A mellrák elleni hónap apropójából, Mónika történetét osztjuk meg veletek, aki mindössze 27 éves volt, amikor melldaganatot diagnosztizáltak nála, annak is az egyik agresszívabb fajtáját. A betegség megtanította arra, hogy másképp nézze a világot és benne saját magát. Azóta eltelt öt év, és ma már egy hároméves kisfiú szerető édesanyja, és dekoratív nő, aki számomra igazi hétköznapi hős, mert bebizonyította, hogy a gyógyulás döntés kérdése is. A története megmutatta, hogy bízni kell a megérzéseinkben, és a legmélyebb szakadékból is kimászhatunk, csak hinni kell magunkban.


– Miért döntöttél úgy, hogy elmeséled a történetedet?
– Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a melldaganat nemcsak az idősebb korosztálynál fordulhat elő, hanem sajnos egyre több fiatalt is érint. Én is 27 évesen lettem rákos. Kezdetben még az orvosokban sem merült fel a melldaganat gyanúja, ezért nem küldtek el mammográfiára. Sajnos egyre több hasonló történetet hallok: a fiatalokat nem veszik annyira komolyan, mert abból indulnak ki, hogy valószínűleg csak egy ciszta okozza a problémát, így nem feltétlenül vizsgálják ki őket alaposan. Pedig itt az idő kulcsfontosságú, minél előbb diagnosztizálják a betegséget, annál nagyobb az esély a gyógyulásra.
– Önvizsgálat során lettél figyelmes valami furcsaságra?
– Igen, és egyből elmentem ultrahangra, ahol megállapították, hogy egy csomó van a mellemben. A doktornő arra kért, hogy két hét múlva ismételjük meg a vizsgálatot, és ha addig nagyobb lesz a mérete, az egyértelműen rosszat jelent. Sajnos beigazolódott a megérzése! Ekkor elmentem Bajára, ahol mintát vettek a csomóból. Egy hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megtudtam, hogy negatív lett a szövettanom, a párommal még meg is ünnepeltük az eredményt. Miután hazaértünk, visszamentem az onkológushoz, hogy megbeszéljük, mi legyen a csomó sorsa. Tudod, mit mondott? Döntsem el én, hogy mit akarok vele, mert igazából jóindulatú, így akár ott is maradhat. Végül a műtét mellett döntöttünk, és még aznap reggel be is kellett feküdnöm a kórházba. Csakhogy a beavatkozás előtt egy másik sebész jött be az orvosom helyett. Ez kifejezetten rosszul érintett, szívem szerint összepakoltam volna a holmimat, hogy hazamenjek, mert rossz érzésem támadt, de aztán mégis maradtam. Az operáció után eltelt körülbelül három hét, de közben a másik mellemben is felfedeztem egy újabb csomót. Rögtön visszamentem az orvoshoz, aki megállapította, hogy nincs semmi probléma.
– De téged mégsem hagyott nyugodni a dolog?
– Jó pár héttel később már igazán aggasztott, hogy a szövettan eredményét még mindig nem tudom. Bementem a kórházba, hogy elkérjem a papírokat, ahol egyszerűen közölték velem, hogy mégsem jóindulatú a csomó. De ez még nem minden: az operáció során a sebész belevágott ugyan a daganatba, de nem műtötte ki, így az átterjedt a másik mellembe. Jól éreztem, hogy ott is van egy csomó. Rettenetesen dühös lettem! Valószínűleg ők is tudták, hogy hatalmasat hibáztak. Igazából akkor nem is tudtam felfogni, hogy mi történik velem, de az nyilvánvaló volt, hogy tenni kell valamit, mert szörnyű a helyzetem. Úgy volt, hogy újra meg fognak műteni, de most már hónaljból is vesznek mintát, mert meg kell nézni, hogy a daganat utáni első, úgynevezett őrszem nyirokcsomóban van-e elváltozás. De ekkor már végképp nem bíztam bennük. A nőgyógyászom ajánlott egy kitűnő orvost Pécsen, így hozzá mentem el.


– Egyszerűen nem értem, miért lehetett először negatív az eredményed?
– Mivel egy nagy tűvel veszik a mintát, és a rosszindulatú daganatban is vannak jóindulatú sejtek, ezért több helyen kellett volna megszúrni. Pécsen egyből kiderült, hogy rosszindulatú a daganat, és az is, hogy nem szabad újra operálni, mert rövid idő telt el a másik műtét óta. Hétfőn és kedden vizsgálatok következtek, és szerdán már ott ültem a kemoterápián. Nem volt idő gondolkodni, se szomorkodni, annyira gyorsan történt minden.
– Milyen gondolatok cikáztak a fejedben, amikor megtudtad a diagnózist?
– Ugyanaz játszódott le bennem, mint a filmekben szokott. Ott álltam, és hallottam, amit beszélnek körülöttem, de igazából fel sem fogtam mi történik, mintha kihúzták volna alólam a talajt. Csak arra tudtam gondolni, hogy a derékig érő hajam majd kihullik, és soha nem lehet gyerekem. A barátnőmet hívtam fel először, aki próbált megnyugtatni, de amikor találkoztunk, csak azt tudtam kérdezni, hogy miért pont én? De ez a kérdés nem volt helyes, mert ezt senkinek sem kívánom. Sosem felejtem el, amit ekkor mondott a barátnőm: „Ma sírj annyit, mint életedben még soha, de utána viszont erősnek kell lenned!”. A legrosszabb az volt, hogy a szüleim is úgy tudták, hogy nem rosszindulatú a daganat, aztán öt hét múlva bejelentettem, hogy súlyos beteg vagyok. Miután Pécsen végighallgattuk a diagnózist, és bezárult mögöttem a fotocellás ajtó, hazáig zokogtam.
– Milyen kilátások álltak előtted?
– Nálunk a családban sajnos előfordult már melldaganat, és a BRCA vizsgálat ki kis mutatta, hogy én örököltem azt a hibás gént, amely hajlamosít az ilyen típusú betegségekre, persze nem törvényszerűen következik be, de nagyobb rá az esély. Már 18 éves koromban megkérdeztem, hogy járhatnék-e ultrahangra és kivizsgálásokra, de mindig azt mondták, hogy nem kell, mert még fiatal vagyok. Igazából az volt a szerencsém, hogy időben észrevettem. Az orvosomat arra kértem, hogy ne kíméljen, szerettem volna tudni a legjobb kimenetelt és a legrosszabb verziót is. A párom se értette, miért akarom ezt végighallgatni, de nekem szükségem volt rá, hogy dönteni tudjak, melyik utat válasszam. Mindvégig abban hittem, hogy meggyógyulok, és a történetemnek pozitívan kimenetele lesz. Az orvosom utólag kihangsúlyozta, hogy ő csak húsz százalékot adott hozzá a gyógyulásomhoz, a többi nyolcvan rajtam múlott.
– Akkor ezek szerint ez döntés kérdése is?
– Szerintem igen, viszont ismerek olyanokat, akik bár ugyanúgy álltak a betegséghez, mint én, mégsem lehetnek már velünk. Talán függ attól is, milyen sorsot írtak meg nekünk.


– Te honnan merítetted az erőt?
– Két pozitív példa is volt előttem, mert láttam, ahogy a mamám és a keresztanyám is túlélték a betegséget. A mamámnál több mint harmincöt éve diagnosztizálták a mellrákot, és szerencsére azóta is jól van, a keresztanyám pedig éveken át sikeresen küzdött ellene, de sajnos épp a napokban itt hagyott bennünket. A családom is sokat segített, és erőt adott a mozgás, valamint az, hogy dolgozhattam, ami elterelte a figyelmemet a problémáról. Erősített a tudat is, hogy hiába vagyok beteg, akkor is össze tudom szedni magam. Persze volt olyan, amikor alig tudtam felkelni az ágyból, de valahogy mégis erőt vettem magamon, és legalább – ha más nem is ment –, sétáltam egyet a kutyámmal. Eldöntöttem, hogy nem hagyhatom el magam. Az orvosok is abszolút pozitívan álltak hozzám, én pedig mindig vidáman mentem még a kemoterápiára is. Ha megkérdezték, hogy vagyok, egyből rávágtam, hogy jól. Ennek ellenére persze volt, hogy szenvedtem, de minek panaszkodjak, attól úgysem lesz jobb.
– Sosem merültél önsajnálatba?
– Annyira sok volt a teendő, hogy nem is értem rá sajnáltatni magam. A kemoterápia után, mindig nagyon fáradt voltam, másnap viszont jól éreztem magam, de a harmadik nap borzalmas volt. Ilyenkor azt kértem, hogy senki ne jöjjön hozzánk, mert nem akartam, hogy olyan állapotban lássanak. Aztán a rákövetkező napon elmentem dolgozni, mellette pedig vezettem a háztartást, és a kutyánkkal is foglalkoztam.
– Nem volt fárasztó állandóan azt mutatni, hogy jól vagy?
– Én az a típus vagyok, aki nagyon nehezen enged közel magához másokat. Apukám és anyukám is erős személyiségek, egész életükben küzdöttek azért, hogy nekünk mindenünk meglegyen, és közben nem sűrűn láttam őket sírni. Ettől függetlenül ma már tudom, hogy olykor szabad, sőt kell is! A férjemtől olyan sokszor hallottam, hogy nem kell mindig erősnek lennem, azt viszont soha sem szerettem, ha valaki sírni lát.


–  Úgy veszem ki a szavaidból, hogy a párod végig kitartott melletted.
– Még csak fél éve voltunk együtt, amikor kiderült a betegségem. Úgy éreztem, hogy szakítanunk kell, hiszen senki sem tudja, mi lesz ennek a vége, és ő nem azt érdemli, hogy szenvedni lásson. De kitartott mellettem, és azt hiszem, hogy minket ez a trauma megerősített. Persze neki sem volt egyszerű, de mellettem volt akkor is, amikor tényleg rettenetesen éreztem magam. A családtagjaimnak is megterhelő volt mindez, hiszen hiába szeretnek, nem tudtak segíteni, és olykor tényleg elviselhetetlen és türelmetlen voltam, de ők hősiesen tűrték ezt az időszakot.
– Mi viselt meg a leginkább?
– Akkor sírtam, amikor levágtuk a hajamat. Először csak a copfomtól szabadultam meg – akkor még kuncogtunk, és jól is állt a rövidebb frizura –, de amikor elkezdtük leborotválni a fejemet, együtt sírtunk a férjemmel. Egyedül ő látott ilyen állapotban, de ennek ellenére sem viselkedett másképp velem, és ez nekem nagyon sokat számított. Lehet, hogy valaki szereti, ha foglalkoznak vele, vagy babusgatják, de én nem vágytam erre. A szüleim és a barátaim is természetesen kezelték a helyzetet, és előre megbeszéltük, hogy sírhatnak, de úgy, hogy én ne lássam.
– A rákkal kapcsolatban mindenkinek szinte rögtön az jut az eszébe, hogy ilyenkor kihullik az ember haja, és levágják a mellét…
– Én is kaptam rosszindulatú megjegyzéseket, és hallottam, amikor a hátam mögött azt susmorogták, hogy levágták a melleimet. Elég rossz volt ezt lelkileg megélni, mert nagyon megviseltek ezek a kijelentések. Szerencsére remek sebészem volt, aki plasztikai beavatkozásokat is végez. Ő hangsúlyozta, hogy nem szabad megijednem ettől az egésztől, mert hasonló műtét vár rám, mint anno Angelina Jolie színésznőre. Ez persze nem nyugtatott meg, mert róla az élt a köztudatban, hogy levették a melleit. Ma már tudom, hogy nem kell mindent elhinni, amit a hírekben hallunk, merthogy egy ilyen beavatkozás során esztétikailag semmi sem változik: a nyirokcsomókat, a tej- és zsírmirigyek helyét szilikonnal pótolták. Eredetileg három év a várakozási idő erre a rekonstrukciós műtétre… Szinte elképzelhetetlen volt számomra, hogy így éljek addig. Szerencsére januárban hívott az orvosom, hogy felszabadult egy hely. Az ő jóindulatán múlt, hogy én akkor nem három évet vártam, hanem csak négy hónapot.


– Mégis nőként megélni azt a négy hónapot…
– Szerintem rosszabb volt, mint amikor rendszeresen jártam a kemoterápiára, és kihullott az összes hajam. A parókát nem különösebben szerettem, valahogy nem éreztem a magaménak, viszont a kendő nem zavart. Talán sosem voltam olyan boldog nőként, mint az operáció után. Ez nagyon kihat az ember életére, a párkapcsolatára, mert ha te nem érzed jól magad a bőrödben, akkor a külvilágnak is ezt kommunikálod, és az ezt tükrözi vissza rád.
– Ezt egy életen át tanuljuk…
– Bizony, de nekem sokat segítettek az önértékelési feladatok. Például kiírtam a tükörre, hogy igenis szép vagyok, szeretem magam és egy idő után kezdtem elhinni.
– A másik félelmed az volt, hogy nem lehet majd gyermeked, de az élet szerencsére megajándékozott egy gyönyörű kisfiúval.
– Az elején nem arra kell gondolni, hogy mi lesz egy év múlva, hanem a jelen számít, a jövőt pedig ráérünk később megtervezni. Az első kemoterápiás alkalom előtt alá kellett írnom egy papírt, ami többek között arról is tájékoztatott, hogy a kezelés utóhatásaként nagy valószínűséggel soha nem lehet gyerekem. Persze lombikprogrammal lehetne, ha leveszik és lefagyasztják a petesejtjeimet. Viszont ott volt egy „de” szócska: mivel már rákos vagyok, nem kaphatok olyan hormonkezelést, amit a lombik során adnak. Szíven ütött ez a mondat, de akkor az volt a fontos, hogy élhessek. A daganat, amit nálam találtak agresszív fajta, ami szerencsére jól reagált a kemoterápiára, viszont így sokkal nagyobb volt az esély, hogy a következő három évben kiújul. Az orvosom azt mondta, ha ez idő alatt nem lesz gond, akkor beszélhetünk a babáról. Három év múlva megtartottuk az esküvőt, és én egyre inkább vágytam egy kicsire. Az orvosom persze felhívta a figyelmemet, hogy óriási kockázatot vállalok egy terhességgel. Próbált lebeszélni róla, de azért elküldött egy genetikushoz, hogy kikérjük a véleményét, és végül is abban maradtunk, hogy lehet gyermekem – bár nem tartják túl jó ötletnek, mégis engedik. A 12 hetes ultrahangon már láttuk, hogy egy egészséges csöppség fejlődik a pocakomban, és ennek az onkológusom is szívből örült. A sebészem is azt mondta, hogy egy igazi „csodababám” van, mert nagyon ritka, hogy valaki egy ilyen súlyos betegség után gyermeket mer vállalni.


– Felmerült benned, hogy közben az életedet kockáztatod?
– Szóba került, hogy inkább fogadjunk örökbe egy picit, de én nagyon szerettem volna átélni a terhességet. Úgy érzem éppen ez miatt nagyon erős közöttünk a kapcsolat, a kisfiammal. A szülésnél azonban komplikáció lépett fel, ezért közvetlenül utána meg kellett műteni. Tizenhat órás vajúdás után született meg a babám, de a legrosszabb mégis az volt, hogy szinte rögtön elvették tőlem, de a beavatkozás alatt végig hallottam, ahogy vigasztalhatatlanul sír. Akkor valahogy újra rám törtek azok az érzések, amiket három évvel azelőtt átleltem, miközben a mellrákkal küzdöttem. Akkor fogtam fel igazán a történtek súlyát.
– Megfordult a fejedben, hogy a betegség hátterében akár a hibás önértékelés és az önelfogadás hiánya is állhatott?
– Én erre vezetem vissza. Az igazság az, hogy kis mellű nő voltam, és ebből fakadóan mindig voltak önértékelési problémáim. Az első párkapcsolatomban rendszeresen azt hallottam, hogy én lennék a tökéletes nő, ha nagyobb mellem lenne. Ez a mondat örökre bennem maradt, főleg úgy, hogy én sem voltam saját magammal elégedett. Amikor kiderült, hogy beteg vagyok, és elkezdtem járni kemoterápiára, már másképp tekintettem a testemre. Biztos voltam abban, hogy én is tettem azért, hogy megbetegedjek, ezért változtatnom kellett ahhoz, hogy ebből kilábaljak, ezért elkezdtem azon dolgozni, hogy elfogadjam saját magam. Egy idő után már nem érdekeltek olyan dolgok, amik előtte roppantul zavartak, például az, hogyan áll a hajam. Teljesen mindegy volt, örültem, hogy egyáltalán van! Ahogy az is boldogság volt, hogy süt a nap, pedig ebben nincs semmi különös. De ha valaki átél egy ilyen traumát, akkor rájön, hogy minden egyes nap ajándék, ami megadatik. Pont mostanában gondolkodtam el azon, hogy mára egy kicsit homályba merült ez a fajta hozzáállásom. Hiába fogytam le a terhességem után, mégsem éreztem magam jól a bőrömben. Tudom, hogy újból át kell értékelnem az életem, mert ott lebeg előttem a betegség kiújulásának a veszélye. Hét évvel ezelőtt megtanultam, hogyan kell szeretni önmagam, és miként örüljek az életnek, most pedig újra elővettem a tanultakat.
– Mit tanácsolnál annak, aki éppen most küzd a mellrákkal?
– Nem szabad egy orvosnál megállnia, ha rosszat is mondanak, akkor is ki kell kérni más véleményét. Ugyanis meg kell találni azt a szakembert, akinek a kezében biztonságban érezheti magát, mert a gyógyulásban közrejátszik az orvosba vetett hit is. Én teljes mértékben a pécsi doktorokra hagyatkoztam, mert tudtam, hogy bennük megbízhatok. Még közvetlenül a műtét előtt is sokat nevettünk, próbálták elterelni a figyelmemet, pozitív irányba befolyásolni a gondolataimat. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy segítették a gyógyulásomat!

Fotó: Panna