Ebben az írásban azt ismeri fel ötvenpluszos hősnőnk – aki a kor előre haladtával tán türelmét is veszti, nem csak a rugalmasságát –, hogy ráférne egy alapos ráncfelvarrás a jó modorunkra is. (Bevallom, néha az enyémre is!)
Rántsuk magunkra a nyolc elemit! – mondaná apukám. És milyen igaza lenne, mert manapság igen kevés cizellált megnyilvánulás jön velünk szembe, inkább úton-útfélen a „jólvanazúgy” csap arcul bennünket. Talán kihalófélben van a stílus és a jó modor?
Nos, rendben, haladjunk a korral! Például hiába lakunk városban, én is lemondtam már a „nem megyünk melegítőben még a sarki boltba sem” elvemről, így aztán néha velem is megesik, hogy mackóban indulok útnak. Alapozót is csak az esetek nyolcvan százalékában teszek fel, a szemöldökömet pedig csak azért rajzolom újra, mert dupla van belőle, mióta a halványuló tetoválásvonal alól lecsúszott az igazi. De akkor is, ha farmerben és pufidzsekiben slafrikálok, andalgok, kandargok, tekerek, rohanok a dolgom után, igyekszem valahogy úgy intézni ezt a megjelenés-dolgot, hogy azért ne legyen nehéz rám képzelni a hímzett juhnappa kesztyűt és a hosszú Jacquard-kabátot sem, szőrmegallérral. Mégis csak egy érett, jól szituált, ötvenes nő vagyok, kérem!
Figyelek arra is, hogy ne hallja más, csak a szűk családom – és persze az autóm –, ha bizonyos helyzetek miatt időnként én is fröcsögve káromkodom, bármily megkönnyebbülést is okoz olykor, hogy akadálytalanul gördülhetnek ki a számból a kacskaringós mocskosságok. Pedig esküszöm, minimum 10 higanymilliméterrel lejjebb megy a vérnyomásom, ha egy-két „a jó, büdös… izé, izé” kicsusszanhat a számon!
De azon sajnos már nem tudok segíteni, vagy inkább hatalmas önuralmat igényel tőlem – mert mindenkit megnyugtatok, mindig igyekszem visszafogni magam –, hogy az előbb említett, kissé deformált szemöldököm ne szaladjon fel hirtelen, ha mások prosztóságával találkozom. Mert olyankor bizony sokszor csípőből vágok oda valami cifrát, ami hamarabb böffen ki a számon, minthogy előtte szorosra zárnám.
Mondom én, a kor és a türelem fordítottan arányos egymással. Sajnos. Azt hiszem, így ötvenpluszosan, nekem sem ártana egy stílustanácsadás!
Pedig indokolatlan indulat és bunkóság akad bőven. Elég a minapi esetre gondolnom, amikor a hipermarket előtt parkolóra vadászva a második körömet róttam, és egyszer csak a velem szemben araszoló autó szélvédője mögött ülő, torzult arcú „dámára” lettem figyelmes. Átsuhant az agyamon a gondolat, vajon van-e belső ablaktörlője, ami lesöpri a maga elé freccsenő nyáltömeget, hiszen bőszen köpködött felém vélt sérelme miatt, pedig esküszöm, hogy szabályosan haladtam a sávban. Bárhogy gyötörtem magam, nem jöttem rá, mit vétettem a satrafának – khm…, akarom mondani a hölgynek –, akinek rajzolt arca rémmé torzult dühében.
Vagy ott volt az a széles arcú, vidékinek látszó, kopaszodó, „úriember”, aki műszálas pulóverében bőszen tolatott be a szabályosan parkoló autóm elé. Centiről centire engedte hátra a kocsiját, rá sem hederítve a jelzésemre, hogy én bizony éppen indulni szeretnék. Látszódott, ha hagyna elmenni, hatalmas helye lenne hirtelen, így viszont nagy valószínűséggel nekem fog hajtani – igaz, „csak” 2 km/h-val, de akkor is. Persze hevesen átkozódott, amikor rádudáltam. Megjegyzem, egyáltalán nem szokásom nyomni a tülköt, most is csak a saját életem és az autóm védelmében tettem.
Mégis mire gondolnak az emberek, amikor saját mivoltukból teljesen kivetkőzve, láthatóan vértolulásos fejjel, szabályosan rosszul lesznek az őket ért vélt sérelem miatt, míg a másikat közben észre sem veszik?! Miért élnek így, ekkora indulattal a szívükben? Vajon miért érzik ezt a fajta viselkedést jogosnak? Egyáltalán nevezhető ez viselkedésnek?
Ötletem sincs, miért öntik rám vagy rád keserű levüket. Alkalomadtán nagyon nehéz ezen nevetgélni, szórakozni – sajnos legtöbbször felidegesítenek a kontrollálatlan viselkedésükkel. Nem tudok rá legyinteni, bármennyire is erőlködöm. De néha azért elképzelek egy olyan világot magam körül, ami válaszol az erőfeszítéseimre, a stílushoz, a stílusossághoz való ragaszkodásomra, és visszatükrözi mindazt, amit én próbálok kifelé közvetíteni. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten – mondhatnánk egyszerűen, hogy mindenki értse. Ezen mélázok, ahogy végre hazafelé igyekszem a nap végét záró, idegőrlő bevásárló körutamról. Hála az égnek, hamarosan otthon leszek…
Megyek is! Vagyis mennék. De miért nem néz a visszapillantóba ez az ökör! Ha megtenné, látná, hogy balra akarok kanyarodni mögötte. Hahó, Uram! Én is itt vagyok! És amíg ő tökölődik, megakadályozza a megfelelő sávba sorolásomat, a lámpa pedig máris sárgára váltott. Hogy az a…!
