Háromgyermekes édesanyaként másfél éve egyedül nevelem a tízéves fiamat, valamint a nyolc- és ötéves lányaimat. Hogy milyen velük az élet? Olyan boldogan kaotikus. A közös mindennapok során ugyan néha előtör belőlem a házisárkány – na nem a tűzokádó fajta, csak a nagyothallóknak motivációs beszédet tartó –, és az is biztos, hogy a három gyerekem nélkül a pénztárcám vastagabb, a szemem alatti táskák pedig kisebbek lennének, de ők a mindeneim, és nem cserélném el semmiért a nagycsaládos anyukaszerepemet!

Anyának lenni, amellett, hogy a legemberpróbálóbb feladat az életben, egyben a legszebb is. Ez egy 0-24 órás szolgálat, amely során nincs szabadnapod, úgy minimum 18 éven át, mert ha éppen nincsenek melletted a gyerekeid, akkor is ott vannak minden gondolatodban – tőlük kapod a legtöbb szeretetet és boldogságot. Már a várandósságod tervezésekor, de legkésőbb az első pozitív terhességi tesztedtől fogva értük aggódsz, és azt hiszem, ez így is marad életed végéig. Velük nevetsz és velük sírsz. Általuk tanulod meg igazán, mit is jelent szülőnek lenni, hogy valójában mennyi hálával tartozol a saját szüleidnek, amiért felneveltek.

Amikor már az anyai teendők töltötték ki a mindennapjaimat, egészen új fokozatait ismertem meg a fáradtságnak. Sőt, azt kell mondjam, most visszagondolva, nem is értem, hogy a gyerekeim születése előtt miben tudtam úgy elfáradni. Na jó, ez nyilván költői túlzás, de az biztos, hogy anyukaként jöttem rá, hogy sokkal többet elbírok, mint azt valaha hittem. Mindezt hogyan? Egyszerűen javult a szervezőkészségem, fejlődött a problémamegoldó-képességem, és már könnyebben osztom meg a figyelmemet, ahogy ugyanazokat a feladatokat is sokkal rövidebb idő alatt el tudom végezni, mint korábban. Hiszen gondolj csak bele, hányszor fordul elő, hogy egy anya a gyermekei „matrica-korszakában” csemetével a kezében főz vagy takarít. Azt kell, hogy mondjam, hatalmas evolúciós hiányosság, hogy az édesanyáknak még nem fejlődött ki kettőnél több kezük.

Többgyermekes anyaként arra is kiváló lehetőségem nyílik, hogy a békebíró szerepébe bújva ölre menő vitákat simítsak el, nem beszélve a család életének kézben tartásáról. Valljuk be, elég kemény feladatról van szó – bármelyik logisztikával foglalkozó szakember megirigyelhetne azért, amit nap mint nap véghez viszek ezen a téren. Találkoztam már jó néhány emberrel, akik azt mondták, ők biztosan nem lennének képesek három gyereket nevelni, mert nincs elég türelmük, kitartásuk vagy épp erejük hozzá. Pedig sok esetben maga a helyzet szüli a legjobb megoldást. Én sem előre megírt, a különböző élethelyzetekre megoldást kínáló forgatókönyvvel a kezemben vágtam bele az anyaságba, de a megérzéseimre hallgatva, eddig valahogy mindig sikerült átevickélnem minden nehézségen.

Bevallom, hogy a második, harmadik gyerkőc születése után egyre könnyebbé vált számomra ez az egész. No nemcsak azért, mivel már jóval tapasztaltabb és gyakorlottabb édesanya voltam, hanem mert sokkal lazábban tudtam kezelni a felmerülő nehézségeket, nem úgy, mint elsőgyermekes, friss anyukaként. Amúgy a nagy tesók is hatalmas segítséget jelentenek, még viszonylag kis korkülönbség esetén is. A bátyuskákat, nővérkéket ugyanis ügyesen be lehet vonni a pici körüli teendőkbe, ráadásul ők maguk is nagyon élvezik, hogy részesei lehetnek mindennek – büszkék arra, hogy okos, ügyes nagy testvérek, akik segítenek pelenkázáskor, vagy éppen őrzik a kiságyban alvó apróságot, míg anya elszalad a mosdóba.


Felmerülhet benned a kérdés: tényleg könnyebb lesz idővel az anyaság? Bizonyos szempontból igen, más aspektusból nézve viszont jóval összetettebbé válik a dolog – én is más és más nehézségekkel szembesülök a gyerkőcök egyes életszakaszaiban.

Kezdésnek máris ott volt a szülés, majd jöttek a tomboló hormonok és az ólmos fáradtság. Amíg újszülöttek voltak egy darabig keveset aludtam, így ez az időszak elsősorban fizikailag tett próbára, de brutálisan. Mire javulni kezdett a helyzet, és végre átaludták volna az éjszakát, addigra elkezdődött a fogzás, úgyhogy ismét lett néhány álmatlan éjjelem. Aztán néhány átaludt, nyugalmas év következett, persze a közösségbe kerüléssel járó két hét ovi – egy hét otthon felállásban, és a kisiskoláskor olykor gyomorszorító, máskor büszke pillanataival. Mire mindebből lassan majd feleszmélek, addigra a kamasz korú gyerekeim valószínűleg elkezdenek kimaradozni itthonról, ezért éjszakánként megint nem fogok (nyugodtan) aludni.

Természetesen, ahogy nőnek a gyerkőcök, egyre többet tanulok majd az anyaságról – szóval, bizonyos szempontból könnyebb lesz anyának lenni. (Főleg, ha elölről kezdhetném az egészet a már megszerzett tapasztalataim tükrében, hiszen úgy játszi könnyedséggel verekedném át magam a buktatókon.) Másrészt a gyerekek minden egyes életkora új kihívásokat hoz magával, olyanokat, amelyekkel korábban még nem találkoztam, úgyhogy inkább azt mondanám: nem lesz könnyebb szülőnek lenni az idő múlásával, csak más jellegű nehézségek adódnak, ahogy nőnek a csemeték.

Az biztos, hogy az anyaság élethosszig tartó és mindig egész embert kívánó feladat, bármekkora legyen is a gyermekünk. Még így, több mint tíz év után is vannak olyan szituációk, amik rendesen arcon csapnak, olyan váratlanul érnek. Van úgy, hogy teljesen tanácstalan vagyok, hogyan is kezeljek egy-egy helyzetet, és azt sem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Van, hogy kiabálok, olykor kérlelek, esetleg büntetéssel vagy a gyerkőcök kedvenc dolgainak megvonásával fenyegetek… Ember vagyok én is, és olykor hibázom, de ezt nekik is mindig bátran beismerem. Ha kell, bocsánatot is tudok kérni tőlük, és nem szégyellem előttük, hogy korántsem vagyok tökéletes – bizonyára még sok ilyen helyzetben lesz részem, mire mindhárman felnőnek.

Hogyan lehet mindezt ép ésszel kibírni? Az biztos, hogy elengedhetetlen hozzá a humor – ha kell, én akár magamon is tudok nevetni. Azt is vallom, hogy amennyire tőlünk telik legyünk lazák egy-egy idegtépő szituációban, nem kell mindig mindent véresen komolyan venni a gyereknevelésben.

Van egy mondás, amely úgy tartja, hogy a kis gyerek kis gond, a nagy gyerek nagy gond. És bár mindenki a saját problémáit érzi a legsúlyosabbnak, azt szerintem bátran kijelenthetjük, hogy ahogy nőnek a gyerkőcök, úgy válnak egyre emésztőbbé az aggodalmaink is, és egyre nagyobb horderejűvé azok a kérdések, amelyekben döntéseket kell hoznunk velük kapcsolatban. És bizony, amikor mi magunk sem látjuk előre a következményeket, akkor nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy másik ember életét, jövőjét meghatározó kérdésben elhatározásra jussunk, még akkor is, ha az az ember(palánta) a saját gyermekünk. Vagy talán éppen azért olyan nehéz a döntés, mert a rajongásig szeretett csemeténkről van szó…

Hosszú út áll még előttem, míg a fiam és lányaim felnőnek, de abban már most biztos vagyok, hogy odáig elérve sem fog megváltozni az érzés bennem, hogy értük minden áldozat és átvirrasztott éjszaka megérte, és ha kellene, mindezt bármikor újra kezdeném.