Frissen sült piskóta édeskés illata lengte be a fényárban úszó, letisztult stílusú, modern konyhát. Az asztalon egy tökéletes, formás kuglóf, enyhén meghintve cukorral… Még csak kilencet üt az óra, de Margó már kalácsot is font, és a kávéhoz egy tökéletesen harmonizáló, laktózmentes süteményt készített, külön nekem. Ez a kedves figyelmesség és szeretetteljes fogadtatás várt rám. A gasztrorajongók biztosan jól ismerik Rupáner-Gallé Margót és az általa készített isteni, bögrés süteményeket, melyek annyira elnyerték az olvasók tetszését, hogy mára már több, mint 140 ezres követőtábor lesi kíváncsian az újabb recepteket. A hartai gasztrobloggert nem a hírnév motiválta, amikor a tanári pályát maga mögött hagyva belevágott mindebbe, hanem az ételleírások megosztásának az öröme. Margót ugyanis az lelkesíti, ha másoknak is sikerélményben lehet részük azáltal, hogy az ő receptjeit választják.



– Alig kelt fel a nap, és Te már megváltottad a fél világot!
– És ez nem is az első! (mutat a fonott kalácsra) Ma már készült egy belőle, csak nem lett tökéletes, ezért sütöttem egy újat. Reggel korán ébredtem, hogy mire megérkezel, kész legyen, csakhogy időközben a lányok is felébredtek, így segítettem nekik a készülődésben, és mire elindultak az iskolába túlkelt a tésztám. Hívtam is apukámat, hogy ha van ideje, akkor vigye el, hogy még frissen ehessen belőle a család. Általában nagy adagot készítek, amiből azonnal csomagolok nekik – telefonálok, hogy nyissák az ajtót, mert érkezik a finom, meleg sütemény. (mosolyog)
– Ezzel is ki lehet fejezni a szeretetet…
– Azt gondolom, hogy az étel kapocs az emberek között. Régen bele sem gondoltam, hogy milyen boldogságot is jelent az, ha vendégségbe megyek, és ott valami finomsággal várnak. És ez persze fordítva is igaz, hiszen mások is ugyanúgy tudnak örülni annak, ha én kedveskedem.
– Ha jól tudom, akkor nem gasztrobloggernek készültél, sőt az írói karriered regényekkel indult.
– A történetem egy áramszünettel kezdődött. Késő este volt, a kislányom már aludt, én pedig bekapcsoltam a laptopot, mint az egyetlen működő dolgot a házban, és mivel az interneten sem lehetett nézelődni, így megnyitottam egy Word-dokumentumot, és elkezdtem írni egy történetet. Az írás régóta érdekelt, és a világa rögtön magával sodort. Persze utána már nem kellett áramszünet ahhoz, hogy a szabad perceimet írással töltsem. Egyszer csak elkészült a történet, amit egy darabig dédelgettem, majd végül úgy döntöttem, hogy megmutatom a családomnak. Ők biztattak, hogy küldjem el egy kiadóhoz, hátha szerencsével járok. Egy hét múlva már a könyvfesztiválon találtam magam, és rövid időn belül elkészült a könyvem szerkesztett változata is. A szülőszobára már úgy mentem be, hogy tudtam, hamarosan megjelenik az első könyvem.


– Hogyan kanyarodtál a gasztronómia felé?
– Soha nem vonzott a sütés-főzés, viszont kislánykoromban szívesen segítettem édesanyámnak a konyhában: kiszaggattam a sütit és megkentem tojással. Azt hiszem, hogy az anyaság hozta el az életembe a konyhaművészet iránti kíváncsiságot. Amikor itthon voltam a lányommal, jobban ráértem, és egyre nagyobb élményt jelentett a főzés, mert tudtam, hogy örömet szerzek azzal, ha ebéddel készülök a családomnak, és ne adj isten még sütemény is kerül az asztalra. Ezzel párhuzamosan jött a könyvkiadó menedzserének az az ötlete, hogy hartai lányként érdemes lenne a sváb ételekkel foglalkoznom. Kitalálta, hogy ötvözzem a különböző konyhák ízlésvilágát, és próbáljak olyan specialitásokat kitalálni, amik aztán egy magazinba bekerülhetnek. Ezekkel a fogásokkal aztán rendesen elbíbelődtem, hiszen a nagy klasszikusokat eleve bonyolult elkészíteni, főleg egy kezdőnek, amilyen én is voltam. Majd az következett, hogy más receptekkel ötvöztem az alapleírásokat, és így születtek az új finomságok. Ez azonban nem egy kisgyermekes édesanyának való feladat volt, hiszen olykor fél napom is ráment arra, hogy elkészítsek egy-egy süteményt. Mindez óriási kihívást jelentett, de közben iszonyatosan élveztem. Idővel egyre több recept készült el, ezért azt a tanácsot kaptam, hogy érdemes lenne blogot vezetnem. Akkor arra gondoltam, hogy az anyukámtól tanult leírásokat is felteszem az oldalra, hogy a kislányaim egyszer majd az összes családi receptet egy helyen megtalálják.
– Mi hozta el a nagy áttörést?
– Sosem felejtem el, hogy az első „hivatalos” fotóm egy mobiltelefonnal készült, mégpedig egy rikító zöld, virág alakú, műanyag gyerektányéron szervírozott tejberizs. És képzeld el, hogy ez a receptem, mondhatni végigsöpört az interneten.
– Miért volt ez annyira sikeres?
– Egy egyszerű ételről volt szó, aminek a címe egyből felkeltette az emberek érdeklődését: „Elronthatatlan tejberizs, bögrésen”. A bögrét általában mindenki szereti, hiszen bármit össze lehet keverni benne, és még mérleg sem kell ahhoz, hogy eltaláljuk az arányokat. Ezután egyre több olvasóm lett, méghozzá olyanok, akik megbíztak bennem és a receptjeimben.


– Honnan jött a bögrés ötlet?
– Most nevetni fogsz… egyszer sütés közben lemerült a konyhamérlegem. (nevet) Tudod mit készítettem éppen? A Julie & Julia – Két nő, egy recept című filmben bemutatott csokitortát. Na, aznap minden összeesküdött ellenem: a gyerekek mellett nem tudtam koncentrálni, és ha ez nem lett volna még elég, időközben a mérlegem is lemerült.
– És akkor vetetted be a bögrét.
– Nem, még mindig nem, inkább feladtam a tortakészítést, és egy pudingos pohárkrémet csináltam. A lányoknak persze ez nem tetszett annyira, ők inkább palacsintát szerettek volna enni. És akkor jutott eszembe, hogy az interneten láttam egy bögrés palacsintareceptet. Nem volt más választásom, hiszen akkoriban még egy ilyen egyszerű finomságot sem tudtam mérleg nélkül bekeverni. (nevet) Megkerestem hát a leírást, és pillanatok alatt kész lettem a tésztával. Utána ugrott csak be, hogy anyukám is mindig bögrével mérte ki az alapanyagokat a tejberizshez és a tejbegrízhez. Akkor miért is ne lehetne, mindig ezzel dolgozni?!
– Ezek szerint nem is kellett új elemet tenni a mérlegbe.
– (nevet) Miután feltettem édesanyám receptjét, annyira megszerették az olvasók, hogy már várták az újabb bögrés írásokat. Én pedig elkezdtem kísérletezni, mert nagyon élveztem, hogy sorra kapok fényképeket a nagymamáktól, akik boldogan írták, hogy rátaláltak egy-egy régi receptre. Az egyetemisták is lelkesen kommenteltek, mert nagyon örültek, hogy egyetlen bögre is bőven elég ahhoz, hogy finomságokat készítsenek a kollégiumban. A mai napig öröm ezeket a visszajelzéseket olvasni, ezek visznek ugyanis előre.
– Valljuk be, hogy mostanában rengetegen kezdenek blogot írni, mégis hogyan lehet kitűnni?
– Az biztos, hogy sokat számít az, hogy jókor voltam jó helyen. Akkoriban még működött a Nők Lapja Café blog része, és az lehetőséget adott arra, hogy a receptjeim különböző oldalakon jelenjenek meg, és ezzel újabb olvasók találtak rám. A másik pedig a bögre, ami a sikerem egyik kulcsa.


– Honnan meríted az ihletet?
– Imádok szakácskönyveket vásárolni, és szeretek nézelődni az interneten. Bár azt is megtapasztaltam, hogy a nettel nagyon csínján kell bánni! Bizony előfordul, hogy egy-egy leírásba külföldi oldalról leszedett gyönyörű fotót illesztenek be, te pedig alaposan meglepődsz, hogy a recept alapján képtelenség ugyanolyan étket készíteni. Időbe tellett, mire én is megtaláltam azokat a megbízható bloggereket, akik inspirálnak. Persze érdekelnek a híres desszertek, a nemzeti ételek, és ezek történetei is. A következő időszakban sváb finomságokat fogok készíteni, ezért elkezdtem összeszedni a családi recepteket, és az emlékeimben is kutakodom. Mindig van valamilyen alkalom, ami elvisz egy irányba, és természetesen rendszeresen érkeznek olvasói kérések is.
– Mire összeáll a recept, és a fotók is elkészülnek, gondolom, hogy órák telnek el…
– A kísérletezés elég hosszú ideig tart, hiszen benne van a pakliban, hogy elsőre nem lesz tökéletes a sütemény, ebben az esetben viszont újra kezdem az egészet, mindaddig, míg nem leszek elégedett az eredménnyel. És csak ezután jön a fotózás! Mindig előre megálmodom a beállítást, de bizonyos körülményeket nem tudok befolyásolni, és ezekhez menet közben kell alkalmazkodnom. Mivel természetes fényekkel dolgozom, előfordul, hogy az egyik pillanatban még besüt a nap, de mire összeáll a kompozíció, már el is bújt a felhők mögé és megváltozik minden. Közben persze elkezd leolvadni a csoki, hiszen nem sokkal előtte még sütötte a nap… (nevet) Szóval igazán kalandos, mire elkészülnek a fotók a recepthez.
– Mikor jött el ez a pillanat, amikor úgy érezted, hogy ez már több, mint egy hobbi, ez a hivatásod?
– Talán akkor, amikor felmerült a szakácskönyv gondolata. Addigra már rengeteg receptem volt, csak össze kellett válogatni azokat, amik végül bekerültek a könyvbe. Mindössze egy hónapom volt arra, hogy mindent lesüssek és lefotózzak, méghozzá úgy, hogy igazán nem is tudtam fényképezni. Ennek ellenére nagyon élveztem a folyamatot.
– Fokozatosan engedted el a tanítást?
– Egyszerűen nem lehetett összeegyeztetni a terveimmel. De azért van még pár magántanítványom, és nagyon élvezem, hogy személyre szabottan tudok foglalkozni a gyerekekkel, miközben látom a fejlődésüket.


– Minden egyes recept, valahol egy történet is.
– Rajtuk keresztül szeretem átadni azokat az érzéseket, melyek sütés közben kavarogtak bennem. Igyekszem mindegyiket úgy megírni, hogy az olvasók el tudják képzelni a készítés folyamatát, és olykor szeretem belefűzni az életünk egy-egy apró epizódját is. Azt is le merem írni, ha sütés közben banális dolgok történnek. Attól függetlenül, hogy egy ötperces receptről van szó, amilyen gyorsan el lehet készíteni, épp olyan gyorsan el is lehet rontani. Én vállalom ezeket a helyzeteket is, hiszen én sem vagyok profi, én is csak egy anyuka vagyok, aki kísérletezik, és olykor bizony történnek érdekes esetek a konyhában. (nevet) Egyszer véletlenül a palacsintás tálat a bekapcsolt főzőlapon hagytam, és kiolvad az alja, miközben a tészta szétfolyt. Mivel nem indukciós lapon főztem, ezért mindjárt rá is égett, a konyha pedig füstben úszott. Ilyenkor kell az erő, hogy ne fakadj sírva, hanem nevetni tudj ezen az egészen.
– A lányaid is segédkeznek a konyhában?
– Igazából egyedül szeretek alkotni, ha pedig a lányokkal vagyok, akkor csak rájuk figyelek. Szoktunk együtt is sütni, de akkor nem az a fontos, hogy esztétikusan nézzen ki a sütemény. Akkor az sem számít, ha 27-féle cukorral akarják megszórni vagy tejszínhabot nyomnak a tetejére. Ha a lányokkal sürgölődünk a konyhában, akkor az sem zavar, ha közben minden úszik. (nevet)
– Kinek a véleményére adsz?
– Leginkább a saját magaméra, de persze a családom visszajelzése is számít. A férjem az első kóstoló, és vele beszélem meg az összes ötletemet is, ami a vállalkozásommal kapcsolatban felmerül bennem. Anyukám délelőtt is ráér, úgyhogy rendszeresen segít nekem, és az ő véleménye is mérvadó számomra. Édesapám is támogat, ő biztatott arra, hogy bátran vágjak bele a magánkiadásban. Olyan hálás vagyok, hogy ennyire összetartó családom van! Végig mellettem álltak, már az első pár évben is, amikor a lányok még picik voltak. Pedig akkor még szó sem volt arról, hogy ez lesz a hivatásom, csak azt éreztem, hogy ebben kezdem megtalálni önmagam. Ezt persze ők is érezték, ezért maximálisan támogattak abban, hogy azt csinálhassam, amit szeretek.


– Milyen célok lebegnek még a szemed előtt?
– Mindig keresek valamit, ami feltölt, vágyom az újdonságra, de közben édesanya is vagyok, és a gyermekeim a legfontosabbak. Mindenképpen szeretném folytatni az írást is, de az egy távolabbi cél. Még van pár év, amikor intenzíven van rám szükség édesanyaként, majd ha a lányok már elkezdik élni a saját életüket, akkor nekem is lesz időm valami másra is.
– Szerinted, mivel raboltad el az olvasóid szívét?
– Talán azzal, hogy rettenetesen figyelek arra, hogy minden egyes receptem megbízható legyen, hiszen csak így lehetek hiteles. Ha mondjuk francia csokitortát készítek, akkor igenis addig kísérletezek, amíg nem lesz olyan a leírás, ami alapján bárki könnyedén elkészítheti, miközben pont úgy fog kinézni, ahogy az én fotómon. Nagyon fontos számomra, hogy sikerélményt élhessen át az, aki az én receptemet próbálja ki. Szerencsére rengeteg pozitív visszajelzést kapok, mert egy tündéri közösség vesz körül, ahol mindenki segítő szándékú.
– Jól érzem, hogy most minden kerek körülötted?
– Azt hiszem igen. Az biztos, ha nem csinálhatnám ezt, akkor nem lennék ennyire boldog. Tudod, ha megtalálod azt, amiért lelkesedni tudsz, akkor rengeteg energiát tudsz beletenni, és egyszer csak a munkádnak meglesz a gyümölcse. Csak hinni kell saját magadban. Ha nekem ezt írták meg a nagykönyvben, és mindent meg is teszek érte, akkor igenis megvalósíthatom az álmomat.

Fotó: Panna