuljuk, nem pedig ez a gyors, gépiesített, túlzott vizualitásra fókuszáló szexualitás van a középpontban.
– Most beszéltünk egy folyamatról, ami a mához vezetett. Viszont, ha nem történnek gyökeres változások szemléletmódokban, nem érkeznek más irányt nyitó, erős impulzusok, akkor ez a folyamat merre visz tovább? Azért olvashatunk, vagy akár filmekben láthatunk e tekintetben nem túl bíztató képet festő utópiákat…
– Az tény, hogy egyre inkább gépiesítetté válunk. Interneten ismerkedünk, az online felnőttfilmeken pedig, ahogy mondani szoktam, nagyon sok libidó elvész, csakúgy, mint a különböző segédeszközök által. Nézzük csak meg a japánokat, akiknek már virtuális feleségük is van! Nem túlzás, hogy ha ezt így folytatjuk, lecseréltetünk a gépek által. Azok ugyanis sok tekintetben jobbak nálunk: képesek repülni, gyorsabbak nálunk, jobban számolnak, több nyelven beszélnek, tudnak sakkozni. Képzeljük csak el, ha még a szerelmet és a szexualitást is elveszik tőlünk! Nem véletlenül mondtam a szerelmet, mert nemrég volt Magyarországon egy robotikakonferencia, ahol a záró előadást tartottam. Ott sok minden elhangzott ezzel kapcsolatosan. Az előttem lévő előadóktól rengeteget tanultam, még ha nem is mindig örültem ennek a plusztudásnak arról, hogy valójában nincsen semmi olyan az emberi szerelemben, amit ne lehetne szimulálni. Az, hogy egy adott robot ragaszkodik a gazdájához, mindig figyel rá, igazat ad neki, kötődést és törődést mutat iránta, igazán veszélyes. Azt gondolom, hogy ezért is van szükség az ilyen figyelmeztető előadásokra. Egyrészt, hogy becsüljünk meg egy jól működő párkapcsolatot, illetve, hogy szűrjük, hogy mi alapján választunk, valamint mennyire engedjük, hogy a vizuális illúziók csapdájába kerüljünk a párkapcsolataink terén is.
– Ez tehát egy figyelmeztető előadás?
– Inkább úgy pontosítanék, hogy figyelemfelkeltő. Azt hiszem, a tudománynak az a célja és feladata, hogy még mielőtt nagyobb baj történik, felhívja a figyelmet annak megelőzhetőségére, illetve a bajhoz vezető negatív vagy káros trendek jelenlétére.
– Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy az emberiség történetében a házasságtörésnek legalább akkora múltja van, mint a házasság intézményének, valamint, hogy a monogámia az ember legnagyobb, életen át tartó erőpróbája. Ezek nem disszonánsak mindazzal, amiről eddig beszélt?
– Olyan értelemben nem, hogy nyilván ma már sokkal több a kísértés. Ma egy egérklikkelésre, sőt, egy mobilnyomásnyira van tőlünk a végtelennek tűnő, elérhető partnerek száma, és ha belegondolunk, elég egy pillanatnyi rossz hangulat, és máris minimum virtuálisan megcsaljuk a partnerünket. Kérdés aztán, hogy ő ezen mennyire tud túllépni. Én azt szoktam mondani, hogy nem vagyunk mentesek a kísértéstől, de az fontos, hogy vissza tudjunk találni egymáshoz. Tehát egy pillanatnyi megbotlást valahol talán fontosabb elnézni a másiknak. Természetesen nem azt akarom ezzel üzenni, hogy a végtelenségig tűrni kell, de ha minden rendben van, csak egy pillanatnyi megbotlás történt, talán érdemesebb nem eldobni, hanem megjavítani az adott kapcsolatot.
– A „Lélekmelegítők” előadássorozat vendégeként érkezett hozzánk. Mi jut eszébe erről a kifejezésről?
– Mivel a melegség szó benne van, valami bensőséges, intim, két ember közötti dolog. Olyasmi, mint amit az ünnepeinkkor élünk meg. Nyár után már ráfordulunk arra a pályára, amikor elkezdjük a karácsonyt várni, a szoba melegével, amikor összekuporodunk, és több időnk van egymásra és a lelki munkára.