Bár egy hajszál választ el bennünket az óvodakezdéstől, mégse szaladjunk ennyire előre. Ezen a tikkasztó augusztusi délelőttön Szabó Brigitta óvodapedagógussal nem ragaszkodtunk ahhoz, hogy csak a hivatásáról beszélgessünk. És egyébként is egy kávé mellett sokféle téma felvetődhet. Így szó esett a megfelelési kényszerről, a jelen pillanat megéléséről, a hitről, sőt még dédelgetett álmát is elárulta nekünk – amit minden bizonnyal valóra is vált a párjával.

– Nyáron azzal töltöd az idődet, amire év közben nem jut?
– Pontosan! Ilyenkor előveszem azokat a könyveket, melyek régóta ott sorakoznak a könyvespolcomon. Az olvasáson kívül azt is élvezem, amikor egy hatalmas puzzle apró darabjaiból apránként egy varázslatos képet rakhatok ki. Annak ellenére, hogy nincs nagy kézügyességem, mégis bennem él az alkotás iránti vágy, amit a puzzle-val vagy egy-egy számfestővel kiélhetek. Megnyugvást jelent számomra az alkotás, az elcsendesedésre különösen nagy szükségem van.
– Milyen óvodás emlékeid vannak?
– Én is azok közé tartoztam, akik nem igazán szerettek délután aludni. (nevet) Hát, most vissza is kapom! (nevet) Valahogy nem tudtam elszenderedni, ugyanakkor az elcsendesedést kifejezetten szerettem, így nem zavartam a többieket, nyugodtan vártam, hogy véget érjen az alvásidő. Egyébként szeretek visszagondolni az óvodás éveimre. Miután sulis lettem rendszeresen visszajártam, mert az édesanyám dadusként dolgozott, így a szabadidőmet általában az oviban töltöttem. Ez azonban nem jelentett terhet, mert mindig is szerettem a gyermekek társaságát. Talán már akkor éreztem, hogy ez a számomra megfelelő hivatás.


– A diploma megszerzését követően egyből Budapesten kezdtél dolgozni. Hogy vezetett oda az utad?
– Éppen akkor nem kaptam itthon munkalehetőséget, és mivel a barátnőmmel imádtam Pestre járni színházba, megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha ott próbálnék szerencsét? Vágytam arra, hogy kirepüljek a szülői fészekből, és kialakítsam a saját kis életemet egy másik városban, mely tele van lehetőségekkel, és természetesen csodás színházi előadásokkal. Az összes létező óvodába beadtam a jelentkezésemet – utólag kiderült, hogy olyan is volt, ahova többször is elküldtem, mert alig vártam a visszajelzést. Aztán nem sokkal később már egy első kerületi óvodában dolgoztam, ahol rengeteget tanultam a tapasztalt kollégáktól – szoros egységet alkottunk, maximálisan segítettük egymás munkáját.
– Pedagógusként milyen mintát adsz át a gyerkőcöknek?
– Az életre nevelem őket, ami egy óriási kihívás, ugyanakkor élvezem, hogy egyfajta iránymutatást adhatok nekik. Azt szeretném elérni, hogy képesek legyenek az együttműködésre, hogy felelősséget vállaljanak a döntéseikért, és önállóan megállják a helyüket a nagyvilágban. Minél hamarabb megtanulnak a szabályokhoz alkalmazkodni, a kudarcot kezelni, annál könnyebb dolguk lesz felnőttként. Úgy érzem, hogy a szülők mindentől meg akarják óvni a gyermekeiket, pedig a negatív érzések megélése, a kudarc feldolgozása, és a problémák megoldása is az élet velejárói. Ha sosem engedik például, hogy a gyerkőc veszítsen a közös játékban, akkor felnőttként tragédiaként fogja megélni, ha sikertelenség éri a munkahelyén vagy a magánéletében – miközben ezekből a helyzetekből is lehet építkezni és tanulságokat levonni. Persze a játék öröméért ülünk le társasozni, és a nyertest boldogság tölti el, ugyanakkor alkalomadtán el kell fogadnia azt is, hogy nem mindig neki kedvez a szerencse.
– Jó pár pedagógussal beszélgettem az elmúlt időszakban, és a következetesség fontossága minden egyes alkalommal előkerült. Szerinted is ez a nevelés kulcsa?
– Talán az egyik legnagyobb kihívás, hogy kellőképpen következetesek legyünk a gyerekek viselkedésével kapcsolatban. Csakhogy a szabályok betartása és betartatása nem feltétlenül mindig olyan egyszerű és egyértelmű. A szülők egyébként nem igazán szeretnek szabályokat hozni, mert attól félnek, hogy ezáltal elveszíthetik a gyermekük szeretetét, és így nem lesznek elég jó szülők, miközben a lurkók nem ez alapján mérik a szeretet. Ezért fontos, hogy ne engedjük, hogy a gyermek felülírja a döntéseinket! Ehhez viszont az kell, hogy ne kételkedjünk állandóan az elhatározásunkban – bíznunk kell abban, hogy minden egyes lépésünk a csemete fejlődését szolgálja. A határok kijelölésével biztos alapot teremthetünk, amelyre aztán apránként lehet építkezni. A meghozott szabályok mentén egy olyan teret alakíthatunk ki, amin belül szabadon és biztonságosan mozoghat a gyerkőc. Ugyanakkor lehetőséget kell adni számára, hogy időnként feszegesse a határokat, amiket viszont sosem léphet át. Természetesen nem olyan egyszerű kellően következetesnek lenni a nap huszonnégy órájában, ha olykor hatalmába keríti a szülőt a bizonytalanság érzése, hogy tényleg jól csinálja-e. Azt is könnyű belátni, hogy az egész napos munka után, nehéz otthon egy másik szerepben helytállnia, amikor az energiái fogytán vannak, és már nincs annyi türelme. Ilyenkor egyszerűbbnek látszik elkerülni a konfliktust, és persze mindenki nyugalma érdekében a gyerek akarata fog érvényesülni.


– Milyen tapasztalataid vannak az óvodai beszoktatással kapcsolatban?
– Ez egy meglehetősen nagy váltás a szülő és a gyermek életében is, az elszakadáshoz idő kell, nem szabad sürgetni ezt a folyamatot. A szülőknek is el kell fogadniuk, hogy a fiókájuk kinőtt a szárnyaik alól, és bízniuk kell abban, hogy jó helyre került, ahol nem éri semmi bántódás. A gyermek egy új közösségbe csöppen, eleinte kissé bizonytalan, hiszen minden idegen a számára, ezért az óvónők feladata, hogy megnyugtassák őt, segítsenek neki felfedezni az új környezetet, és megtalálni azt, amiért másnap is szívesen lép be az óvoda kapuján. Sok esetben csak az ölünkbe ülve nyugszanak meg a kicsik, ott találják meg a biztonságot, ezért is gondolom azt, hogy az első évben még inkább „pótanyaként” vagyunk jelen az apróságok életében, és csak később válunk óvónővé.
– Szerinted mivel érdemelted ki a gyermekek szeretetét?
– Ezt talán tőlük kellene megkérdezni. (nevet) Ezen még sosem gondolkodtam, de talán a kiszámíthatóságot és a biztonságot értékelik bennem.
– Jól érzem, hogy az a típus vagy, akit folyamatosan a megfelelési kényszer hajt előre?
– Ezt a mai napig nem sikerült teljes mértékben feloldani magamban. Annak ellenére, hogy már 15 éve vagyok a pályán, még mindig a tapasztaltabb, idősebb kollégáknak szeretnék bizonyítani. Nekem különösen fontos, hogy pozitív visszajelzést kapjak a körülöttem lévőktől, mert rengeteg energiát tudok belőle meríteni. Még egy nehezebb nap is könnyedebbé válik, ha a munkámat pozitívan értékelik.
– Hogyan ért véget a pesti időszak?
– Nehezen, mert a fél szívemet az óvodában hagytam… Az első hat évet kifejezetten élveztem, szerettem ott dolgozni. Amikor eljöttem egy remek csapatot hagytam ott – nehezen engedtem el a pesti életemet. Az utolsó nap az ajtóban állva, könnyes szemekkel búcsúztam el a kollégáimtól. Ugyanakkor ennyi idő után már kezdett egyre nyomasztóbbá válni a nagyvárosi létforma, mégiscsak vidéki lány vagyok, aki a békésebb élethez vonzódik. Az óvodában állandó a gyerekzsivaj, ritkán adódik olyan pillanat, amikor csend vesz körül, éppen ezért a munkahelyemen kívül már nem vágytam a zsúfolt tömegközlekedésre, a zajos városra. El kellett ahhoz távolodnom Kalocsától, hogy rájöjjek, szükségem van rá. Szerencsére Uszódon egyből kaptam állást, így könnyebb volt elengednem a mögöttem álló időszakot. A Viola utcai óvoda már a negyedik munkahelyem, ebből is látszik, hogy az a típus vagyok, aki egy változás hatására egyből a következő lépésen gondolkodik. Amikor fel kellett állnom, valahogy mindig jött a következő lehetőség, amihez persze némi szerencse is társult – de hát az élethez az is kell.
– Mit ad számodra a gyermekek társasága?
– Feltöltődöm, ha velük lehetek, és ennél több nem is kell! Mint oly sokan, én is vágyom arra, hogy elfogadjanak és szeressenek, és a gyermekek feltétel nélkül tudnak szeretni. Az óvodában úgy érzem, hogy repül az idő.


– Ha már az időt említetted, feszélyez az idő múlása?
– Régen az a típus voltam, aki a múlton rágódott vagy a jövőbe tekintett, és a jelen megélésére valahogy már nem igazán koncentrált. Rá kellett jönnöm, hogy nem azon kell gondolkodni, hogy mi lesz, hanem azt kell megélni, ami van! Az utóbbi időkben egészen közeli barátokat veszítettem el. Az élet rövidsége ráébresztett arra, hogy úgy telik az idő, hogy közben nem is élek, csak rohanok eszeveszetten a mókuskerékben. Talán ezek az élethelyzetek tanítottak meg arra, hogy bármennyire is szeretem a hivatásomat, szükség van arra is, hogy más impulzusok is érjenek, hogy szánjak időt magamra, a családomra és a barátokra is. Ugyanakkor a világ az sugallja, ha megállsz, egészen biztosan lemaradsz valamiről, pedig ha nem adunk időt saját magunknak, akkor egy szempillantás alatt eltűnhet a motivációnk. Úgy érzem most jutottam el oda, hogy már nem csak a hivatásomnak élek – miközben az iránta érzett szeretetem nem változott, egyensúly alakult ki a munkám és a magánéletem között.
– Milyen szerinted az igaz barát?
– Azt szokták mondani, hogy a barátaink, az általunk választott családot jelentik – rám ez teljesen igaz. A barátaim körében tudok igazán megnyílni, előttük bátran merem vállalni a gondolataimat, az érzéseimet, meg merem mutatni a gyengeségeimet is.
– Mit jelent számodra a hit?
– Újra és újra megbizonyosodom arról, hogy felülről gondoskodnak rólunk. A hit segít akkor, amikor úgy érzem, hogy a hullámok majdnem elsodornak, olyankor belekapaszkodom, és kiúszok a partra. Tulajdonképpen sosem vagyunk egyedül, hiszen a szeretteinket is azért kaptuk, hogy a nehéz helyzetekben se merüljünk el, küzdelmesen ugyan, de a felszínen tudjunk maradni.
– Elárulod, hogy hova húz a szíved?
– A párommal a Balaton a szívünk csücske, oda mindig szívesen utazunk. Nálunk nemcsak a nyár szól a Balatonról, hanem igazából az egész év. Minden évszakban más arcát mutatja, és mi ezeket a színeket szeretjük felfedezni. A vágyunk az, hogy egyszer ott éljünk. Ott a természet állandó közelségében létezhetünk, gyönyörködhetünk a tájban, és megtalálhatjuk a nyugalmat – otthon érezzük magunkat. Úgyhogy bízom benne, hogy 10 év múlva már ott várhatlak majd egy kávéra. (szelíden elmosolyodik)

Fotó: Emma