Nehéz elképzelni, hogy ez a fiatal lány elbír egy olyan terhet, mint amit egy baba elvesztése jelent. Márpedig Loretta képes volt kimászni a legmélyebb gödörből is. Olyan mély lelki munkán ment keresztül, amely meghozta számára a megnyugvást, így ma már nyíltan mer mesélni a megéléseiről. Ezt a témát is sok tabu övezi, ezért ő úgy döntött, megtöri a csendet, abban bízva, hogy ezzel másoknak is erőt ad. A történtek óta eltelt majdnem másfél év, azóta az élet megajándékozta egy nyugodt természetű, csillogó szemű kisfiúval, Filippel.


– Könnyen bíztad édesanyádra Filipet, amíg beszélgetünk?
– Abszolút! Mindig is az volt az álmom, hogy a gyermekemnek olyan nagymamája legyen, mint amilyen nekem volt. És anya pont ilyen! Szerintem ugyanis egy gyermek életében meghatározóak a nagyszülők, az enyémben sem volt ez másként. Amúgy Filip most biztosan alszik, ha pedig felébred, anya minden mozdulatát lesni fogja, úgyhogy biztonságban van vele.
– Milyen volt a te nagymamád?
– Bástya volt az életemben! Annyira mélyen él bennem az a történet, amikor kórházba került, és már azt hittem, hogy feladja, de az egyik látogatásomkor egyszer csak azt súgta a fülembe: Még meg sem tanítottalak főzni, hogy fogsz így boldogulni az életben?! Ez adott neki erőt, tudta, hogy rá még szükség van itt, és meggyógyult. Négy évig még velünk maradt, és ezért végtelenül hálás vagyok az életnek. Nehezen engedtem el, és tulajdonképpen minden egyes nap úgy érzékelem, hogy még itt van valahol, figyel a távolból, az őrangyalommá vált. Amikor beszállok az autóba, belenézek a visszapillantóba és megkérem, hogy vigyázzon rám az utam során. (mosolyog)
– Mikor kezdett el vonzani a spiritualitás?
– Egyszer a könyvtárban Balogh Béla A végső valóság című könyve akadt a kezembe, és egyből rabul ejtett. Katolikus iskolába jártam, szóval a hit, az Istennel való kapcsolat erősen jelen volt az életemben, ami idővel valahogy átformálódott, és a teremtővel való meghatározó kapcsolattá szilárdult. Elkezdtem járni a magam útját, rengeteg képzésen vettem részt, és egyre inkább választ találtam a kérdéseimre. A mai napig, ha spirituális dolog kerül szóba, akkor sokan furcsán néznek rám, de már nem magyarázkodom, mert szerintem mindenki abban hisz, amit jónak tart.
– Hogyan találtatok egymásra Ádámmal?
– Egyszer elkezdtem felírni egy füzetbe, hogy milyen férfit képzelek el magamnak, még a negatív tulajdonságokat sem hagytam ki. És mit ad Isten, egy évvel később Ádám megérkezett az életembe, és hihetetlen, de éppen olyan, amilyenre vágytam! Viszont én is tettem azért, hogy így alakuljon. Rájöttem, ha dolgozom magamon, és egyre jobban megismerem önmagamat, a határaimat, az igényeimet és a döntéseim okát, akkor olyan párt tudok majd választani, aki valóban illik hozzám. Szerintem tökéletes ember nincs, de olyan igen, akivel tökéletesek vagyunk egymás számára. Fontosnak tartom, hogy ne a társamtól várjam el azokat a dolgokat, amik belőlem hiányoznak. Nem hiszek abban, hogy ketten alkotunk egy egészet, önállóan is meg kell állnunk a helyünket, ketten viszont még többet hozhatunk ki egymásból. Ádámmal nagyon hasonlóak vagyunk, mégis bizonyos dolgokról másképp vélekedünk, ez viszont pont ahhoz kell, hogy kihozzuk egymásból a legjobbat. A kardinális dolgokban egyetértünk, így a gyereknevelésben sincsenek köztünk nagy nézeteltérések.


– A terhességed éppen egybeesett édesanyád súlyos betegségével. Két komoly szerepben kellett helytállnod, kivitelezhető ez?
– Amikor megtudtuk, hogy gyermeket várok, három hétig lebegtünk a boldogságtól. De március elején anyát váratlanul kórházba vitték, onnantól kezdve a babavárást beárnyékolta az állandó bizonytalanság. A vírushelyzet is igencsak megnehezítette a helyzetet, folyamatosan szorongtam, hogy ne kapjuk el a betegséget. A kórházzal alig tudtam kommunikálni, csak ugyanazt hajtogatták, hogy anyának súlyos hasnyálmirigy-gyulladása van, és élet-halál között lebeg, de arra nem kaptam választ, hogy mit lehet tenni annak érdekében, hogy az állapota javuljon. Így magamnak kellett cselekednem, és anya sorsát a kezembe vettem. A leleteket elküldtem ismerős orvosoknak, hogy segítsenek megfejteni a benne foglaltakat. 
– Édesanyád és a kisbaba is figyelmet követelt. Jól érzem, hogy csak sodródtál az árral?
– Szerettem volna csak a csöppségre figyelni, de ez akkor képtelenség volt, mert anyának is szüksége volt a támogatásomra. Tény, hogy ezt a betegséget ő kapta az élettől, az ő feladata volt, csakhogy úgy láttam, hogy egyedül nem birkózik meg vele. Végig tartottam bennem a lelket, még akkor is, amikor már kezdtem elveszíteni a hitemet. Ez idő alatt megtapasztaltam, hogy a szeretetnek óriási ereje van.
– Hogyan találtad meg a kontrollvesztettség állapotában a kapaszkodókat?
– Egyáltalán nem volt hatásom a történésekre, és valahol ez volt legijesztőbb. Nem tudtam befolyásolni az eseményeket, mondhatni kicsúszott a kezem közül az irányítás. Anyának vérre volt szüksége, és olyan jól esett, hogy Szeitzné Csilla, a Vöröskereszt vezetője egyből segített abban, hogy ezt is megoldjuk. Olyan megható volt, hogy a körülöttem lévők összefogtak anyáért. Időközben úgy döntöttem, hogy azt csinálom, amiben jó vagyok: folyamatosan beszéltem anyával telefonon, és próbáltam neki megtanítani az agykontrolltanfolyamon tanultakat, mert hiszek abban, hogy a dolgok nagy része fejben dől el.
– Megfordult benned, hogy ennek a stresszes időszaknak meg lehet a böjtje?
– Annak ellenére, hogy nem tudtam magamra fókuszálni, bíztam abban, hogy erős vagyok, és ezt a helyzetet is jól kezelem. Azt gondoltam, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Meg sem fordult a fejemben, hogy velem bármi baj történhet, a vetélés gondolata meg végképp fel sem merült bennem.


– Mi volt az első jel, ami bajra utalt?
– Áprilistól kezdve éreztem, hogy valami nincs rendben, mert sokat fájt a hasam, de az orvosok ezt nem vették túl komolyan, mert véleményük szerint ez a terhesség velejárója: változik a test, nyúlnak a méhszalagok és én ezt érzem. Viszont a védőnőnél az egyik ellenőrzésen kiderült, hogy fehérje van a vizeletemben, ennek ellenére az orvosoktól csak banális tüneti kezelést kaptam, pedig már akkor sem stimmelt valami. Majdnem két hétig bizonytalanságban teltek a napok. Répási Erika volt akkor is a védőnőm, akitől támaszt és figyelmet kaptam. Az orvosok csak annyit tudtam meg, hogy valószínűleg a baba korábban érkezik majd.
– Mikor vált számodra is nyilvánvalóvá, hogy most te és a baba kerültetek életveszélybe?
– Amikor bekerültem a kórházba még mindig hittem a csodában, a gyanús jeleket sem éreztem egyértelműen a rossz előszelének. Nem sokkal később az ultrahangos vizsgálaton közölték velem, hogy a magzatburokból egy hét centiméteres darab leszakadt, és elfolyt a magzatvíz. Tisztában voltam vele, hogy nélküle nincs élet a baba számára – ekkor vált egyértelművé, hogy veszélyes helyzetben vagyok. Egy nappal később pedig már azzal kellett szembesülnöm, hogy meg kell szülnöm a kicsit. Egyetlen napom volt rá, hogy felfogjam, valójában mi történik velünk. Ádám rögtön bejött hozzám, és végig ott maradt velem. Az ápolók nem szóltak érte, pedig a vírushelyzet miatt akkor még látogatni sem lehetett volna. Együtt búcsúztunk el a picitől, megosztottuk vele a gondolatainkat, megkértük, hogy ne haragudjon ránk, ha pedig újból minket választ, és visszajön hozzánk, mi szeretettel várjuk. És akkor egyszer csak abbahagyta a mozgolódást… (néhány pillanat csend)
– Nehéz innen felállni…
– Másnap a Jóistentől három dolgot kértem: könnyedséget az életben, viszonylag könnyű szülést és elviselhető fájdalmat. Szerencsére mellettem álltak az égiek: két és fél óra alatt megszültem a picit. Elképesztő, hogy milyen sokáig „bírta” ezt a természetellenes állapotot. Rengeteg jelet küldött, amit egyik orvos sem vett észre, sőt félreértelmezték. Szóval a baba mindvégig próbált megvédeni és kitartani. Borzasztó lehet elveszíteni egy magzatot, de halva megszülni a gyermekedet igazi tragédia… Éjjel még terhes pocakkal feküdtem a kórházban, mégis a kicsi nélkül kellett hazamennünk. A gyász során furcsa dolgok történtek, például napokig csak üvöltve sírtam. Ezt az életeseményt nem lehet elfelejteni, maximum együtt lehet vele élni. Sosem láttam a picit, nem is temethettük el, de így utólag már én is belátom, jobb, hogy csak a képzeletemben él tovább. Ez az egész így is iszonyatosan megterhelő volt lelkileg, ha ehhez a traumához még kép is társult volna, még nehezebb lenne az elengedés.


– Megkönnyebbülést jelentett, hogy édesanyád közben erőre kapott?
– Segített elviselni az elviselhetetlent. Amíg ápoltam, el tudtam terelni a figyelmemet a fájdalomról, és megnyugtatott, hogy ő jól van.
– Hogyan hatott rád ez a kettősség: anyukád meggyógyult, te viszont elveszítetted a babádat?
– Az egész olyan valószerűtlennek tűnt: egyrészt boldog voltam, hogy anya jobban érzi magát, ugyanakkor fájt, hogy a picit és magamat háttérbe szorítottam. Eleinte főként saját magamra haragudtam, nagyon bántott, hogy „felelőtlen” voltam, és nem vigyáztam eléggé. Aztán volt olyan időszak is, amikor az egész világot hibáztattam a történtek miatt. Idő kellett, mire lecsillapodtak a bennem tomboló viharok.
– Mindenki másképp dolgozza fel a gyászt. Ádám hogyan küzdött meg mindezzel?
– Kezdetben nem igazán akart beszélni róla. Én próbáltam szóra bírni, de azt állította, hogy ezt inkább magában dolgozza fel – időre volt szüksége ahhoz, hogy megnyíljon. Talán ebben az is szerepet játszott, hogy úgy érezte, erősnek kell maradnia, hiszen ő a férfi, aki erőt és biztonságot ad. Vigasztalt és táplálta bennem a hitet, hogy ez nem az én hibám, ugyanakkor mégis vádoltuk magunkat, hogy a járvány idején vállaltunk gyereket.
– És ilyenkor kúsznak be a gondolatok közé a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatok.
– Hosszú órákon át töprengtem azon, hogy mit kellett volna másképp csinálni: lehet, hogy hiba volt a vírus elleni vakcinát beadatni? Vajon jó döntés volt vagy sem? Tényleg veszélyesebb lett volna, ha elkapom a betegséget? Minden olyan kiszámíthatatlan volt, nem voltak egyértelmű válaszok, csak feltételezések.
– Kaptál választ arra, hogy mi történt valójában?
– Nyilván több dolog is közre játszott abban, hogy elveszítettem a kisbabámat. A stressz biztosan nem tett jót se nekem, sem pedig a picinek.
– Hogyan találtál lelki megnyugvásra?
– Nem szeretem sajnáltatni magam, de tényleg padlóra kerültem, minden kártyavárként dőlt össze körülöttünk. Jó pár nap kellett ahhoz, hogy belássam, az élet nem állhat meg, és most azért kell küzdenem, hogy újra találkozhassak a gyermekünkkel. Három hónapig kellett várnunk, hogy regenerálódjon a szervezetem, de ezalatt komolyan olyan érzésem volt, mintha ólomlábakon járna az idő, már azt hittem sosem telik el. Közben próbáltam feldolgozni a traumámat, és a lelkem megnyugvását végül spirituális úton értem el. Családállításokra jártam, ami nagyon sokat adott és segített, és ezen kívül még számos más módszert is kipróbáltam. Folyamatosan lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért nem vigyáztam a babámra, de a terápia során beláttam, hogy a kicsi pontosan érezte, milyen súly nehezedik éppen rám, ezért nem találta alkalmasnak az érkezést. Azt is megtanultam, hogy amikor megfogan egy lélek, a kilenc hónap alatt dönthet úgy, hogy nem ezt az életet választja. Minden baba egy önálló lény, saját akarattal, és bármilyen furcsán is hangzik, de ha úgy érzi, hogy inkább máskor jön, mert nem ideálisak a körülmények a számára, akkor nem tehetünk mást, minthogy elfogadjuk a döntését. Ezzel a gondolattal kellett valahogy megbirkóznom.


– Szembe mertél nézni a benned kavargó érzésekkel?
– Fontosnak éreztem, hogy közel merjem engedni magamhoz a vetélés által kiváltott érzéseket, gondolatokat, és elsőként a bennem élő gyermeket próbáltam megnyugtatni. Mivel képes voltam szembenézni minden bennem dúló érzéssel és félelemmel, így a gyermeki énem is békére talált. Tudtam, ha elfogadom a helyzetet, képes leszek az energiáimat a megoldásra összpontosítani. Fokozatosan sikerült belátnom, hogy ezen már nem tudok, és nem lehet változtatni, viszont a jövőre nézve tanulhatok belőle.
– Minderre milyen magyarázatot találtál magadban?
– Hiszek abban, hogy nem véletlenül történt mindez, ezt a veszteségélményt meg kellett élnünk. Az is megfordult a fejemben, hogy azért végződhetett ilyen szomorúan a terhességem, mert így teljes mértékben anyára tudtam koncentrálni.
– Miben hiszel?
– Szerintem létezik a karma, és mindenkinek valamit vállalnia kell erre az életre. Mindannyian valamilyen sorsfeladattal születünk a világra, nekem ez volt megírva. Rengeteget tanultam ebből a „leckéből”, és a második terhességemre már tudatosabban készültem: igazán meg tudtam élni minden percét, hiszen nyugodt légkör vett körül, és sokkal jobban figyelhettem befelé.
– Milyen emlékké vált benned a második szülésed?
– A vajúdásom örök élmény marad számomra. Végig otthon maradhattam, így Ádámmal együtt tényleg nyugodt körülmények között élhettük meg ezeket a pillanatokat. Ő végig nagyon segítőkész volt: mérte a fájásokat, és közben olajjal masszírozott. Mióta pedig megszületett a gyermekünk könnyebb a szívem.
– Különleges nevet adtatok a kisfiatoknak. Téged fogott meg először ez a név?
– Ádám választotta, és nekem is megtetszett. Nagyon sok név volt még a tarsolyunkban, ahhoz azonban kifejezetten ragaszkodtunk, hogy a pici másik nevet kapjon, ne azt, amit az első terhességemnél választottunk. Végül a Filip mellett döntöttünk, és mint utólag kiderült, az egyik ünnepnapja épp május 26-ra esik, amikor az első szülésem volt. Mi ez, ha nem sorsszerűség?!
– Hiszel abban, hogy a sorsunk történetébe mi is beleírhatunk?
– Gyakorlatilag már gyerekkorom óta elmormolok egy imát lefekvés előtt, utána pedig azon ábrándozom, amire vágyom. Elképzeltem, hogy egy boldog, stabil párkapcsolatban élek majd, melyben egyenrangú társként tekintünk egymásra a párommal, és mindig úgy terveztem, hogy egy fiúgyermekem lesz. Úgyhogy igazából minden valóra vált.
– Miért vagy hálás?
– Mindig, mindenért hálát adok, semmit sem veszek természetesnek. Hálás vagyok a családomért, a biztonságot adó védőhálóért, ami körülvesz. Boldog lehetek, hogy egészséges babát hoztam a világra. Jó életem van, és sokat dolgoztam azért, hogy ma itt tarthassak – kerekebb nem is lehetne most az életünk. Attól tartottam, hogy ez a trauma megrengeti a kapcsolatunkat Ádámmal, de még erősebb lett a szövetségünk. Stabilitást, biztonságot és szeretetet szeretnénk adni Filipnek, és bízom benne, hogy anyaként következetes tudok majd maradni. Most már a „legrosszabb”, ami velünk történhet, hogy túlszeretem őt.

Fotó: Emma