Mi más írna le jobban egy népet, egy bizonyos területen élők összességét, mint a szokásaik, a mindennapjaik ritmusa, a rituáléik? Már harmadik hete, hogy Rómába költöztem, és miközben még a beilleszkedés periódusa intenzíven tart, az egyik hosszú sétám alkalmával azon merengek el, hogy vajon az olasz mindennapokban mi az, ami szent és sérthetetlen?


Kapásból rávághatjuk a kávét, mert az itt „a vérükben van”, a műalkotás magaslatait súrolja. Aztán persze eszünkbe juthat még a sajt is és az a bizonyos alta staggionatura, vagyis a hosszú érlelés. Ez is művészet, miközben tradíció, generációk öröksége is: vitathatatlanul sérthetetlen. A nápolyi pizza? Kétségkívül. Folytatva a sort, apránként rácsúszik a szemre a „zöld hályog”, mert érkezik az extraszűz olívaolaj és a szintén zöldes-lila pisztácia, de csak a brontei Szicíliából. És bár nehéz elszakadni az olasz gasztronómia mézesbödönétől, de szemet szúr – mert éppen délután felé jár –, hogy a városnak lassul a pulzusa. Róma zsalugáterei behúzva, az erkélyeken a baldachinokat lebegteti a szellő, a napi teendők félretolva, a pulzus után pedig a lélegzés is lassul, és ebben a délutáni csendes félhomályban a pilla is elnehezedik. Végül megpihen a test. Csak a turisták és a szél lejt végig ilyenkor a városon. Minden egyéb várhat: szieszta van.

Amit mi kívülállók úgy fogalmazunk meg, hogy az olasz ember szenvedélyes, az sokkal inkább kerül közelebb a valósághoz, ha azt mondjuk: két végpontú lélek. A magasságoké és a mélységeké, miközben az aktivitásé és a passzivitásé is. Vagyis a hangos létezés, mint a cornetto utáni elégedett hümmögés, a sok egymással versengő dudaszó a piazzán, a robogók motorjának egész napos tombolása, a lármás veszekedéseket követő szintén hangos csókolózás, mind az ezt megelőző csendből keletkezik. A szieszta csendje pedig az éjjeli, majd a nappali ricsajból. Így függnek itt össze a dolgok. Kontrasztok, szélsőségek. Az ellentétek errefelé egymás táplálékai: végtelenül ismétlődnek, mert ami nincs meg az egyikben, az a másikhoz tartozik, és egy idő eltelte után egyik rész a másik részért sóvárog. Tehát e két ellentétes létállapot, e két másféle rezgés és volumen közötti vágy – desiderio – az, ami fenntartja a mediterrán létnek ezt a hullámzását. Viszont mivel egyszerre csak az egyik rezgés járhatja át az embert, így a feszültség, a másikért való epekedés a két létállapot között állandó. Ez alkotja meg az egyensúlyt az itáliai emberben.


Szakmai továbbképzés gyanánt egy gasztronómiai programra jelentkeztem Rómába, ez tehát most az én átívelő hidam az olasz fővárosba, ami Budapestről indul, és biztosítja számomra a szabad járást. Így kerültem tehát ide, ám szerettem volna, ha ez a tapasztalat végső soron nemcsak az enyém maradna, hanem egy kicsit mindazoké is lenne, akiknek hozzám hasonlóan a szívük egy része mediterrán. Ezért az elkövetkező időszakban innen közvetítek majd Nektek, szerintem különleges helyekről, emberekről, szokásokról és ételekről, a saját lencsémen át.


Az elmúlt hetek tapasztalatai alapján tehát az első dolog, amit jó szívvel ajánlok: sziesztázzatok sokat, és szeressetek hangosan!


A presto, Éva

Ha folytatnád a római sétát, akkor kattints erre a linkre.

Fotó: Éva