Ötvenpluszosként nagyon kell vigyáznunk arra, hogy a testünk lassulását nehogy beérje a kedvünk lankadása, azaz netán azon kapjuk magunkat, hogy a hangulatunk lefelé tendálásának köszönhetően egy nap arra ébredünk, hogy már nincs szabadulás a „ráncfelvarrás” elől.

Ezt a lankasztó jövőbeli eshetőséget elkerülendő úgy gondoltam, összegyűjtök egy kis jótanácscsokrot – tőlem neked. Ja, azt még el kell mesélnem, mielőtt átváltok „kócs” üzemmódba, hogy azért a telek-tavaszok múlása eszembe idézett egy kis emléket – történetnek talán kevés, úgyhogy nevezzük inkább jelenetnek –, amely arra int bennünket, hogy ne nagyon várjunk állandóan valamire, mert a végén még eljön.Történt nem is olyan régen, hogy találkoztam az egyik kedves, ha nem a legkedvesebb barátnémmal, akivel már nagyon rég nem láttuk egymást, mivel az ország másik felében él. A viszontlátás pillanatában akkurátusan az orrára biggyesztette új szemüvegét – amely egy általam még nem ismert szükségszerűség lett azóta nála –, jó közel hajolt hozzám, mereven az arcomba bámult, majd megkérdezte:
– Neked is lefolyik az arcod?
Aztán kisvártatva hozzátette:
– Megnyugodtam. Már nálad is elkezdődött.
A döbbenettől egy hirtelen mozdulattal önkéntelenül is a pulykanyakamhoz kaptam. Nem, nem a szívemhez, pedig odamart a megállapítás.

Persze nem akarom magam megjátszani, én is elméláztam már párszor az arclifting lehetőségén, de azért, na!!! Mi kezdődik?! Mi az, hogy lefolyik az arcom? Atyaég, csak nem arra céloz… Látszik, hogy öregszem?!

Ezzel a kis közbevetéssel csak arra akartam rámutatni, hogy nem kell állandóan várnunk valamire, az idő anélkül is eltelik, hogy kívánnánk, azt meg, ami vele jár – mármint a múlásával –, szerintem egyikünk sem üdvözli tapsikolva. De térjünk vissza a fő irányhoz, és most mégiscsak várjuk, mondjuk a tavaszt. Sőt, legyünk még lelkesebbek: készüljünk máris a nyárra! És persze ne törődjünk azzal – jajj, már megint egy fránya mellékszál, de nem bírom ki –, hogy a kánikulával nagy valószínűséggel a belső forróságunk is visszatér majd. Gondoljunk például inkább arra, hogy újra használatba vehetjük a vadiúj, csoda szép kézműves legyezőnket!
Ám addig is következzenek a jótanácsaim, szép sorban, hátha hasznukat veszed.

• Először a mozgást említem, ami szinte közhelyszerű, de ameddig nem tapasztalod meg a saját bőrödön, nem is tudhatod, mennyire jó. Mert amíg csak kívülről nézed, ahogy mások mozognak, sportolnak – legyen az jóga, csoportos torna, edzőtermi elfoglaltság, de akár gyaloglás egyedül vagy mással, esti utcákon vagy túraútvonalon –, addig könnyű rálegyintened, hogy neked erre nincs se időd, se pénzed, meg különben is, akinek családja van, az nem ér rá erre, ja, és egyébként a lábad fáj. Ha viszont úgy döntesz, hogy belevágsz, szakítasz rá időt, pénzt – mert hidd el, olcsóbb, mint a drága fogyasztó csodaszerek vagy az orvos –, és következetesen csinálod, akkor újra megtapasztalhatod a könnyedség ízét, a járás örömét, ráadásul, ha szerencséd van – és persze a további tanácsaimat is megfogadod –, még a ruháid lazulását is, nem beszélve a laboreredményeid értékének látható javulásáról.
• Másodszorra a táplálkozásról kell beszélnünk. De még mennyire, hogy kell!!! Ne félj, nem ragozom agyon, csak annyi a jó tanácsom, hogy ne csapd be önmagad, kérlek! Ahogy abbahagyod a „csakegykicsitmég”, „egyfalatnemárthat”, „majdholnaptól”, „hiszenaligeszem”, „alelassultemésztésemfelelmindenért”, meg „ahormonazokamindennek” sületlenségek mantrázását, és megbarátkozol a mérték fogalmával, netán le is jegyzed minden egyes falatodat, legalábbis az első pár hétben – meglátod, jobban leszel. Vékonyabb is, könnyedebb is, kiegyensúlyozottabb is.
• Mivel három az igazság, kell még egy közhely. Illik is ide, hogy utazni jó, mert az utazás feltölt, az élmények pedig éltetnek. Nem biztos, hogy minden pénz kérdése, mert elég néha csak egy fél napra kiszakadnod, és az is segít, ha csak a szűkebb környezetedben nézel körül. Persze nem árt néha messzebbre is kalandozni, ha teheted, és szépeket, újakat látni, nagyokat sétálni, beszívni a friss, ismeretlen levegőt.
• Mivel a háromra pedig egy a ráadás, még muszáj egy viszonylag újabb felfedezésemet is megosztanom veled negyedikként. Képzeld el, hogy szinte semmire sincs késő! Nem azt mondom, hogy fogom magam, és holnap jelentkezem a Győri Balett tánckarába, mert az az idő már valóban elmúlt, és ugyan kétely marja a szívem, hogy tán sosem volt, de még nagyon-nagyon sok mindenbe belefoghatok, ahogy Te is! Azt pedig, hogy mibe, biztosan könnyebb lesz kitalálnod, ha a barátaidat is meghallgatod. Nekem rengeteg ötletem, segítségem és megerősítésem származik tőlük, amiért nagyon hálás vagyok. Ők javasolták például néhány témaötletemet, karakteremet, és valójában az ő biztatásukra kezdtem el lepötyögni a gondolataimat is egy-egy cikkbe. Ha ők nem lennének, mit olvasnál például most? (Na, ide egy kacsintó fejecskét képzelj!

Nem szaporítom tovább a szót, mert a végén még eleged lesz belőlem, és úgy járok, mint a nagymama, akinek azt mondták: „Ha nincs kalács, nem kell a tanács se!” Pedig azt még el sem mondtam, hogy inkább ne is legyen tévéd, ne vásárolj össze minden vackot, ne szedj be mindent bogyót, amit mások jónak mondanak, és a kiskert, meg a sütés-főzés igenis jó, satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Szóval, ne várj tovább, hanem láss neki – legalább annak, hogy jól érezd magad –, és legyen veled az életerő, ha lefolyna az arcod! Vagy legalábbis ne nézz tükörbe. Azt meg tudd, hogy a nevetőráncok felfelé mutatnak, és bárki bármit mond, kifejezetten fiatalítanak.