Talán valamennyien ismeritek a magyar népmesét, amely A só címet viseli. Csak így egyszerűen: A só. Nos, a fejemben jár már néhány napja…

Röviden a történet: „Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. (…) Azt mondta egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti.” Sorba kérdezte tehát a leányokat az uralkodó, hogy hogyan és mennyire szeretik az apjukat. Legutoljára a legkisebbnek tette fel a kérdést, mire az ezt felelte: „Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót!” A király felháborodott, mert nem tartotta méltónak a választ, így hát nem is volt kegyelem: világgá kellett mennie a kicsi királykisasszonynak. A másik két lány felelete bezzeg igen kedvére való volt ő királyi felségének: „Szeretlek, mint a galamb a tiszta búzát.”, „…mint forró nyárban a szellőt.” – Mi tagadás szép, hangzatos mondatok, és árnyékukban a király nem tudott mit kezdeni a harmadik mondat egyszerűségével. A mese végén azonban megtörténik a megvilágosodás: a megtört királyi méltóság belátja, hogy nem mérte fel jól az elsőre talán kevésnek tűnő mondat tartalmát, erejét és értékét. Egyik alkalommal ugyanis – jóval a legkisebb lány világgá menetele után –, hiába hordták szép sorjában az inasok a finomabbnál finomabb ételeket a felség asztalára, vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, bele sem harapott, olyan cudar sótalan, íztelen volt az a sok drága pecsenye… Akkor ott, az asztalnál értette meg, hogy a legegyszerűbb dolgok is lehetnek legalább annyira értékesek, mint amiket felcicomáztak, és hogy lehet őket is legalább annyira szeretni, hozzájuk is legalább, ha nem jobban ragaszkodni, mint ahhoz, ami áhított és ámított. A történet végén a legkisebb leány kapta apjának legszebb országát…


Nos, amikor kérdezik tőlem, milyen Rómában élni, legszívesebben minden alkalommal, mielőtt bármit is mondanék, bevezetőmmé ezt a mesét tenném. Látom ugyanis a sok válaszra váró, kíváncsi szempár mögött a saját romantikus fantazmagóriáimat azokból az időkből, amikor még csak vágyódtam ide, de nem itt éltem. Az a sok csillogó tekintet ugyanis olyan vallomásokra vár, mint: „Olyan, mint egy álom…”, „Mesebeli!”, vagy „Csodálatos!”, esetleg „Egyszerűen tökéletes…”. Én azonban fontosnak tartok említést tenni a kontrasztokról is – tudjátok, hogy életszagú legyen a történet. Tudom, a gelato vastag, jeges mázrétegén áthatolni nem egyszerű, de hiszem, hogy vagyunk néhányan, akik már egy kicsit a szirupos dolce vitán túlra is látnak. Magát ez utóbbi kifejezést sem igazán szeretem, mert sztereotipizálja az olaszokat, miközben az ígéret földjének határait egy adott földrajzi koordináta közé szorítja.
Ha megengeditek nekem, egy olyan Rómáról mesélek, amit bár az én szemüvegem szűr meg, de benne a fényesség mellett árnyékok is vetődnek, hiszen ahol van fény, ott van árnyék is. Így teljes a kép.


A legelső alkalommal, amikor az olasz barátom feltette a kérdést, hogy „Hol élnél legszívesebben a világon?”, értetlenkedve rávágtam, hogy „Hát Olaszországban. Tudod, ezért költöztem ide.” Amikor elkezdtünk erről mélyebben beszélgetni, meglepetésemre ő nem olasz helyszíneket említett, hanem a listája élére Japánt, Norvégiát, meg azt hiszem talán Dániát helyezte… Aztán ahogy telt múlt az idő, és még több olasz ember vallomását hallgattam meg arról, hogy hová is szúrná le a vándorbotját a Föld golyóbisán, egyre messzebb kerültünk a Bel Paese-től, vagyis Olaszországtól. Mindig sokkal messzebbre, az ismeretlen felé terelődött a szó. Hát így működünk mi emberek. Azt hiszem, ezen a ponton futott át rajtam A só története.

Ilyen az ember természete: mindig messzire tekint, és a horgonyát távolra hajítja, ami már olyan messzeségben van, ahová nem ér el a keze, ráadásul odáig a nagyítója sem lát el, hogy alaposan szemügyre vegye – így madártávlatból csak a fényeset, a csillogót látja jól a szem. És valahol milyen jól is van ez így, hisz ez a sosem nyugvó természet az eredménye, hogy van fejlődés, evolúció…
A kis csodák mindenki lakhelyén ott fészkelnek, amelyek lehetnek tényleg egészen parányiak, akár egy csipet só, vagy csak egy szem sókristály, de mivel természetesnek vesszük, hogy a részeink, lehet, hogy nap mint nap elsétálunk mellettük, miközben folyton messzebbre vágyunk.


Rómában sem csak jó dolgok történnek. Hadd meséljek el egy kontrasztos történetet az örök városról:

Egy nap valódi euforikus élmény után keveredtem haza. Aznap fedeztem fel a Santa Maria Maggiore bazilikát. Lebilincselt, belém fojtotta a szót. Azt hiszem, aznap érkeztem meg lélekben is az olasz fővárosba. Katolikusnak kereszteltek, de nem gyakorlom minden egyes nap a vallást, mégis időről időre megélem a kapcsolódást. Budapesten a Szent István-bazilikába jártam alkalmanként, aznap pedig betévedtem ide. Róma legnagyobb katolikus temploma mindenképpen megér egy misét. Az aranyozott kazettás mennyezetű épület egyaránt célpontja hívőknek, művészetkedvelőknek és szakembereknek. Két órát töltöttem az épületben, mert nem tudtam elhagyni: úgy éreztem, gyökeret vertek a lábaim… Megérkeztem. Egy pillanat alatt átjárt a béke, és otthon éreztem magam.
Ebben az emelkedett lelki állapotban, szinte spirituális nyugalomban értem haza. Beálltam a zuhany alá, hogy egy kicsit felfrissüljek, amikor bekövetkezett a csőtörés és a dugulás nem túl gyakori és főleg nem túl szerencsés együttállása. Ennek következtében az egész fürdőszoba két perc alatt megtelt vízzel, majd továbbáradt a lakás többi helységébe is… Az elmondhatatlan mennyiségű víztömeg utat tört magának, és pár perc leforgása alatt mindent az uralma alá hajtott.
Ebben a lehetetlen helyzetben is meghallottam, ahogy valaki üti a bejárati ajtót, majd haragosan csenget egymás után többször… sőt, mindehhez kiabálás is társul:

• „Signorina… Signorina…”

Remek. A harmadik kiáltásnál törölközőbe csavartam magam, és megindultam a hang irányába.
Az alsó szomszéd néni állt az ajtó előtt gumicsizmában, vizes rongyokat szorongatva.

• „Signorina, senti, che cosa é successo? L’acqua sta giocciolando… Tutto è bagnato.” – vagyis, hogy „Mi történt kisasszony, mert csöpög a víz és minden vizes!”

Madonna! – gondoltam, már csak ez hiányzott. Megnyugtattam a kedves, ázott veréb szomszédomat, hogy kezelem a helyzetet, ne aggódjon.

A katasztrófát végül egy kedves vízvezeték-szerelő hárította el, aki miközben szerelte a csapokat Budapestről áradozott…


Abból a napból az áradásra most is tűpontosan emlékszem, de a Santa Maria Maggiore oltalmat adó falaira is, amelyek azóta is töretlenül biztosítják számomra a nyugalom perceit, amikor betérek oda. Ám a csőtöréssel együtt teljes a történetem, ha csak a bazilika árkádjairól mesélek, azt hihetnénk, hogy Róma narancsfáin csak arany gyümölcs terem… Ám ez nem így van. „Salak és sugár.” – írta Márai is.

Miért meséltem el mindezt? Mert végső soron minden a sóval kezdődik és végződik. Az ember bárhol is él, magát keresi, és ehhez kellenek azok a bizonyos apróságok, amikbe kapaszkodhat. Mindegy, hogy az a Colosseum látképe vagy egy kedves templom, esetleg a szomszéd ház, a szépség és a béke ott lakozik a legkisebb dolgokban is, vagyis egész pontosan: ezekben lakozik igazán.

Kívánom, hogy találjatok rá a saját sótokra vagy sóitokra, amik a maguk egyszerűségében a tieitek. Amiket akár nap mint nap használhattok, mert amilyen jelentéktelennek tűnnek, épp oly észrevétlenül édesítik vagy sózzák meg a napjaitokat, amitől automatikusan boldogabbak és teljesebbek lesztek.

Fotó: Évi
(Persze a sok sóból is megárt a sok, hiszen ilyenkor az ember szomjas lesz és vízre vágyik. Azt mondják, Róma tengerpartjai nem igazán szépek, szerencsére akad azonban egy-két kivétel. Ha megismerkednél Róma azon két tengerpartjával, ahová biztosan érdemes elzarándokolni, itt találod a cikket.)