Emlékszem a 30-adik átlépése is borzalommal töltött el. Persze, tudom, ezzel az érzéssel nem mindenki tud azonosulni. Ahány személyiség, annyi felfogás érvényes a kor közeledtének gondolatára. Valahogy az a szörnyű érzés ólálkodik körülöttem, mint megannyiszor egy jó pillanat után, hogy ez már soha többé nem történik újra, elmúlt. Minden egyes születésnap immár negyvennel fog kezdődni. Egyszerűen nem jó érzés. Hangsúlyozom még egyszer, ez nem egy általánosítás. Például különböző felfogású az ember lánya és az ember fia, gondolom én. Ha kicsit ráállnék arra a megnyugtató közhely hullámra, hogy „nem a kor számít”, hogy „annyi vagy amennyinek érzed magad”, hogy „mi a bajod, letagadhatnál akár 5 évet is”, akkor biztosan elfogadóbban lépnék át a negyvenesek táborába. De ezek a mondatok, nagy sajnálatomra lepattannak rólam. További mélyre ásás szükségeltetik továbbá ahhoz, hogy elmerülve magamban kiderítsem, mi is az, amitől igazán félek.
Igen, változik a testünk, és ha nem vagyunk tökéletes testi-lelki-szellemi harmóniában önmagunkkal, akkor igenis nehéz szembesülni a napról-napra élesedő ráncainkkal, a gravitáció okozta megereszkedésekkel, a test vitalitásának csökkenésével és egyéb nem elhanyagolható változással.
Mintha – persze magam kovácsolt- diszkriminációt is éreznék bizonyos helyeken, helyzetekben a korom miatt. Ha olykor letalálunk menni egy-egy szórakozóhelyre, ott biztosan hatvan évesnek érzem magam, ahogy nézem a sok kivasalt hajú, babaarcú tinit, miközben számomra érthetetlen zenei eufóriában vonaglanak. Szívem szerint minden másodikra rászólnék, hogy „tűrd be a derekad!”.
A hamvas bőrrel nem versenyezhet senki és semmi. Ha már a külsőségeket nézzük. Ebben természetesen két kézzel jelentkezik egy jó adag egó is részemről, De őszinte ámulatba ejt az is, hogy ezek a mai fiatal lányok hogyan „szerkesztenek” magukra ilyen tökéletes make-up-ot? Most komolyan? Hol tanultak sminkelni? Már 5 éves koruk óta a youtube előtt ültek és keresték a technikákat, trükköket? Egyébként is, miért olyan idegesítően és bántóan bátrak és magabiztosak? Honnan ered ez a nagyfokú határozottságuk, ez a fene nagy öntudatuk, amely többször nem egyenesen arányos a tudásukkal? Miért nincsenek zavarban például idegen társaságban, ahogy minden rendes tini a mi korunkban? Na jó, persze ezek félig-meddig költői kérdések. Tudjuk, vagy legalábbis tudni véljük a válaszokat.
Szeretjük a visszacsatolást. Mindenki szereti, de egyre kevesebb és kevesebb van belőle, ezzel a ténnyel barátkozni kell. Főleg ha az élet jól elkényeztetett eddig.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az idősebb kornak nincsenek kellemes hozadékai. Ha foglalkoztunk a belső lelki fejlődésünkkel, akkor tisztulnak a bennünk zajló, vagy a világ folyamatai. A múltra visszatekintve, talán még büszkék is lehetünk tetteinkre, elért eredményeinkre. Az arcunk idősödése, jobb esetben hozhat bölcsebb, tartalmasabb tekintetet, megnyugtató, megbízható jelenlétet. Olyan kisugárzást, amit tényleg csak egy 40-es, 50-es, 60-as nő áraszthat.
Egyre gyakrabban próbálunk a – nem tipikus európai gondolkodással- a jelenben élni. Érezzük, hogy túl sok idő megy pocsékba, az állandó múltbéli rágódásokkal és a jövő hiábavaló kergetésével.
Az idő előrehaladtával egyre egészségesebben táplálkozunk, egyre igényesebb kozmetikai szereket vásárolunk, és egyre gyakrabban böngésszük a harmóniáról, a belső békéről és a fitt életről szóló cikkeket. Ez jó, és csatolom is a pozitívumok listájához.
Beállunk egy nyugodtabb életvitelre, a lassúbb örömteli folyamatoknak adjuk át magunkat szemben a múlékony, nagyobb eksztázisok helyett. Ha már nem búsulunk a képességeink szabta, ezért magunktól joggal elvárható teljes önmegvalósításunk hiánya miatt, akkor a jelen elért élethelyzetünkbe szimplán belesimulunk, és abból az állapotból hozzuk ki a legtöbbet. Fontos kérdés, hogy el tudjuk-e fogadni. 40 évesen könnyedén bele lehet betegedni a nem elengedett, el nem ért vágyak hajszolásába.
Mikor jön a teljes elfogadás? Vajon jön-e egyáltalán? A válasz tényleg az egyre közelebb és közelebb kerülő elmúlás tudatunktól való félelem lehet?
A belátás és megnyugvás az élet természetes körforgásáról – sok-sok ilyen ráeszmélős helyzetben – talán egyszer megvalósul. Miért pazarolnám a hátralévő tartalmas, szép éveket ezekkel az önsanyargató, megkeserítő, napi hangulatunkat beárnyékoló felesleges gondolatokkal.
Egy dolog azonban biztos, soha nem fogom a mondataimat azzal kezdeni, hogy „ha megérem…”
