Rózsa Réka szívvel-lélekkel végzi nővérként a munkáját. A Kalocsai Szent Kereszt Kórház Covid-részlegén már az első hullám óta olyan energiákat mozgósít kollégáival együtt, ami minden tisztelet kiérdemel – munkáját az Év Covid-ápolója díjjal ismerték el. Réka most a nővérlét olykor felemelő, máskor rendkívül nehéz és szívszorító pillanatairól mesél.


– Hogy érezd most magad?
– Egy cseppet fáradtan, mert az éjszakai műszakom után még nem pihentem ki magam, és reggel a telefonom csengésére riadtam fel. De szerencsére elég nyugalmas este volt, ami az én esetemben meglepő, mert ha én dolgozom, akkor valahogy mindig mozgalmasabb az élet az osztályon. Lehet, hogy vonzom az extrém helyzeteket?! (nevet)
– Hogyan kerültél a Covid-osztályra?
– A sebészet főnővére, Erős Andrea keresett meg, hogy szükség lenne a munkámra a Covid-részlegen, én pedig kérdés nélkül igent mondtam, bár akkor még nem is sejtettem, mi vár ott rám. Egy pillanatig sem bántam meg, hogy végül is így döntöttem, és hallgattam a megérzéseimre. Talán meglepően hangzik, de ebben a kritikus helyzetben is megtaláltam a pozitív dolgokat.
– Mégpedig?
– Új közösségbe kerültem, ahol tapasztalt, nagy tudású orvosokkal és nővérekkel dolgozhatok együtt, ráadásul a feladat is rengeteg újdonságot rejt magában. Az elmúlt egy évben óriási szakmai tapasztalatot szereztem itt, ha nincs ez a drámai helyzet, akkor biztosan sokkal több időre lett volna szükség ahhoz, hogy ennyi mindent elsajátítsak. Ugyanakkor hihetetlenül nagy biztonságot ad, hogy egy összetartó csapatban dolgozhatok, ahol teljes mértékben számíthatunk egymásra. Biztosak lehetünk abban, hogy a kollégák mindig precízen látják el a feladatokat, a hirtelen változásokra pedig igyekszünk rugalmasan reagálni.
– Volt benned némi félelem, amikor ide kerültél?
– Különösebben nem, mert nem a vírusra koncentrálok, hanem arra, hogy a betegeket el kell látnunk, sokszor küzdenünk kell azért, hogy meggyógyuljanak. Ugyanakkor körültekintőnek és rendkívül figyelmesnek kell lennünk, hiszen a saját egészségünket is óvnunk kell ahhoz, hogy a következő nap is helytállhassunk.
– Hogyan lettél ápolónő?
– Imádtam a biológia órákat, ezért is vonzott ez a hivatás, de sajnos a nagypapámnak sikerült lebeszélnie róla azzal, hogy az összes hátrányát felsorolta: „Nem tesz jót az állandó éjszakázás, kevés a fizetés, rengeteg munkával jár és nincs hétvége.” Így végül biológusnak készültem, amiben viszont nem találtam meg önmagam. Már az első év végén jártam, amikor édesanyám agyvérzést kapott, és kórházba került, én pedig rendszeresen jártam látogatni. Ott és akkor döntöttem el, hogy ápolónő leszek – akkor dőlt el a sorsom. Örömmel tanultam ezt a szakmát, a gyakorlatok kifejezetten izgalmasak voltak, élveztem, hogy új ismereteket szerezhetek. És ez a mai napig így van, ugyanis folyamatosan képeznünk kell magunkat, mert a szakma rendkívül nagy léptékben fejlődik. Szerencsére ma már a papám is örül annak, hogy ezt a hivatást választottam. (mosolyog)


– Milyen út vezetett Kiskőrösről a szülővárosodból, a Kalocsai Szent Kereszt Kórházig?
– Az iskola elvégzése után szinte egy időben adtam be a jelentkezésemet Kalocsára és Kecskemétre is. Mindkét helyről visszahívtak, de végül Kalocsa mellett döntöttem. Örülök, hogy így alakult, hiszen a kecskeméti kórház óriási, ezzel szemben a kalocsai méretéből adódóan otthonosabb, így személyesebb kapcsolatot lehet kialakítani a betegekkel. Aki kórházba kerül ugyanis, az támogatásra szorul és különösen fontos, hogy megértőek, segítőkészek legyünk, és empátiával közeledjünk felé. Fantasztikusan jó érzés segíteni és felkarolni embereket.
– Elvárás, hogy mindig mosolyogjatok?
– Abszolút, csakhogy most a maszk eltakarja, de bízom benne, hogy a szemünkön látszódik, hogy mosolygunk.
– A betegellátás mellett van időtök beszélgetni az ápoltakkal?
– A kommunikáció létfontosságú, erre még akkor is időt kell szakítanunk, ha közben rengeteg feladat súlya nehezedik ránk. A betegeknek biztatásra van szükségük ebben az ismeretlen, kissé rideg közegben, ahol tetőtől-talpig védőfelszerelésbe öltözött ápolók és orvosok veszik őket körül. A félelem érzése óhatatlanul megjelenik, ha valaki elkapja a vírust, egyből a legrosszabb forgatókönyv játszódik le benne, de mi látjuk, hogy sokan mennek haza egészségesen, és ez biztatóan hat mindenkire.
– Energikusnak tűnsz, de biztosan neked is fogytán van az erőd a nap végére.
– Általában már délután érzem, hogy szellemileg és fizikailag egyaránt elfáradtam, hiszen iszonyatosan sok a munka. Szigorú időbeosztáshoz tartjuk magunkat, ezért folyamatosan rohanásban vagyunk, hogy mindennel időben végezzünk. Nem beszélve arról, hogy beöltözve dolgozunk, így még több energiára van szükségünk főleg, amikor fizikai munkát végzünk. De bírjuk és helytállunk a kollégáimmal együtt, mert a gyógyítás, a segítés a hivatásunk. Egyébként műszak alatt is van lehetőség arra, hogy a Covid-részlegen dolgozó kollégák egymást váltva, időnként lemehessenek az osztályra megpihenni. Már egymás szeméből látjuk, kinek van éppen szüksége néhány perc szusszanásra, ezért figyelünk is egymásra, hiszen sokszor magunkon észre sem vesszük, hogy kezdünk kimerülni.
– Volt olyan, amikor úgy érezted, hogy nem bírod tovább?
– Novemberben jött el ez a pillanat. Akkor a terhelés egyre csak nőt, mi pedig próbáltuk túlélni a kilátástalannak tűnő helyzetet, amiből hiányzott a napi rutin – ez ugyanis még inkább fokozta a bizonytalanságot.


– Mégis itt maradtál, mi adott ehhez erőt?
– Az energiát a csapatunk adja, mert védőhálóként vesz körül, és ha épp nehezebb napom van, tudom, hogy rájuk akkor is számíthatok. Aztán szépen elkezdtek kialakulni a rutinok, felállt egy jól átlátható rendszer, amiben mindenki pontosan tudja a saját feladatát. A keretek biztonságérzetet adnak, amin belül hatékonyan tudunk dolgozni.
– Mi számít sikernek ebben a súlyos helyzetben?
– Folyamatosan ellenőrizzük a páciens állapotára vonatkozó értékeket – hiszen a terápiát ehhez mérten alakítjuk –, néha mégis csak egy hajszálon múlik, hogy súlyosbodjon a helyzet. Hatalmas kő esik le a szívünkről, amikor azt látjuk, hogy mégis sikerült elérni, hogy a beteg állapota javuljon. Annál pedig nincs is fantasztikusabb érzés, amikor egészségesen látjuk kilépni a kórház kapuján, akiknek az életéért nem sokkal előtte még hősiesen küzdöttünk.
– A munkád most fizikailag és lelkileg is megterhelőbb. Melyik jelent nagyobb kihívást számodra?
– Borzasztó nehéz elfogadni azt, hogy nem lehet mindenkin segíteni. Van, hogy az utolsó pillanatig küzdünk a beteg életéért, és mégsem tudjuk megmenteni. Ez iszonyatosan megvisel. Az elengedéssel járó fájdalom az orvosokat és a nővéreket is ugyanúgy érinti, a terhek feldolgozásában persze tudunk egymásnak segíteni azzal, hogy beszélgetünk a történtekről.
– Saját kudarcnak éled meg egy beteg elvesztését?
– Teljes mértékben! Egészségügyi dolgozóként korán szembesültem a halállal, de a Covid-részlegen fel kell készülni rá, hogy egy beteg állapota a kezelések ellenére is rendkívül rossz fordulatot vehet.
– Mikor sírtál utoljára?
– A csapatban én vagyok a legtöbbet síró nővér. (nevet) Annak a híve vagyok, hogy hagyjuk az érzelmeket a felszínre törni, ezeket meg kell élni, nem szabad elnyomni őket. Hogy mikor sírtam utoljára?! Elég sok házaspár kerül az osztályunkra, idősebbek is, akik tartják egymásban a lelket, mi pedig mindent megteszünk, hogy egymás kezét fogva hagyhassák el a kórtermet. Nemrég éppen egy ilyen eset történt, az idős pár sétált ki az ajtón, nekem pedig potyogtak az örömkönnyeim.


– Meglepett, hogy az Év Covid-ápolója lettél?
– Még a mai napig sem hiszem el. Sőt azt érzem, hogy ez a díj nemcsak az én érdemem, hanem minden dolgozót megillet az osztályon, hiszen ez egy csapatmunka, ahol mindannyiunknak nélkülözhetetlen szerepe van. Körmendy Szabolcs doktor úr kitűnő szakember, a kezdetek óta kulcsfontosságú szerepet tölt be a Covid-osztályon, még a szabadnapján is számíthatunk rá, bármikor kérhetjük a szakmai véleményét. Büszkék lehetünk rá, hogy a kórházunkból ő kapta meg az Év Covid-orvosa díjat. Szívből örültem a doktor úr sikerének, és akkor még fel sem tűnt, hogy én is a díjazottak között szerepelek. Szeretném még megemlíteni főnővérünket, Sáfárné Tobak Mónikát is, akinek a szakértelme és segítsége nélkülözhetetlen az osztályon.
– Mit tanultál önmagadról az elmúlt egy év során?
– Bebizonyosodott, hogy teher alatt nő a pálma! Azt viszont nem hittem, hogy ennyi erő rejtőzik bennem, erre a pandémiás időszak ébresztett rá.

Fotó: Panna