Több mint tíz éve ismerjük őt. Sajnos általában rossz hírek kapcsán találkozunk a nevével, arcával, hangjával, ugyanakkor mindig hasznos tanácsokkal segít elhessegetni a negatív gondolatokat. Ő Répási Tamásné rendőr őrnagy, a Kalocsai Rendőrkapitányság bűnmegelőzési főelőadója és kommunikációs munkatársa, akivel ezúttal kevésbé egyenruhásként, mint magánemberként beszélgettünk – természetesen körbejártuk a hivatás, pályaválasztás, a rendőri léttel járó emberi megpróbáltatások és a mindennapi örömök témakörét is.
– Mennyire különül el ma a „rendőr”, illetve a „rendőrnő” kifejezés? – Szerintem annyira nem, mint 1997-ben, amikor felszereltem. Akkoriban lényegesen kevesebb nő volt a testületben. Ma már sokkal több a kolléganő.
– A te feladataid között, ha jól tudom, kijut „papírmunkából”, de emellett a legkülönbözőbb bűncselekményekkel gyanúsított emberekkel is rendszeresen találkozol.
– Igen. Ez abból is fakad, hogy a bűnmegelőzési, illetve a kommunikációs poszttal járó feladatok mellett bűnügyi munkát is végzek.
– Ez konkrétan mit jelent?
– Alapvetően a bűnügyi osztály tagja vagyok, tanúkat, gyanúsítottat is hallgatok ki, ha kell, házkutatásra is megyek, de ha olyan történés adódik, amihez azonnal sok embert kell mozgósítani, én is be vagyok osztva, mint akárki más. Ha például hajnali hatkor be kell jönni, mert akció van, nem esik le a karikagyűrű az ujjamról, sőt, szeretek is ezekben részt venni. Annál is inkább, mert tapasztalatokat kell szereznem ahhoz, hogy az iskolai előadásaim alkalmával hiteles, a gyerekek számára érthető és érzékelhető mondandóval tudjak kiállni.
– Milyen területet fed le a bűnmegelőzési munkád?
– Ide tartozik az óvodai és iskolai oktatás, az idősekkel történő foglalkozás, az áldozatsegítés, de hozzám tartoznak a területünkön működő polgárőr csoportok is. Ez egy elég komplex dolog.
– Említetted, hogy 1997-ben szereltél fel. Hogyan lettél rendőr?
– Elég kacifántos utat jártam be, mert a végzettségemet tekintve óvónő vagyok, a kecskeméti főiskolán végeztem. Pár évet dolgoztam is óvónőként Szakmáron, Öregcsertőn és Újteleken, de aztán drasztikusan lecsökkent a gyermekszületések száma, ami főleg a kis települések intézményeit rendkívül érzékenyen érintette. Mivel nem volt kinevezett állásom, hanem szerződéssel alkalmaztak, nekem jutott, hogy nézzek más állás után, vagy képezzem át magam tanítónak. Ez utóbbi viszont addigra már egyáltalán nem vonzott.
– De gyerekek között szerettél lenni?
– Igen. Már általános iskolás koromban óvónő akartam lenni. Akkor még az I. István Gimnáziumban folyt óvónőképzés, de amikor felvételiztem, már nem indították ezt a szakot, így érettségi után továbbmentem Kecskemétre. Aztán a főiskola befejezése után nem sokkal férjhez is mentem, családot alapítottunk. Éltük a mindennapjainkat, cseperedtek a gyerekek, nekem pedig vissza kellett volna mennem dolgozni. 1997 júniusában jelent meg a Kalocsai Néplapban egy hirdetés, hogy a Kalocsai Rendőrkapitányság diplomás munkatársak jelentkezését várja. Érdekes, hogy szerintem sem előtte, sem azóta ilyen nem volt, de akkoriban lecsökkent a Bűnügyi Osztály létszáma, és szükség volt az utánpótlásra, ugyanis komoly tiszthiány mutatkozott. Ebben az évben 12 civil diplomást vettek fel, és mind a bűnügyön landoltunk. Mindünket elküldtek átképzésre, mert nem rendelkeztünk rendőri végzettséggel. Érdekesség, hogy talán csak egy kolléga ment el azóta, a többiek – velem együtt – azóta is ott vannak.
– Mi lettél, miután elvégezted ezt a képzést?
– November 1-jén neveztek ki rendőr zászlósnak, így hivatásossá váltam, egyben alkalmassá arra, hogy beiskolázzanak a szükséges tanfolyamra, amelynek a végén hadnagyként kezdtem el dolgozni a Bűnügyi Osztályon. Mint mondtam, itt akkoriban elég mozgalmas volt az élet, és el kellett telnie egy kis időnek, mire megtaláltam az utamat. A munkámat egyébként vizsgálóként kezdtem.
– Mi a dolga egy rendőrségi vizsgálónak?
– Amikor a nyomozók felderítenek egy ügyet, amelynek van már gyanúsítottja, azt átadják vizsgálatra az ügy további tisztázása végett a vizsgálónak. Az ő feladata, hogy lezárja és olyan formába hozza az anyagot, ami vádképes, azaz megáll a lábán a bíróságon, ezután küldi az ügyészségre az iratot. Ez nem csak nagy felelősség, de kihívás is.
– Egy gondolat erejéig kanyarodjunk vissza a „főiskola után férjhez mentem és családot alapítottunk” részhez, amin nagyon gyorsan átsiklottál, holott az életben nyilván ez ennél a félmondatnál jóval mozgalmasabb időszak volt…
– Valójában annyira nem, sőt, azt mondanám, hogy ezek kifejezetten nyugodt évek voltak. A férjemet édesapám révén ismertem meg, akivel kollégák voltak, fiatalon dolgozott akkor a viszonylag idősebb sofőrök között. Neki akadt meg a szeme rajtam, nem fordítva (meséli nevetve). Ennek már 33 éve. Szóval éldegéltünk, építkeztünk Szakmáron, a férjem dolgozott, a fiaink, Tomi és Ádám között 14 hónap korkülönbség van. Két kisgyermekkel nem volt könnyű elhelyezkedni, úgy, hogy a faluban esély sem volt munkát kapni. A Kalocsára bejárás szintén nem játszott, hiszen minden reggel vinnem kellett óvodába a gyerekeket – a szakmári oviba sem sikerült bekerülni. 1992-ben mehettem volna vissza dolgozni, de két évig nem találtam a helyem. Aztán két évet dolgoztam Újteleken, majd jött a rendőrség.
– Az, hogy a bűnügyön találtad meg a helyed, mennyire nyomta rá a bélyegét a rendőrségen kívüli életedre? Ott azért olyan helyzetekkel, emberekkel és történetekkel találkoztál, amit nem biztos, hogy le lehet tenni a munkahely küszöbét átlépve!
– Amíg bűnügyes aktáim voltak, határidőkkel, sokszor megesett, hogy hajnalban felriadtam arra, hogy agyaltam és az járt a fejemben, hogy valamit hogyan tudok megoldani. Amikor besokallsz, akkor előfordul, hogy képtelen vagy letenni a munkát, de ma már nincs ilyen gondom. Szerintem rendelkezem akkora rutinnal, hogy bizonyos élethelyzeteket másképpen tudok kezelni, mint mondjuk 15 évvel ezelőtt.
– Egy óvónőnek milyen volt ebbe a világba „belecsiszolódni”?– Ezt magam sem értem, hogyan sikerült, csak a végeredményét érzem. Arra tudok gondolni, hogy érdekelt ez a dolog. Nekem a rendőrségről korábban annyi fogalmam volt, hogy ismertem a körzeti megbízottat a falunkban. Aztán belecsöppentem egy olyan világba, ami teljesen új és szokatlan volt, de nagyon érdekelt. Keresgéltem a helyem, és őszintén megmondom, ez idő alatt az is megfordult a fejemben, hogy nem fogok tartósan itt maradni.
– Emlékszel az első ilyen megtorpanásra?
– Hogyne! Ráadásul nem is az én ügyem volt, hanem egy olyan ügy, aminek már a gondolatától is borzongtam… Emlékszem, egyszer sírva is ébredtem, arra gondolva, hogy ha az a bizonyos eset az én forró nyomos napomon történik, akkor ezt a feladatot nem biztos, hogy meg tudtam volna oldani. Akkoriban nem éreztem, hogy erre fel lettem volna készülve.
– Néhány éve történt Kalocsán, amikor elkaptatok egy pedofilt… akkoriban nem is tudtam rólad, hogy végzettséged szerint óvónő vagy, és nyilván a lelked mélyén azért megráznak az ilyen történeket. Okoz még álmatlan éjszakákat egy-egy ilyen fogás?
– Ma már a kettőt teljesen külön tudom választani, és megtanultam elvonatkoztatni. Szakmai szempontból igyekszem az ilyen alapvetően negatív helyzetekből előnyt kovácsolni, mondjuk akkor, amikor egy általános iskolába megyek felső tagozatosoknak előadást tartani. Ilyenkor elmondhatom, hogy „gyerekek, van ilyen, és ne gondoljátok, hogy ez itt, Kalocsán, veletek nem történhet meg, mert nemhogy előfordulhat, elő is fordult”. És elmondom, hogyan kezdett írogatni ez a fiatalember kislányoknak, mivel keresett meg gyerekeket, hogyan vette le a lányokat a lábukról, mi mindenre vette rá őket, és milyen gyanús jelekre kell figyelni, ha valakinek egy vadidegen elkezd írogatni.
Folytatódik interjúnk Répási Tamásné Rózsával, a kalocsai rendőrség bűnmegelőzési szakemberével, hiszen nem kérdeztük még arról, hogyan élte meg a családja az óvónő rendőrnővé válását, és mik azok a hétköznapi apróságok, amelyek boldog és sikeres emberré teszik őt.
Fotó: Kesztyűs Atti
