Bő egy hónapja voltak már Kalocsán, amikor lakásukban fogadták magazinunkat. Elcsépelt szójátékkal élve írhatnám, hogy egy „Amerikából jöttünk” típusú interjúra készültem, amikor Sandy és David Zigler amerikai vendégtanárokat terveztem kifaggatni az első hónap benyomásairól. Azt láthattuk, olvashattuk, hallhattuk a helyi sajtóban, hogy egy nemzetközi pedagógus-program keretében érkeztek az ezeréves érseki városba, ahol Sandy általános-, David pedig középiskolákban kezdett angolt tanítani anyanyelvi vendégtanárként. Mint elmondták, szeretet fogadta őket, szívesen járnak a helyi piacra, és már többen leszólították őket az utcán is, arról nem beszélve, hogy a vidék és a környezet még fizikai valójában is emlékezteti őket amerikai otthonukra, amelyet hátrahagytak, hogy gyermekeink angoltudását pallérozzák. De vajon milyen ingerek érték őket a szeptemberi becsengetés óta? Hogyan találtak rá a pedagógus pályára és mit tanultak az itt töltött hónap során? Többek között ezekkel a kérdésekkel bombáztuk őket, akik egymásnak adva a szót meséltek, kacagtak vagy éppen dohogtak – de összességében arról biztosítottak, hogy nagyon szeretnek itt lenni.
– Emlékeztek az iskolás éveitekre és a tanáraitokra?
Sandy (S): Én nagyon is jól emlékszem. Voltak fantasztikus és kevésbé jó tanáraim az általános iskolában. Negyedikben volt egy tanárnőm, aki borzasztóan bánt a diákokkal. Az unokatestvérem is az osztályunkba járt, és nem tartozott a jobb tanulók közé. Nem tudott megülni a fenekén az órán sem, aztán a tanárnő fogta, és büntetésből a zongora mögé állította. Nem látta a táblát és általában semmit sem. Annyira rideg volt, ordibált velünk, egyszóval tényleg borzalmas volt. Nem fogom elfelejteni a nevét, amíg élek! Sosem rúgták ki, és soha nem is változott meg. Aztán egy évvel később Mr. Smithers váltotta őt, aki a legjobb tanár volt, akivel valaha találkoztam. Az ő keze vastagon benne van abban, hogy végül a tanári pálya mellett döntöttem.
– Azt mondtad, hogy az unokatestvéred nem bírt megmaradni a helyén az órán. Amerikában ez megengedett? Mármint, hogy óra közben a gyerekek felkeljenek a helyükről és járkáljanak a teremben?
S: Tanára válogatja. A legtöbben megengedik. Vannak gyerekek, akik például állva szebben tudnak írni, különösen a 6-7 évesek számára komoly kihívás végig ülni egy órát, de olyan tanárok is akadnak, akiket ez zavar. Engem például nem, Davidet igen, viszont ő középiskolában tanít, én meg általánosban. Az egyik délután átjött hozzám az utolsó órámra, ahol éppen olyan gyerekek voltak, aki nagyon jól tudnak angolul, köztük olyannal, aki Írországban született, más New Jersey-ben lakott, bár mind magyarok. Hatalmas egyéniségek. Amikor David megérkezett, éppen kopp-kopp vicceket meséltünk egymásnak, az órám végén pedig csak annyit mondott, hogy „én ezt nem tudnám csinálni”. Tényleg elég zajosak voltak a gyerekek, de én teljesen jól éreztem magam velük.
David (D): Gyakorlatilag éreztem, hogy percről percre zsibbadni kezd az agyam.
S: Mondjuk tény, hogy hangosak voltak, mert játszottak. De hát a srácok ilyenek…
D: Ezért sem tanítok kisgyerekeket.
– Merthogy középiskolában tanítasz!
D: Igen, de közülük is jó páran gyerekek még.
– Mi a helyzet a te gyermekkoroddal és tanáraiddal, David?
D: Általános iskolából nem emlékszem rá, hogy lett volna rossz tanárom. Középiskolában már akadt. A tanítóim és tanáraim mind szigorúak, de rendesek voltak, én viszont nem voltam könnyű eset.
– Milyen értelemben?
D: Hallottál már az ADHD-ről? (Attention Deficit Hyperactivity Disorder – a szerk.) Ez figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart jelent, röviden pedig hiperaktivitásként emlegetik. Azt hiszem, rájöttek, hogy nekem ilyen problémám lehet. Akkoriban még nem volt szociális munkás az iskolákban, ez a hatvanas évek elejétől terjedt el. A negyedik osztályt jártam, amikor kaptunk szociális segítőt, mert elég vad gyerek voltam.
– Azelőtt mi történt? Egyszerűen elkönyvelték, hogy „rossz gyerek” vagy?
D: Megkeresték édesanyámat és megpróbálták kitalálni, hogy otthon is vannak-e bajok velem. Mivel nyolc fiú és két lánytestvér közül én voltam a középső, az ötödik, talán mindössze figyelemre vágytam.
– Pont mint minden gyerek abban a korban…
S: A fiúk az osztályaimban azért viccelődnek, mert azt szeretnék, hogy nevessek velük.
D: Mindezzel együtt mindig is szerettem iskolába járni.
S: Szintén.
D: Nagyon ritkán maradtam otthon, kizárólag, ha olyan beteg voltam, hogy tényleg mozdulni sem bírtam. Még akkor is menni akartam. Így utólag, nem is emlékszem rá, hogy volt-e hosszabb hiányzásom, főleg középiskolából. Összességében azt mondhatom, hogy szerettem iskolába járni.
– Sandy említette, hogy ő általános iskolában rátalált arra a tanárra, aki őt is a pedagógus pálya felé terelgette. Veled mi a helyzet?
D: Én nem is tanár lettem, hanem orvos. Huszonnyolc évig dolgoztam a pályán. Amikor a középiskolában végeztem, megítéltek nekem egy olyan tudományos díjat, amit korábban öt évig nem adományoztak senki másnak. Ez anyagi juttatással nem járt, de szép ösztöndíjat kaptam a főiskolán. Természettudományt tanulni és ezen a területen dolgozni pedig a világot jelentette nekem.
– Hogyan került képbe a tanítás? Vagy a „tanár” lépett az életedbe?
D: Inkább az utóbbi. Hat évvel ezelőtt ismertük meg egymást Sandy-vel. Németországba költöztem dolgozni, holott három állásom is volt az Egyesült Államokban, amit hátra hagytam, hogy 2015-ben elkezdjek tanítani ott, ahol ő élt.
S: Ott voltam iskolaigazgató, és sokszor kellett helyettes tanár. David igazából úgy vált tanárrá, hogy elkezdte helyettesíteni a hiányzó kollégáimat. Amikor az egyikük jelezte, hogy nem tud bejönni, felhívtam Davidet, és kértem, hogy ugorjon be. Így lett tanár belőle.
D: A negyedikesekkel és az ötödikesekkel nem is volt gond. Sandy tanította az alsó tagozatos kisebbeket. Az elsősök is rendben voltak, őket még tudtam kezelni, gyakran elég volt a közös nevetés. A másodikosokkal egyszer próbálkoztam – soha többet! Megvan az a játék, amikor egy kis kalapáccsal a földből fel-felbukkanó kukacokra kell vadászni? Na, olyanok voltak azok a srácok. Az egyik leült, és elcsendesült, a másik már fel is pattant, és így ment ez az egész órán. Nem volt könnyű velük!
– Sandy, te a klasszikus utat jártad be a tanárrá válásig?
S: Én célirányosan tanárképző főiskolába jelentkeztem Kaliforniában. Óvodapedagógus lettem, illetve elsősöket tanítottam, azután elmentem a tizenkét hetes tanítási gyakorlatra, majd felvettek tanítani. Ezután hét évig Kaliforniában spanyol-angol kétnyelvű gyermekekkel foglalkoztam, és később igazgatóvá neveztek ki. Ezt a feladatot huszonhat évig láttam el.
– Nem hiányozott a gyerekek közelsége? Gondolom, hogy igazgatóként nagyon kevés tanórád volt, és inkább más feladatok töltötték ki a mindennapjaidat.
S: Azért nem, mert rengeteg időt töltöttem az osztálytermekben, effektíve a gyerekek között. Ha nem volt helyettes, bementem órát tartani, aztán a reggeli „meetingek” alkalmával is találkozunk a tornateremben, vagy éppen alkalomadtán az ebédidőben. Nem voltam irodában ülős típus.
– David, emlékszel az első órára, amikor helyettesként lépted át az osztályterem küszöbét?
D: Persze! Arra is emlékszem, mekkora fejtörést okozott, hogy hogyan tartsak rendet. Én nem az a fajta vagyok, aki hagyja, hogy a gyerekek diktáljanak. Legeslegelőször talán negyedikeseknek tartottam órát, és nem volt gond velük, ugyanis a szigorú némettanáruk mellett hozzászoktak a rendhez.
– Mit gondoltok: a szigor és a rend megkövetelése célravezető, vagy úgy könnyebb megtalálni a közös hangot a gyerekkel, ha lazábban próbáltok közelíteni feléjük?
D: Tapasztalataim szerint a diákok nem tudnak sokáig egy helyben megülni. Pont ezért próbálom úgy tartani az óráimat, hogy a tananyag leadása mellett legyen mindig olyan feladat is, ami megmozdítja őket.
S: Rengeteg páros és csoportos feladattal dolgozunk. Muszáj, hogy kivívjuk a diákok tiszteletét, de tudni kell velük nevetni is, és szeretni kell őket! Ez nem jelenti azt, hogy ne legyenek szabályok, és azokat ne tartassuk be.
– Hogyan húzzátok meg azt a bizonyos vonalat?
D: Ha ezt múlt héten kérdezted volna… (sóhaj) Úgy éreztem, hogy az egyik osztállyal máris a végét járom. Kilencedikes évfolyamban volt három tanulóm, akikkel nem lehetett együtt dolgozni. Végig beszélgették az órát, és nem lehetett haladni tőlük. Próbáltam csitítani őket, de mintha a falnak beszéltem volna. Egyre dühösebb lettem, és eljutottam arra a pontra, hogy becsuktam a könyvet, és kiviharzottam. „Ha nem akartok tanulni, én nem kínlódom veletek”, mondtam, és kimentem.
S: Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez az óra utolsó öt percében történt.
– Ez mondjuk elég hatásos lehetett…
D: Ezt elmeséltem Sandy-nek, és még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán jó szájízzel tudom-e vállalni ezt az interjút. Aztán jött a hétfő, és kikértem Fekete Antal igazgató véleményét, hogy mit kezdjek a srácokkal. Nagyon korrektül a támogatásáról biztosított, amit ezúton is köszönök neki. Hétfőn indultam az órára a „problémás osztályba”, és a pénteki két lány, valamint a fiú, akikkel baj volt, a folyosón vártak, és elnézést kértek. Aztán az eddigi legjobb órát tartottam nálunk!
S: Nekem könnyebb dolgom van. A hetedikes és nyolcadikosaim angoltudása mesés! Nálam a negyedik-ötödikesek adják fel a leckét. Van egy-két fiú, aki egészen egyszerűen nem hajlandó megcsinálni, amit kérek – teljesen ellenállnak. Elmagyarázom nekik, hogy ennek bizony következményei lesznek, de amikor egyest kapnak, csak megvonják a vállukat. Aztán amikor legközelebb órára mentem hozzájuk, az egyik fiú a folyosón várt és bocsánatot kért a „múltkoriért”, magától.
D: Tanulságos, hogy a problémás diákok közül az egyik fiút kértem azon a bizonyos órán, hogy olvasson fel egy szójegyzéket. Bár az elején vonakodott, amikor elkezdett felolvasni, tökéletes angolsággal, gyönyörű kiejtéssel listázta a szavakat. Meggyőződésem egyébként, hogy szükség lenne valami olyasmire, ami Amerikában elterjedt gyakorlat. Nevezetesen, hogy a diákok a tanórákon kívül különböző klubok közül válogathatnak, ahová szívesen járnának, vagy ami tetszik nekik. Volt olyan osztály, ahol megkérdeztem, hogy ki szeret angolt tanulni, és a diákoknak több mint a fele fel sem emelte a kezét. Holott, ha mondjuk egy angolklubszerű foglalkozáson gyakorolhatnák a tanórákon kívüli beszédet, biztosan sokkal több sikerélmény érné őket, és ebből fakadóan motiváltabban tanulnának is.
– Nem nehéz, hogy kizárólag angolul kommunikáltok gyerekekkel, akik nyilvánvalóan nincsenek még olyan szinten, hogy erre zökkenőmentesen reagáljanak?
S: Néha segítségül hívom a telefonom. Kisebb csoportokban, amikor nem sikerül megértetnem magam velük, bevetem a Google fordítót.
– Azért vagytok itt, hogy segítsétek a gyerekeket a nyelv elsajátításában és gyakorlati használatában. Ez amennyire szép, ugyanannyira nehéz küldetés is. Nem csak arra kell ugyanis rábírnotok a gyerekeket, hogy általában megszólaljanak, hanem, hogy ráadásul angolul szólaljanak meg.
S: Ez tényleg nem könnyű.
D: Bementem egy másik tanár órájára, és miközben néztem, ahogy ő is angolt tanít, arra jöttem rá, hogy nekünk az akcentus miatt nehezebb megérteni a magyarokat, amikor angolul beszélnek. Ebből fakadóan nekik is nehéz megérteni bennünket, hiszem mi más „akcentussal” szólalunk meg. Amikor egy magyar angolul beszél, jellemzően magyar hanglejtéseket és fonémákat használ.
S: Ezért mondom a gyerekeimnek, hogy ne törődjenek azzal, ha nem tökéletes, amit mondani akarnak, csak beszéljenek!
– Az elmúlt egy hónapban mik voltak a legnagyobb sikerélményeitek?
D: Volt egy tizenegyedikes osztályom, akik nagyon intenzíven dolgoznak együtt. Úgy tűnik, hogy minél idősebbek, annál ügyesebbek a diákok és annál inkább meg mernek szólalni is. Aztán találkoztam a másik véglettel is, ugyanebből a korosztályból. Van viszont egy tízedikes osztályom, akiket a minap épp el akartam vinni fagyizni, mert olyan jól dolgoztak, és azon kapom magam náluk, hogy amikor kicsengetnek, sajnálom, hogy vége van az órának. Az első két hétben, amikor megjöttünk, ismerkedtünk mindennel, mostanra minden könnyebb általában véve is.
S: Ma pont feleltetést tartottunk az iskolában, és nagyon sok ötöst osztottunk ki. Hét mondatban kellett bemutatniuk a gyerekeknek a barátaikat, és a legtöbbjük tíz-tizenegy mondatot mondott. Le voltam nyűgözve.
– Hisztek az élethosszig tartó tanulásban?
S: Harmincnyolc éve tanár vagyok. Amerikában ahhoz, hogy a pályán maradhass, folyamatosan krediteket kell gyűjteni és képezned magad. Nem ülnék már vissza az iskolapadba, de a tanulás elengedhetetlen része a pályánknak.
D: Mivel érdekel a politika, rendszeresen olvasom a híreket és hallgatom az Indiana rádiót, ahonnan jöttünk. Követem a FOX Newst, de a Daily News Hungary cikkeit is január óta járatom. Ezzel arra célzok, hogy a tanulásnak sosincsen vége. Kiváltképpen, ha tanítasz. Muszáj mindig képben lenned!
Fotó: Panna

Szerző