Csilla: Bennem ez igazából gyermekkorom óta megvan. Ha bármikor gyengébb vagy elesettebb volt körülöttem, azt mindig a szárnyaim alá vettem. És ez nem változott azóta sem. A szüleim is jólelkű emberek voltak, akiktől csak kaptam. Anyukám volt a szigorúbb, apukám a csupaszív. Meggyőződésem, hogy minden alapértékét otthonról hozza az ember, ezért hatalmas a szülők felelőssége. Az már felnőttként fogalmazódott meg bennem, hogy kifejezetten keressem az ilyen emberek és a gyerekek társaságát, ugyanis egy ideig dolgoztam óvodában is. Ők őszinték, nem játsszák meg magukat. Ma már tudatosan építem le a környezetemben azokat, akiknek a panaszkodás tölti ki az életüket.

Tibor: Emlékszem, hogy neki mindig a valamilyen módon hátrányos helyzetű, elesettebb gyerekek voltak a szíve csücskei, akik nehezebben illeszkedtek be. Nem hiszed el, milyen szeretettel mesélt róluk otthon.
– Csilla, visszatérve a negatív emberekre, mivel nyilván az átlagosnál erősebb empátiás adottságaid vannak, azért próbálod kerülni őket, mert lehúznak, beszippant a negativitásuk?

Csilla: Ezen már túl vagyok, de sok tapasztalás és idő kellett, hogy idáig eljussak. Én jellemzően úgy viszonyulok egy emberhez, hogy mindenáron segíteni akarok neki, de ha minden próbálkozásom arra fut ki, hogy mi miért nem jó, feladom. Vannak emberek, akik egyszerűen szeretnek az áldozat szerepében tetszelegni, és mostanra eljutottam arra a pontra, hogy egyesek nem érdemlik meg a beléjük fektetett energiát. Azokat viszont, akik nem látványosan kiáltanak segítségért, valahogy azonnal kiszúrom, és próbálok tenni értük.
– Csilla tehát otthonról hozta, Tibor, nálad honnan a segítségnyújtás iránti elhivatottság?

Tibor: Mára ez tényleg mindkettőnk életének meghatározó része, de Csillával ellentétben én messzebbről jutottam el erre a pontra. Nekem ez nem velem született készségem. Persze, sosem voltam gonosztevő, de nem ez volt a fő érdeklődési köröm, ha lehet így fogalmazni. Voltam én katona, dolgoztam lakatosműhelyben, ruhagyárban, anyagraktárban, portán, aztán 1991-ben teljesen véletlenül kerültem az egészségügy sürgősségi részlegére, ahol magamra találtam. Ebből az elmúlt 27 évben sem tudtam kiégni.

Tibor: Úgy, hogy ezt szívesen csinálom. Nemcsak jó érzéssel indulok minden egyes nap dolgozni, hanem büszke is vagyok a munkámra. Egyébként e területen három új szakmát is szereztem: E-kategóriás mentőápoló, országos akkreditációval rendelkező elsősegély-oktató, és nemrég mentőgépkocsi-vezető is lettem.

Csilla: Nagyon felnézek rá, hogy a mai napig elsőként ugrik azokra a képzésekre és fejlődési lehetőségekre, amik adódnak, még akkor is, ha tudja, hogy azokért semmilyen plusz juttatás nem fog járni.

Tibor: Ehhez képest, képzeld el, az élet úgy hozta, hogy miután elvégeztem egy képzést, rá fél évre született olyan jogszabály, ami nyomán megemelték a fizetésem – furcsa sorsszerűség ez. Dolgozom orvosi ügyeleten is, és mindenre nagyon büszke vagyok. Engem tényleg érdekel, hogyan lehet fejlődni a szakmámban, és szurkolok, hogy a fiatalok előtérbe kerüljenek, hogy ne sok évtizedes protokollok szerint dolgozzunk.

Tibor: Na, pont ez a része az én szép hivatásomnak az, amit a legkevésbé szeretek. Véleményem szerint a mi munkánknak arról kell szólnia, hogy az ember gondolkozzon. Lehet, hogy tízből kilenc alkalommal működik a protokoll, ezért nyilván ismernünk kell, és szem előtt kell tartani, de előfordulhat, hogy a tizedik helyzetben a körülmények vagy egy beteg állapota miatt mást kell alkalmazni. A szellemi szabadság iránti igényemet az oktatásban tudom kiélni. Ha például egy munkahelyi elsősegély-nyújtáson beszélek, vagy egy baráti társaság kér fel, esetleg egy motoros kocsmában tartok képzést, akkor igyekszem félretenni a protokollt, és úgy átadni a tudást, hogy arra a közönség évek múltán is emlékezzen. Lehet, hogyha ilyenkor egy szakfelügyelő végignézné, amit csinálok, ráncolná a homlokát, de számomra az eredmény a fontos. Az, hogy akinek beszélek, tényleg megértse, és tudja alkalmazni az elmondottakat, nem az, hogy eközben megfeleljek a szakkönyveknek.
– Megleptél, amikor a beszélgetésünk előtt azt mondtad, hogy reméled, hogy hetvenéves korodban is mentős lehetsz. Számomra ez a hivatás pont olyan, mint egy helyszínelőé vagy tűzoltóé, ami bármilyen tiszteletre méltó, rengeteg kemény pillanattal jár, ami testileg-lelkileg megterheli az embert. Mindennek ellenére honnan van benned annyi erő, hogy úgy látod, még évtizedekig bírnád csinálni?
Tibor: Engem ezek nemhogy nem nyírnak ki, hanem megerősítenek abban, hogy jó helyen vagyok és itt van rám szükség. Az nagyon megvisel, amikor kisgyermeket vagy ismerőst látok kritikus állapotban. Nyilván ezt előfordul, hogy haza is viszem… de a mi hivatásunkban elengedhetetlen, hogy megtanuljunk a helyén kezelni helyzeteket. Az igazat megvallva jobban bánt, amikor feleslegesen riasztanak, vagy taxinak néznek bennünket, mert lehet, hogy egy elpazarolt vonuláskor valahol tényleg éppen szükség lenne ránk. Kérdésedre válaszolva, azt mondanám, hogy engem inkább feltölt, hogy segíthetek.
Csilla: Ő tényleg az a fajta ember, akiből ha utólag tudja meg, hogy valahol baj volt, rögtön a „bárcsak ott lehettem volna, hogy segítsek” érzés jön elő. Neki megvan az az adottsága, hogy gyorsan át tud látni kritikus helyzeteket és cselekszik.
– Tehát benned a tenni akarás azonnal képes legyőzni a legintenzívebb ingert is, ami mondjuk egy baleset helyszínén ér?
Tibor: Igen. A legdurvább esetek azok, amikor az ember a legtöbbet adhatja. Sajnos vannak helyzetek, amikor valakit nem lehet megmenteni, a megtörténten nem tudok változtatni. De ha egy igazán nehéz helyzetben sikerül helytállni, az nekem hosszú időre hatalmas erőt ad. Ha ezt másképp élném meg, nem tudnám negyven-ötven éven át csinálni. Érdekes, hogy ezzel a munkával ki is lógok a családomból, mert közülünk senki nem dolgozott az egészségügyben…
– Hogy kerültél a mentőkhöz?
Tibor: Volt ebben egy fatális sorsszerűség. Éppen megszűnt a Rubin ruhagyára, ahol az egyik ruharaktárnak voltam a vezetője. Hogy ne legyek munkanélküli, elmentem huszonévesen a Rubinba portásnak és volt ott egy fiatal lány, akihez gyakran ellátogatott a barátja. Ő egy sugárzó, lelkes, mosolygós mentős volt, aki sokszor egyenruhában jött be hozzánk. Annyira magával ragadott az egyénisége, az a pozitív kisugárzás, ami áradt belőle, hogy elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy én is szeretném azt csinálni, amit ő. Aztán az élet egy tragikus fordulatot teremtett, mert egy motorbalesetben lebénult a fiú, és az ő helyére vettek fel. Nem ilyen áron szerettem volna odakerülni.
– Esetedben hogyan történt a váltás Csilla? Ott tartottunk, hogy óvodában dolgoztál…
Csilla: Én a Dózsában végeztem, de éreztem, hogy nem azon a területen szeretnék elhelyezkedni, amiről papírom volt, aztán összefutottam az általános iskolai osztályfőnökömmel, aki javasolta, hogy jelentkezzek az óvodába, mert kevés az óvónő, és elkélne a segítség. Ekkor döbbentem rá, hogy ez mennyire tetszik, és nagyon jól érzetem magam az óvodában, az viszont nem vonzott, hogy kitanuljam a szakmát. Bennem arra volt indíttatás, hogy ott legyek a gyerekekkel, törődjek és játszadozzak velük, szeretgessem őket. Aztán ahogy jöttek a saját gyermekeink, mivel Tibornak sok mellékállása volt a mentőzés mellett abban maradtunk, hogy én otthon leszek velük és biztosítom, amit tudok a családnak. Tartósan viszont nem lehettem főállású anya, mert amikor a harmadik gyermekünk kétéves volt, az első betöltötte a tizennyolcat. Ennek ellenére abban maradtunk, hogy próbáljak otthon maradni a gyerekekkel, ellátni a családot és Tibornak is keze alá dolgozni. Ekkortájt adódott, hogy a Vöröskereszthez kerültem, mert a megyei központ állást hirdetett, amire kiközvetítettek és alkalmasnak találtak rá. Nagyon örültem ennek, mert az élet igazolta, hogy én ezen a területen tudok kiteljesedni, és tudom kamatoztatni, amit a szüleimtől kaptam. Az odafigyelést, a meghallgatást, a segítségnyújtást, a szeretet átadását, a világ apró örömeire való figyelemfelhívást. Büszkén gondolok vissza a két nagymamámra is, akik sokáig velünk lehettek. Egy-két éve veszítettem el őket, ők is ilyen természetűek voltak. Egyikük azt mondta: „kislányom, én még azt is meg tudom könnyezni, hogy a katonák milyen szépen lépnek egyszerre”.
– Érdekes, hogy magától fonódtak össze a történetszálaitok azon a ponton, hogy mindketten ki tudtatok teljesedni abban, amit csináltok. Ez nagyon ritka! Gondolom, párként is erősít benneteket, nem?
Tibor: De igen, és ennek a kiváltságos helyzetnek a tudatásban is vagyunk!
Csilla: Nemhogy erősít, ez hozott igazán össze minket! Harminc éve vagyunk házasok, így nyilván nekünk is megvoltak és vannak a magunk vitái és hullámvölgyei. Viszont nagyon jól tudunk együttműködni és átérezni egymás munkájának minden derűs- és árnyoldalát, hiszen félig-meddig bele is látunk azokba.
– Ez hatalmas kincs, hiszen a kapcsolatotokban nincs ott az a konfliktusforrás, hogy az egyik nem érti, vagy nem látja át a másik munkáját, és a vele járó nehézségeket, ugye?
Tibor: Igen, ezt teljesen jól látod. Nekem egyébként nagyon szükségem is volt rá, hogy találkozzunk Csillával. Emlékszem, hogy a leszerelésünket ünnepeltük egy katonacimborámmal Homokmégyen, amikor berobbant, pontosabban görkorcsolyán begördült az életembe. Olyan feltűnő jelenség volt, hogy rá sem mertem nézni, nehogy valamelyik udvarlója kiszúrja a biciklim gumiját! [mosolyog] Fiatalon nagyon gátlásos gyerek voltam, de egy-két sör azért lazított annyira, hogy merjek poénkodni, beszélgetni vele. Igaz, másnap erősen gondolkodnom kellett, amikor a buszmegállóban megbeszéltük, hogy találkozunk, hogy melyik busz is lesz az övé, így az összes érkező járatot figyelgetnem kellett. Nekem akkortájt nagyon nagy szükségem volt rá, hogy Csili kölcsönadja azt a szemüveget, amin keresztül ő látja a világot és érzékenyebbé tegyen annak dolgaira. Mostanra megerősített annyira, hogy már én is tudok neki utat mutatni, ha arra van szüksége. Vannak közös hobbijaink, a mai napot például egy zúzmarás korareggeli futással indítottuk Negyvenszállás felé, a múlt este meg éppen megnéztük a Frida c. filmet.
– Csilla, te hogyan emlékszel a találkozásotok történetére?
Csilla: Akkoriban sokat futottam és görkoriztam. Aznap este tényleg éppen görkorcsolyáztam, amikor a kocsma felé járva láttam, hogy odabent buli van, és kiszúrtam, hogy ott az a fiú is, akit én kinéztem magamnak, de nem voltam meghívva. Addig-addig kerülgettem a helyet, amíg beinvitáltak. Annyit viszont tudni kell, hogy előzetesen úgy engedett el otthonról az anyukám, hogy éjfélre haza kell érnem, mivel másnap kezdtem dolgozni. Azt mondta, ha éjfélig nem sikerül semmire jutnom a kiszemeltemmel, már később sem fog összejönni! Végül csak sikerült megismerkedni. Aztán tényleg napokig elkerültük egymást. Én már azt hittem, hogy nem fogom újra látni, holott, mint utóbb kiderült, csak nem emlékezett rá, hogy melyik buszhoz kell jönnie.
Tibor: Mondjuk így utólag vicces, hogy én azt hittem akkor, hogy ügyesen becserkésztem őt a buliban, pedig ő akart ott lenni és találkozni velem. A mai napig vannak dolgok, amikről azt gondolom, hogy én voltam a kiötlője, és utólag derül ki, hogy ő terelgetett az adott irányba.
Csilla: Ő szeret minden dolgot alaposan megtervezni. Ha a rendszere valamiben meghiúsul, az nagyon megviseli. Én nem vagyok ilyen. Megindulok vaktában, és tudom, hogy úgyis minden jól fog alakulni. Ezt egyébként az élet számtalanszor bebizonyította. Egy apró példa! Mentük motorral, komppal át Fadd-Domoboriba, és a hajóra várva kiesett a motorláncból valami apró vacak a kavicsok közé. Ő kétségbeesett, mondván, esélytelen, hogy megtalálja, de én tudtam, hogy meg fogja oldani. Pillanatok alatt előkerült ami kellett, és mehettünk kirándulni. Visszagondolva az életemre, nekem ez a bizonyos vonzás-törvény tényleg mindig működött.
Tibor: Érdekes, hogy ő sokszor jobban bízott bennem, mint én magamban.
– Jól látom, hogy bár alaptulajdonságok tekintetében amolyan „ellentétek vonzzák egymást” típusú a ti kapcsolatotok, minden más tekintetben pedig tökéletes köztetek a harmónia?
Csilla: Igen, az erősségeink és gyengeségeink tényleg kiegészítik egymást.
– Mik a közös pontok?
Tibor: Imádjuk például a Dunát, de emellett közös szerelmünk a Szelidi-tó is. Olyannyira, hogy ezekben nem csak nyáron mártózunk meg. Szeliden például minden évben, Mikulás napkor fürdünk egy jót, a Budamobil rozmárjaival! Ehhez van, hogy először baltával kell feltörnünk a jeget a tó tükrén. Szeretjük még a nem tipikus közönségfilmeket is. A sport szintén mindkettőnk életében fontos szerepet tölt be és van is rá igényünk.
– Gyermeknevelés?
Csilla: Azzal kapcsolatban pont egészen mások az elképzeléseink.
Tibor: Én vagyok a szigorú, ő pedig a türelmes. Nem gondolom, hogy mindig az én technikám a jobb, de van, amikor szükség van rá.
Csilla: Ezzel nincs is baj.
Tibor: Nyilván szeretettel kell nevelni a gyermeket, de néha-néha azért odamordulok, hogy helyreálljon a rend.
Csilla: Ezt azóta Bagdy Emőkétől is hallottam, hogy a családban kell, hogy legyen egy szerető és egy helyrerakó fél. Nálunk például anyukám volt a rendtartó, apukám pedig a szeretgetős-ölelgetős. Érdekes, hogy mégis mindig anyukámmal beszéltem meg az élet nagy dolgait.
Tibor: Én meg sosem beszélgettem a szüleimmel magán-, vagy intimebb dolgokról. Ezért is kellett nekem nagyon, hogy vele találkozzak. Hogy érzékenyebb legyek. Én mindenben a logikát keresem, ő az, aki szívvel látja a világot. Fontos az is, hogy tiszteletbe tartsuk egymás különbségeit, amiből egészen jó dolgok sülhetnek ki. Én például nagyon szerettem az Anna & The Barbies együttest és mindenképpen el akartam jutni a kiskőrösi koncertjükre, Csilinek viszont nem voltak a szíve csücske. Ettől függetlenül eljött velem, és nagyon megszerette Annáékat.
Csilla: Megtanultuk idővel azt is, hogy tiszteljük egymás érdeklődési körét. Én például megtisztelve éreztem magam, hogy szerette volna nekem megmutatni azt, amit ő szeret. Tényleg kíváncsian mentem el, és lehengerelten jöttem haza.

Fotó: Kesztyűs Atti