A Kalocsai Rendőrkapitányság bűnmegelőzési főelőadójával és kommunikációs munkatársával készült exkluzív interjúnk első feléből kiderült, hogy Répási Tamásné Rózsa az óvónői pályát hagyta hátra a rendőri hivatásért. Kiderült, hogy akadtak megpróbáltatások az „átállás” során, azonban úgy családi, mint szakmai környezete sokat tett azért, hogy ezeken sikeresen átlendüljön. De vajon mitől érzi magát sikeresnek? A rendőrségről tervez nyugdíjba vonulni? Szigorúbb anyuka egy rendőrnő? Mik azok a mindennapi kis- és nagy dolgok, amelyek boldoggá teszik? Kiderül beszélgetésünk folytatásából!
– Több mint tíz éve egy G.I. Jane típusú nőként ismertelek meg, de gondolom nem ezzel a fellépéssel kezdtél anno dolgozni a rendőrségen. Hogyan keményedtél hozzá a feladathoz?– Nehéz erről beszélni mert ez a folyamat valahol tudat alatt történt. Az egykori osztályvezetőm nagyon támogató volt évekig felém, mert látta bennem a lehetőséget, hogy jó bűnmegelőzési előadó lehetek, amire 2004. márciusában ki is neveztek. Ehhez viszont elkerülhetetlen volt, hogy megfelelő bűnügyi tapasztalatokat szerezzek. Aztán 10 évvel ezelőtt, az akkori rendőrkapitány látta meg bennem, hogy jó arca és hangja lehetnék a kapitányságnak, így rám osztotta a kommunikációs feladatokat, amibe ugyancsak beletanultam.
– Hogyan birkóztál meg az ezzel járó felelősséggel? Ettől a pillanattól ugyanis mondhatjuk, hogy közszereplővé váltál.
– Ez igaz, de nekem ez nem jelentett különösebb nehézséget. Egyébként is azt gondolom, hogy egy átlagos, normális, kispolgári életet élek. Nekem nem kellett külön figyelnem arra, hogy hol hogyan viselkedek, vagy mit mondok, de persze, nyilvánvalóan a referensi poszt meghatároz egy normát, aminek meg kell felelni, hiszen a rendőrséget itt velem azonosítják. Legalábbis így gondolom… De ettől függetlenül nekem nem okozott nehézséget ezeknek az elvárásoknak megfelelni.
– Mondtad, hogy a családban közel-távol nincsen egyenruhás. Mit szóltak hozzá, amikor bejelentetted, hogy rendőrnek állsz?
– Büszkeséggel töltötte el őket, és főképp miután látták azt, hogy egyre többször szólalok meg nyilvánosan, ismernek meg, és ismerik el a munkámat. Ahhoz, hogy idáig eljuthassak, kellett egy támogató háttér, amire mindig is számíthattam, és ami rengeteget segített abban, hogy a hivatásomban ki tudtam teljesedni. Mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én ezt a döntést már felnőtt emberként hoztam meg, aki külön háztartásban élt a párjával – még ha a szomszédban is laktunk. De eddigre kevésbé a szüleimmel, mint inkább a férjemmel beszéltem meg az ilyen dolgokat. Azt sem tagadhatjuk el, hogy a pályaváltás mögött anyagi motiváció is volt, hiszen amikor én felszereltem a rendőrségre, kétszer annyi lett a fizetésem, mint óvónőként volt.
– Rendben, de ennek a pénznek meg is volt, sőt, a mai napig meg is van az ára, csak az idő múlásával ezt egyre rutinosabban tudod kezelni, nem?
– Így van! De és ahhoz, hogy ide eljussak, elengedhetetlen volt a környezetem segítsége. Így fejlődni tudtam, túlórákat vállalhattam…
– … ami gondolom, tekintve, hogy a férjed sofőrként dolgozik, nem kis logisztikát és családi összehangolást feltételezett! Augusztusban múlt el 21 éve, hogy rendőrként dolgozol. Ennyi idő alatt azt gondolná az ember, hogy ezen a pályán az el lehet használódni rendesen. Sosem éreztél erre utaló jeleket?
– Inkább azt mondanám, hogy vannak kirívó esetek, amik megviselnek. Azon azért nehéz túltenni magát egy anyának, vagy szülőnek, amikor például gyerekeket ér bántalmazás, vagy ha a védtelen idős embereket. Ez a mai napig megvisel. Amikor tavaly volt a térségünkben egy rablássorozat, látva az összevert arcú, megszorongatott nyakú néniket, ott nekem is elszorult a torkom. Ennek ellenére mentem hozzájuk, beszélgettem velük, próbáltam oldani azt a traumát, ami minden bizonnyal az ő életüket már végig fogja kísérni. Ezek nyilvánvalóan megérintenek.
– Mit tudsz kezdeni az ilyen mélyre ütő élményekkel? Hogy tudod ezt kidolgozni?
– Úgy, hogy elkezdek nyugdíjas-kluboka járni, és előadásokat tartok az időseknek, megelőzve, hogy hasonló esetek áldozatává váljanak. Beszélek a sajtóban, szintén megelőző céllal. Nekem ez olyankor az öngyógyítás. Szerencsére hasonló bűncselekmények a gyerekek körébe ritkán fordulnak elő a területünkön…
– Rólad az a kép él a nyilvánosságban, hogy te vagy a rendőrség embere, aki minden helyeztre tud jó tanáccsal szolgálni, segít, hogy biztonságban élhessük a mindennapjainkat. Ennek ellenére előfordult veled, hogy olyan bűncselekménynek estél áldozatává, amitől a lakosságot óva intetted – esetleg nem kellő elővigyázatosságból?
– Igen, egyszer nekem is ellopták a biciklimet a szakmári bolt elől [nevet fel ismét]. Reggel hétkor elugrottam a boltba, gondoltam, nem zárom le, beszaladok-kiszaladok, és megyek is haza. Aztán amikor kiléptem, láttam, hogy hűlt helye a bringámnak. Mivel három méterre volt a kocsma bejárata, azonnal átugrottam és gyorsan utána kérdeztem, hogy ki látott valamit. Mondták, hogy látták, hogy ki és milyen irányban tekert el vele. Elkértem a pultoslány biciklijét, meg az egyik szemtanút, hogy jöjjön velem. Végül meglett a biciklim.
– Amikor a rendőrségen, kihallgatáson ül veled szembe egy feltételezett elkövető, akkor milyen módszerekkel igyekszel őt szóra bírni?
– Minden ember más-más taktikával dolgozik. Én igyekszik észérvekkel hatni az emberekre. Inkább elmagyarázza a másik embernek, hogy milyen helyzetbe került, és annak milyen lehetséges következményei vannak. Az, hogy ezek körül melyik érvényesül, már az ő együttműködésén múlik… ez többnyire beválik.
– Mikor érzed sikeresnek magad a munkádban?
– Az egyik tipikus, amikor bemegyek valahová, boltba, étterembe, bárhová, vagy csak megállítanak az utcán és azt mondják, hogy „magát szoktam hallani a rádióban”, „szoktam látni a tévében”, és „olyan jó dolgokat mondd”. Az nagy öröm számomra, mert ilyenkor abban bízom, hogy odafigyeltek arra, amit mondtam, vagy olyan személyt látnak bennem, akit jól esik megszólítani.
– Magánemberként mi tölt el elégedettséggel?
– Például, amikor vendégség van nálunk, és a barátaink a vacsora végén azt mondják, hogy ha a rendőri pályámmal bármi történne, a gasztronómia terén még lenne keresnivalóm [nevet újra].
– Az a tudás, és sokféle tapasztalás, amit a rendőrségből hazavittél, segített például anyaként helyt állni?
– Hogyne! Ezt a gyerekeim meg is szenvedték ám! Nem voltak ők rossz gyerekek, de mindig azt sulykoltam nekik, hogy minden szülő hazavárja a gyerekét a buli után. Ha meg volt beszélve, hogy éjfélre, vagy egy órára otthon kell lenni és esetleg késtek, már láttam a lelki szemeim előtt a Szelidi-tóba dobva, megverve, vagy az útmenti árokban a hóban fekve őket… ezt nem tudtam kikapcsolni teljesen. Amíg itthon laktak és tanultak, addig nekik az átlagnál szerintem többet kell foglalkozniuk azzal, hogy megfeleljenek az elvárásaimnak. Amikor autóval mentek el otthonról, a szememet nem tudtam lehunyni, amíg nem hallottam, hogy éjjel az autó megáll a kapubeállóban, és biztos vagyok benne, hogy ezzel egyébként minden felelős szülő ugyanígy van. Mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én őszintén elbeszélgettem velük arról is, hogy ha bármi olyanon kapnák őket, ami rám nézve terhelő, akkor a rendőri karrieremnek vége, ami nyilvánvalóan az ő életüket is érintené – ha másra nem, csak épp a továbbtanulás finanszírozására gondolunk. Tehát jobban meg kellett felelnie a fiaimnak az elvárásaimnak, ez biztos.
– Ebből fakadóan mondjuk az olyan tipikus balhés időszakokon, mint például a kamaszkor, könnyebben át tudtad úgymond „vezetni” őket?– Szerintem igen, de inkább úgy fogalmaznék, hogy nyilván ők is megcsinálták a maguk kis stiklijeiket, de mivel elég fiatalon lettem anyuka, korban közelebb hozzájuk, talán az átlagosnál kicsit jobban bele tudtam képzelni magamat a helyzetükbe. Ne gondolj itt kemény dolgokra, de amikor bulit tartottak a pincében és mire hazaértünk, a hely úgy nézett ki, mint ahol bomba robbant, az azért érzékenyen érintett. De ezt az időszakot is szerencsésen túléltük és nagyon büszke mindkét felnőtt fiamra, mert remekül helytállnak az életben.
– Az, hogy kirakatban van félig-meddig a munkád, soha nem hullott rád vissza? „Rózsát ismerjük, tudjuk, hogy rendőr, ő majd biztosan segít” – és társai?
– Dehogynem. Hét nem telik el úgy, hogy valaki nem hívna fel privát problémával este hatkor, nyolckor, vagy vasárnap délelőtt. De ezzel nekem nincsen komolyabb bajom, a telefonszámaim sem titkosak. Úgy vagyok vele, hogy ha valaki megtisztel a bizalmával, akkor felveszem neki a telefont és elmondom, hogy én tudok-e valamiben segíteni, vagy hívnia kell a 107-es számot.
– Ha egy top hármas listát gyorsan össze kellene állítanod arról, hogy mit szeretnél még a munkádban és a magánéletben elérni, mi minden kerülne erre a listára?
– A hivatásom terén ebben a főelőadói beosztásban és őrnagyi rendfokozatban elértem a maximumot. Azt nem mondom, hogy ha jönne szembe egy lehetőség, ami kihívást jelent, ellenkeznék. Ha magánéletről beszélünk… hát… szeretnék majd nagymama lenni! Szerintem teljesen természetes vágya egy embernek, aki felnevelte a gyerekeit, hogy kényeztethesse az unokáit. Emellett talán csak a nyugodt öregkor, amire vágyom.
– Te sosem álmodtál arról, hogy ha visszavonulsz, majd sétálsz a kínai nagy falon, korallzátonyok között fogsz búvárkodni?
– Nem, ettől sokkal földhözragadtabb vagyok. De ha a barátaink azt mondanák, hogy kerekedjünk fel, és induljunk el egy földközi tengeri hajóútra, és természetesen éppen belefér anyagilag, nyilván nem mondanám, azt, hogy ne menjünk.
– Mi tesz boldoggá?
– Sok minden. Egy jó baráti összejöveteltől egy finom vacsora megfőzésééig bármi, vagy csak annak a jól eső érzése, hogy tudom, hogy minden rendben van körülöttem. Akkor jó mederben folydogál az életem.
Fotó: Kesztyűs Atti
