Meleg, késő nyári délután van, éppen fesztivál zajlik a környéken, remek művészeti, könnyűzenei és kulturális programokkal. Én szokás szerint időhiányban szenvedek, kapkodok, rohanok, és csak remélni tudom, hogy ma nekem is kijár egy kis lelki feltöltődés, és legalább erre az egy programra még el tudok jutni a nap végén. Szerencsére sikerül, és ennek nemcsak egy lelket simogató koncertélmény lesz az eredménye, hanem egy érdekes beszélgetés is a templom kapujában ücsörögve, az aranyló naplementében.

A koncert elején a helyi tiszteletes derűsen mutatja be a gitárművészt, aki őszinte mosollyal, alázattal üdvözli a közönséget, és Isten háza hirtelen megtelik zenével. A karzaton ülve hallgatom a gitárjátékot, és közben figyelem az előadót, a zenét és az embereket. A művész nem beszél feleslegesen, épp csak annyit mond, amennyi abban segít, hogy elképzeljünk magunkban egy-egy felvillanó emlékképet. Érezhető, hogy minden szerzemény egy külön kaland, egy dalba zárt élmény, én pedig még többet szeretnék megtudni minderről… Így született ez a beszélgetés Flamisch Péter, gitárművésszel.


– Ahogy hallgattam a zenéd és a történeteid, az a szó jutott eszembe rólad, hogy világpolgár…
– Édesapám gépészmérnök volt, édesanyám pedig fényképész. A nyarakat a nagyszülőknél töltöttem, mert nem szerettem a gyerektáborokat. Mindig megszöktem, csakúgy, ahogy az óvodából és az iskolából is. Én voltam a család fekete báránya. A nyarakat és szinte az egész gyerekkoromat végigvitorláztam a nagyapámmal a Balatonon. Ez nagyon erős és meghatározó élmény volt számomra. Amúgy nagyapám és édesanyám is jól zongoráztak, ennek ellenére én 18 éves koromig semmilyen hangszert nem vettem a kezembe.
– Mi történt 18 éves korodban?
– Láttam egy Guns N’ Roses-felvételt, és attól kezdve, nem volt megállás. Megnövesztettem a hajamat, minden fesztivált végigbuliztam, és elkezdtem rockzenekarokban játszani. Annyira komolyan vettem a zenélést, hogy az érettségi után csak azért kezdtem dolgozni, hogy vehessek magamnak egy gitárt. Ebben az időben még volt sorkatonaság, így én is megkaptam a behívót, de nem akartam katona lenni, mert akkor levágták volna a hosszú hajamat. Ezért, bár tudtam, hogy nem ezzel szeretnék majd foglalkozni, gyorsan jelentkeztem egy idegenvezető-képzésre. Viszont semmi más nem érdekelt, csak a gitározás, így rövid időn belül kirúgtak.
– Mi lett a gitároddal?
– Édesanyám látta, hogy tényleg csak a zenélés érdekel. Támogatott amiben tudott, gitártanárhoz járhattam és két évvel később, csodák csodájára felvettek a Kőbányai Zenei Stúdióba. Végre pályára állhattam, ráadásul nagyon jó tanárokhoz kerültem. Többek között Tornóczky Feri bácsi, Póka Egon és Tóth Janó is tanított, így sok minden a helyére került. Rengeteg zenészt megismertem, és a nagy „öregektől” valójában nem csak a zenélést leshettük el, hanem egyfajta életszemléletet. Ennek alapja egy igazán összetartó közösség, és az erős akarat, hogy ne hagyjuk magunkat letéríteni a zenei pályáról. Én azóta is ebből a kapcsolati tőkéből élek.
– Ekkor már akusztikus gitáron játszottál?
– Ekkor elektromos gitár volt a kezemben, mégpedig nagyon izgalmas kihívásokkal, mert az iskolában szinte minden stílusban játszanunk kellett, de még az iskola befejezése előtt úgy döntöttem, hogy kimegyek Angliába. Csiki-csuki időszak következett Anglia és Magyarország között. Először mosogatóként kezdtem Londonban, azután minden munkát elvállaltam, ami csak szembejött. Az eddigi életem során megközelítőleg száz munkahelyem volt már. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy külföldön rengeteg álláshoz ügynökségeken keresztül jutottam. Közben hazajöttem Magyarországra, mert akkor még játszottam néhány zenekarban. Az egyik ilyen, egy Elvis Presley-emlékzenekar volt. Éppen velük voltam egy spanyolországi turnén, amikor fordulóponthoz érkeztem az életemben, mert jött egy „kattanás”. A spanyol partoknál, egy kikötőben ülve néztem a kifutó hajókat, és egyszerűen azt éreztem, hogy nekem is ott a helyem, én is egy hajón szeretnék élni. Visszajutottam a gyökereimhez, a vízhez, a balatoni vitorlás nyarakhoz. Csak ez a cél lebegett a szemem előtt, így hát visszamentem Angliába, ahol egy raktárban kezdtem dolgozni. A munkahelyemtől öt percnyire kerestem szállást, hogy még a tömegközlekedésre se kelljen költenem. Volt ott egy vitorlásklub a közelben, ahová gyorsan beiratkoztam, és a munkával párhuzamosan tanulni, edzeni kezdtem. Letettem a szükséges vizsgákat és heti kétszer versenyeztem is.


– Ezek milyen jellegű versenyek voltak?
– Adott hajókategórián belül, elméleti és gyakorlati vizsgát kell tenni, épp úgy mint, ahogy a versenyszabályokból is – persze mindezt angolul –, és ha minden elmélet megvan, akkor elindulhatsz a versenyen.
– A versenyek célja a gyorsaság?
– Igen, egy kijelölt pályán kell köröket megtenni és az első nyer. Az autóversenyzéshez tudnám hasonlítani, csak aszfalt helyett a vízen haladunk egy vitorlással. Ez így ment egy ideig, majd letettem a rádiós vizsgát, megszereztem a tengeri jogosítványt, és három év kitartó munka után összegyűlt a pénzem egy tengeri hajóra. Ez egy negyvenéves, 31 lábas Westerly Longbow vitorláshajó volt. Régi, de presztízzsel bíró hajógyártó cég gyártmánya, így tudtam, hogy értéket képvisel. A hajósok között van is egy mondás, miszerint egy hajós életében két legboldogabb nap is van: amikor megveszi a hajóját, és amikor eladja.
– Mi történt a hajó megvétele és eladása között?
– Azzal a szándékkal indultam el Angliából, hogy megkerülöm a Földet. Az akkori barátnőmmel éppen annyi pénzünk volt, hogy bevásároljunk az indulásra, főleg tartós élelmiszereket: tésztát, rizst és konzerveket vettünk. Együtt vágtunk bele a nagy kalandba, azonban kiderült, hogy a kis hajón való hánykolódás nem az ő gyomrának való és rendszeresen tengeri beteg lett. Ennek ellenére együtt végighajóztunk Dél-Anglián, majd Brest, Galícia és Porto. Végül úgy döntött, hogy Lisszabonban kiszáll. Itt egy portugál barátom szerencsére csatlakozott a kalandhoz. Vele hajóztunk el Madeirára, onnan a Kanári-szigetekre, ahol szinte az összes helyet bejártuk. Mindeközben egy videóblogot készítettem angolul – Sail over the Horizon címmel – amely sikeresnek mondható volt és támogatóim is akadtak.  Azonban egy vitorlást folyamatosan karban kell tartani, és ha valami elromlik rajta, az bizony magas költségekkel jár. Márpedig, ami lehet az el is romlott, eltört, elszakadt és a nyílt vízen bizony meg kell tudni oldani ezeket a hibákat. Volt, hogy éjnek éjjelén, vagy egy tomboló vihar közepette kellett megbirkóznom a sokszor lehetetlennek tűnő akadályokkal az óceán közepén. 3 és fél évig éltem a hajón, nem unatkoztam. A Zöld-foki-szigetekig jutottam. Végül pénz hiány miatt úgy döntöttem nem megyek tovább. Dél-Amerikában már más világ van. Ha nem tudsz időben beállni egy kikötőben, ijesztő dolgok történhetnek, akár nem kívánt személyek mászhatnak fel a fedélzetre. Az én hajómon nem volt nagy víztartály, maximum 120 litert tudtam tárolni, és még néhány litert kannákban. Ha takarékos vagy elég egy ideig, de pár hét múlva biztosan be kell állnod kikötőbe vízért vagy szerelni. A veszélyes zónákban drágák a kikötői díjak, hiszen tudják, hogy nem sok választása van a hajósoknak: fizetnek vagy vállalják a kockázatot.
– Hogyan történik az egyes országok közötti határátlépés a vízen?
– Az Európai Unión belül viszonylag könnyen megy, az uniós országokon kívül azonban fel kell húzni egy sárga, úgynevezett Q-zászlót, ami a karantén (angolul quarantine – szerk.) jele. Ezzel mutatjuk, hogy most érkeztünk. Amennyiben ezt valaki elmulasztja, illegális határátlépőnek minősül. Ha a hatóságok nem jönnek ki a hajóhoz, be kell menni, ahol lepecsételik a vízumot, hasonlóan, mint a reptéren. Többször is megtörtént, hogy az egész hajót átkutatták. Sajnos rengetegen csempésznek Dél-Amerikából drogokat, főleg vitorlás hajón, ezért ezt nagyon szigorúan ellenőrzik.


– Amikor arról beszéltél, hogy az éj leple alatt akár felmászhatnak a hajódra, és kirabolhatnak, egyből a kalózok jutottak az eszembe. Léteznek még modern kori tengeri útonállók?
– Igen, ma is vannak kalózok és kimondottan veszélyes kalóz zónák. Vannak erre szakosodott  internetes oldalak, ahol folyamatosan frissítik az információt arról, hogy hol jelentettek támadást. Azonban a jelmezes filmekből ismert, a szó klasszikus értelmében vett kalózok – akikre te gondolsz –, nem léteznek, de bűnözők igen. Ezek leginkább Kelet-Afrikában és Délkelet-Ázsiában aktívak: Szomália partjainál, az Ádeni-öbölben vagy a Dél-kínai-tengeren a mai napig sok támadás történik. Erről egy remek film is készült, Phillips kapitány címmel, Tom Hanks-szel a főszerepben. Hajós berkekben egyébként ismertek az ilyen területek, így tudjuk, hol lehet ezekre leginkább számítani. A Zöld-foki-szigeteknél volt egy öböl, ahol horgonyt dobtunk, és megaludtunk két éjszakára. Miután eljöttünk onnan, akkor olvastam az interneten, hogy egy hónappal korábban éppen ott támadtak meg veszteglő hajót.
– Milyen egyedül a nyílt vízen?
– Szabad, békés, nyugodt… és egyszerre embert próbáló is. Folyton állítod a vitorlákat, figyeled az időjárást, a többi hajót és közben navigálsz. Ezalatt főzöl, eszel, iszol, alszol olvasol, tervezed az útvonalat és azt, hogy hol vethetsz majd horgonyt, ha végre partot érsz. Vajon időben odaérek, és meg tudom javítani, ami elromlott a hajón? Van elég pénzem a hiányzó alkatrészre, és egyáltalán kapható-e? Milyen a széljárás? Éjszakánként valakinek mindig őrködnie kell, ezért, ha egyedül voltam, szó sem lehetett folyamatos alvásról, 20 percenként fel kellett kelnem, kinyitnom a szemem, és körbenézni a horizonton. Pont ennyi ideig tart, amíg mondjuk egy távolban feltűnő hajó oda nem ér. A konténerszállítók ugyanis automata vezérléssel haladnak, és észre sem vennék, ha átmennének egy vitorláson. Kétszer is előfordult, hogy hiába hívtam rádión a teherhajót, nem tudtam elérni, ezért még időben ki kellett térnem az útjából. A navigálást azért nagyban megkönnyíti a modern technológia és a különböző telefonról elérhető applikációk.
– Milyen a vizek élővilága?
– Egyszerűen fantasztikus! Volt olyan, hogy éjjel arra ébredtem, hogy valami fújtat előttem a sötétben, végül kiderült, hogy bálnák alszanak a víz felszínén. Tényleg csodálatos az óceán élővilága. Szinte három évig azt ettem, amit a hajóról horgásztam vagy közvetlenül a vízben szigonnyal levadásztam. Rengeteg tonhalat megettem. Ezért egyszer biztos a pokolra jutok! (nevet) Persze kizárólag saját fogyasztásra használtam fel őket, egy-egy hal napokig is ellátott élelemmel. Éjszakánként ahogy a mozgó hajó planktonok raját zavarta fel, zölden foszforeszkáló csíkot húzott a hullámok hátán. A sötétben ez ámulatba ejtő látvány volt! A Zöld-foki-szigeteknél még cápákkal is találkoztam. Nagyon szép állatok, de inkább a hajóról csodáltam meg őket.


– Dalokat írsz, gitáron adod elő őket, a legtöbb dalod a hajózáshoz kötődik. Ott is mindig veled volt a gitár?
– Igen, és a legtöbb dalom valóban abban az időszakban íródott. Sokat utcazenéltem akkoriban, amit a mai napig szívesen csinálok. Szerintem ez egy nemes küldetés, ha valaki jól műveli. Véleményem szerint sok az olyan utcazenész, aki szinte már zavaró. Én mindig úgy gondoltam erre a műfajra, hogy a zene itt „csak” egy eszköz, egy szép helyszín vagy a jó hangulat aláfestése, és ez az, amit az emberek igazán értékelnek. Az is lehet, hogy egyszer írok egy könyvet az utcazenés tapasztalataimról. Hadd meséljek el egy rövid történetet! A Kanári-szigeteken játszottam, ahol egy magyar turista is hallgatott. Ez az ember egy évvel később Badacsonyban nyaralt, és beszédbe elegyedett egy pincérrel, akinek a főnöke éppen zenészt keresett a hoteljébe. A férfi megadta az elérhetőségemet, ők pedig felhívtak, és most már harmadik éve ebben a hotelben játszom heti 1-2 alkalommal. Nagyon hálás vagyok, hogy az emberek ennyire támogatják az élő zenét.
– Mi lett a hajóddal?
– Eladtam, vettem belőle egy kis buszt. Volt még egy kis örökségem is, abból építettem egy kis faházat az erdő szélén. Most is úton vagyunk a menyasszonyommal, jelenleg négy keréken járjuk a vidéket. Voltunk már Erdélyben, most a Balatonon, aztán irány Szeged! Nagyon élvezzük, mert ez egy szabad életforma. Ennek ellenére úgy érzem, hogy ismét feladom ezt az egészet. Veszek egy másik hajót, és éljük az álmunkat. Szerencsére a párom is már régóta ilyen álmokat szövöget, úgyhogy jó, hogy egymásra találtunk, végre összeállt a kép.
– Neked hol van az Otthon?
– Hú, én ezen mindennap gondolkozom. Nem is tudom. Ijesztő dolog ez, mert nem tudom elképzelni, hogy egy bizonyos időn túl egyetlen helyen éljem le az életemet. Az, hogy ennyi felé jártam, hatalmas szabadságot ad, ugyanakkor átok is. Néha rettegek attól, hogy soha nem fogok megnyugodni, és majd mindig menni akarok. Annyi helyen éltem már, de azok a pontok, amelyek igazán fontosak voltak az életemben, már nincsenek, eltűntek a gyermekkorommal együtt. Szóval, számomra ott van az otthon, ahol jól érzem magam.