Gortva Tamás középiskolai pedagógus, egyetemi tanársegéd, a tanítás mellett komplex mozgásterápiával (KMT) is foglalkozik, és azt vallja, hogy a korai, személyre szabott, főként pozitív megerősítésen alapuló fejlesztés eredményesen befolyásolja a gyerekek tanulásban való sikerességét, motivációját. Leendő tanárként egyre inkább foglalkoztat a téma, hiszen manapság a gyerekek már az alsóbb osztályokban is motiválatlanok. Hogyan tudunk segíteni nekik abban, hogy visszatérjen a tanulási kedvük, hogy egyszer olyan felnőtt váljon belőlük, aki hivatásként tekint a szakmájára? A KMT-módszer részletes megismerésével valamennyi felmerülő kérdésünkre választ kaptunk a szakembertől.

– Mit kell tudnunk a komplex mozgásterápiáról?
– Ezt a módszert egy pedagógus, Kulcsár Mihályné dolgozta ki. A történet szerint egy olyan osztályt kapott, akikkel senki nem bírt az iskolában. Úgy gondolta, ha már izeg-mozog az egész társaság, és amúgy is rosszcsontok, akkor megtornáztatja őket. Minden reggel mozgással indították a napot, és rövid időn belül azt vette észre, hogy nemcsak a gyerekek viselkedése, de a tanuláshoz való hozzáállásuk is jó irányba változott. Ehhez kellett a Delacato-féle elméleti alap, amely azt mondja, hogy agyi szerveződéseink és mozgásunk fejlődése között összefüggés figyelhető meg. A neurológus többek között a csecsemőkori mozgások, mint például a kúszás és a mászás, valamint az idegrendszeri fejlődés kapcsolatával foglalkozott. Ezek ugyan egyszerű mozgásformáknak tűnnek, ugyanakkor a szervezet részéről összehangolt tevékenység szükséges a végrehajtásukhoz. Nem mindegy ugyanis, hogy a gyermek hogyan mozgatja a karját, a lábát, merre billenti a csípőjét, hogyan tartja a fejét. Egy felnőtt ember is nehezen tud úgy megmozdulni, hogy ne kapcsoljon be egyszerre több izomláncot is, mert automatikusan kompenzálni kezd.
– Mi történik az írástanulás folyamata során?
– Ahhoz, hogy egy gyermek megtanuljon írni, szükséges, hogy az agya, a szeme, a beszédkészsége és a finommotorikája összehangoltan működjön. Egy óvodás, aki „leírja” a nevét, valójában még nem ír, csak betűket rajzol, mivel a papírra vetett „krikszkrakszai” csak később állnak össze rendszerré, amelyhez már jelentés is társul. Ez egy bonyolult folyamat, hiszen amikor a kisgyermek megtanulja például az „a” betűt, akkor rögtön ismernie kell annak írott, nyomtatott, kis és nagy változatait is, amelyek mind máshogy néznek ki. Ezek olyan különbségek, amelyek nekünk, felnőtteknek már rutinszerű apróságok, de egy elsősnél még lehet, hogy nem alakult ki a szükséges szem-kéz koordináció, ami ahhoz kell, hogy a sokvonalas füzetben írni tudjon, és be tudja lőni, meddig tart egy betű. Így ha nem húzza a ceruzáját a vonalig, az nem feltétlenül gyakorlatlanságból fakad, hanem mert lehet, hogy nem is érzékeli azt a vonalat. Az is lehet, hogy érzékeli, de mondjuk képtelen a vonalig haladni a kis kezével, izmaival és az agyi mozgatóközpontjával. Ez látszólag még nem olyan nagy probléma, de egy „a” vagy egy „o” betű esetében már nem mindegy, hogy alulra vagy felülre húzza azt a pici kampócskát. Ez már ugyanis óriási különbséget jelent, de mozgással szerencsére fejleszthető. A megfelelően kialakult finommotorikus és idegrendszeri kapcsolat a későbbiekben másodlagos hozadékként érvényesül a tanulás során. Az a kisgyermek, aki megtanul jól írni, olvasni, beszélni, és jobb az egyensúlyérzéke is, az magabiztosabbá válik, és ügyesebben, gyorsabban sajátítja el a tananyagot. Így szépen, lassan, egyfajta fokozatossággal kialakul egy olyan folyamat, amely során a legapróbb, legegyszerűbb mozgásokból egy összetett tanulási képesség jön létre.
– Miért fontos a mozgás és a tanulás összekapcsolása?
– Tudjuk jól, hogy a mozgásnak vannak mentális és fizikális hozadékai. Erősödik általa az izomrendszer, javul a testtartás, jó hatással van a szív- és érrendszerre, a keringésre, a légzésre, emellett hormonálisan is befolyásol, hiszen mozgás során endorfin szabadul fel, és még sorolhatnám. Mentális hatása például a stressz csökkentése, ami megint csak összefügg a hormonrendszerrel, a hormonháztartással. Visszatérve a tanulási képességekhez, a mozgástól fejlettebb lesz a gyermek idegrendszere, így ügyesebben fog tanulni. De nem mindegy, hogy milyen mozgásról beszélünk. Például, ha a szülők beíratják a gyereket dzsúdózni, úgy, hogy még nem alakult ki a kellő egyensúlyérzéke, ugyanis az agya még képtelen a mozgásformához szükséges egyensúlyt megteremteni, akkor sikertelen lesz ebben a sportban, ergo utálni fogja az egészet. Vagy, ha úgy kezd el úszni, hogy még nem tudja szeparálni a fej emeléséhez szükséges izmait, akkor megtanulja ugyan ezt a mozgásformát, de rossz technikával, és az idegrendszeri fejlődéséből is kimarad egy bizonyos szakasz.


– Hogyan épülnek egymásra a foglalkozások?
– Minden esetben felméréssel indítunk, mert mindenkinek más típusú fejlesztésre van szüksége. Egyénre szabott gyakorlatsorokkal dolgozom, mert csak így lehet fejlődést elérni. A felmérés után a komplex mozgásterápia elveinek megfelelően elkezdjük a foglalkozásokat. Akkor lesz hatékony a folyamat, ha a gyerek minden nap tornázik, persze egy családtól sem várható el, hogy naponta vigye a gyermekét szakemberhez. A KMT alapelve, hogy addig nem lépünk tovább egy gyakorlaton, amíg egy bizonyos idegrendszeri kapcsolatot ki nem építettünk, mert addig hiába is tanítanám meg a következő lépést, amíg az előző nem stabil. Időről időre újra fel kell mérni, hogy éppen hol áll a gyermek fejlődése. A szakember feladata észrevenni, hogy az adott fejlődési fok kialakult-e, mert csak azután lehet továbbmenni a következő szintre.
– Hogyan vágtok bele a folyamatba?
– A már említett felmérő feladatsorral kezdünk, amely több elemből áll, és komplexen méri fel a gyereket. Kitér a mozgásra, a hallásra, a látásra, illetve arra, hogy melyik kéz, illetve láb a domináns, és milyen a tanuló egyensúlyérzéke, szociális készsége és tájékozottsága. A felnőtteknél is gyakran előfordul, hogy probléma van az egyensúlyozó rendszerrel, vagy éppen azért nem tud szépen írni valaki, mert nincs meg a megfelelő szem-kéz koordinációja, ami a vonalak és az írásjelek közötti kapcsolatot hozza létre. Ebből is látható, hogy a mozgás egyszerre hat a testre, a szellemre, a hormonrendszerre és a keringésre. Tehát egy idős embernek fokozottan szüksége van arra, hogy ne hagyja el magát, és formában tartsa az izomrendszerét.
– Milyen eszközökre van szükség a fejlesztés során?
– A komplex mozgásterápiában nincs szükség eszközre, hiszen a gyerekek évtizedekkel ezelőtt sem labdán vagy különféle speciális eszközökön játszottak, hanem adott esetben a csupasz földön. Beszélhetünk kis csoportos fejlesztésről, ahol hasonló képességekkel rendelkező gyerekekkel dolgozunk, akik nagyjából ugyanolyan fejlesztést igényelnek. Léteznek nagy csoportos foglalkozások is, amelyek játékosabban zajlanak, olyan alapjátékokkal például, mint az Erre csörög a dió. Ez a játék elég összetett, hiszen közben a szemre, a kézre, a fülre, és magára a mondókázás képességére is szükség van, tehát egyszerre sok mindent képes fejleszteni. A csoportban történő munka még hatékonyabb tud lenni azáltal, hogy a szociális fejlesztésre is figyelmet tudunk fordítani, hiszen a gyerekeknek együtt kell működniük egymással a játék során. A nagyobbaknál már a versenyszellemre is építhetünk, de náluk sem az a cél, hogy versenyeztessük őket, mert akkor mindig kell lennie nyertesnek és vesztesnek, tehát a kudarcélmény is megjelenik. Ugyanakkor az is fontos, hogy a gyerek megtanulja feldolgozni a sikert és a kudarcot.
– Miben más a szereped, mint egy gyógypedagógusnak?
– Ezek különböző kompetenciaterületek. Egy gyógypedagógus, gyógytornász vagy fejlesztőpedagógus komplex rálátással bír, akár orvosi jellegű problémák esetén is be tud kapcsolódni a folyamatba. A KMT fejlesztő szakember viszont egy konkrét módszert ismer, és ennek az átadására kap jogosítványt. A komplex mozgásterápia lényege a mozgás és az idegrendszer összehangolása, így személy szerint nem hiszek abban, amikor valaki azt mondja, hogy meggyógyított egy autista gyereket. Ez már kompetenciahatár-átlépés. Egy gyógypedagógus átfogóbban látja a gyermekszervezetet, de többet is tanult róla. Az autistákkal való foglalkozás egyébként is egy különálló szakterület, ráadásul nem kell, és nem is lehet meggyógyítani őket, mert valójában egy állapotról, úgynevezett spektrumzavarról beszélünk. Hogy lehet-e fejleszteni, az már egy másik kérdés. Bizonyos fokig mindenkin lehet segíteni.
– Hány éves kortól javasolt a terápia, és hogyan zajlik?
– Az óvoda végétől, tehát 5-6 éves kortól alkalmazzuk a módszert. Először készítek egy személyre szabott fejlesztési tervet, amit a felmérés alapján írok meg. Ezután két úton indulhatunk el a fejlesztéssel. Ha a gyerek otthon is tud tornázni a család segítségével, akkor egy kijelölt időpontban visszajönnek hozzám, kontrollra. A felmérés során kiderül, hogy melyik területen sikerült fejlődnie, és ha valamelyik feladat üzembiztosan működik, akkor megyünk tovább. Az is járható út, ha a gyerek hetente egy-két alkalommal eljön hozzám. Ilyenkor folyamatában látom a fejlődését, és rögtön tudom javítani a hibákat. Természetesen hatékonyabb, ha a gyerek szakemberrel tornázik, hiszen így figyelünk rá, és az elejétől a végéig tudjuk segíteni, támogatni. Ugyanakkor ennek anyagi vonzata is van, és egyik családtól sem várható el, hogy minden nap szakemberhez hordja a gyermekét.
– Általában milyen problémákkal keresnek meg szülők?
– Az a leggyakoribb, amikor úgy látják, hogy nem alakult ki a gyerek kéz-láb dominanciája, és ebből kifolyólag össze-vissza végez bizonyos mozdulatsorokat. Az is előfordul, hogy az iskolába kerülő kisgyerek ügyesen tanul otthon, és fel tudja mondani a leckét, de az iskolában képtelen azt visszaadni. Sokszor az óvodából jelzik, hogy a kicsinek valamilyen elmaradása van a kortársaihoz képest, ami majd egy új közösségbe kerülve, problémát fog jelenteni a számára, hiszen eleve hátrányból indul, és így garantált a lemaradása a többiektől.
– Kizárólag gyerekeknek ajánlod a módszert?
– A KMT hasznos felnőtt korban is, idős korban pedig még inkább, hiszen az idősek sok esetben már ösztönösen végeznek bizonyos tevékenységeket. Ha az ember úgy érzi, hogy valamiben hiányossága van, például nem tud kellően koncentrálni, memorizálni, vagy lassan tanul, az lehet, hogy egy idegrendszeri kapcsolat hiányát jelzi.


– Milyen gyakorlatok segítik a fejlesztést?
– A legegyszerűbbek a kúszás, a mászás, a fejemelés, a sarkon és lábujjhegyen járás, a különféle kézmozdulatok begyakorlása, vagy az ujjak mozgatása. Ezzel együtt a gyerekeknek ott van még a ringó mozgás, vagy a hintázás és a fára mászás. Ahhoz ugyanis, hogy fel tudjon mászni egy fára, olyan komplex tervezésre és mozgásra van szüksége, amely során tudnia kell, hogy hova teszi az ujjait, és hova helyezi az egyensúlyát – ez egy nagyon összetett mozdulatsor. Néhány évtizeddel ezelőtt a fára mászás még teljesen természetes volt a gyermekek életében. Nem olyan régen kérdeztem meg egy gimnazista osztályomban, hogy az ott lévő húsz gyerekből, hány mászott fára életében. Csak hárman tették fel a kezüket. Nem csodálkoztam, mert látva a tanulók írását és figyelmét, abszolút megmutatkozott ennek a mozdulatnak a hiánya.
– Hogyan kezdesz hozzá a folyamathoz egy felnőtt esetében?
– A felmérés ugyanúgy történik, mint a gyerekeknél, hiszen az ő esetükben is ugyanazokat szeretném tesztelni. Mégis mi a különbség aközött, ahogy egy 7 éves gyerek vagy egy 27 éves felnőtt ír? A megfelelő íráshoz ennek a korosztálynak is ugyanúgy tudnia kell, melyik a domináns keze, elengedhetetlen a szem-kéz koordinációja, a kéz mozgatásának képessége, vagy az ujjmozgatáshoz szükséges finommotorika. Mi van, ha csak mindössze annyi derül ki egy csúnyán író felnőttről, hogy valamelyik részképessége hiányzik? Akkor őt ugyanazzal a módszerrel kell fejleszteni. Nekik is túl kell lendülniük például azon, hogy éppen kúszni-mászni fognak.
– Mennyi időt vesz igénybe a terápia?
– Ez egyéntől függ. Nem mindegy, hogy milyen életkorban kezdi el valaki, milyen aktívan gyakorol, és milyen gyorsan képes fejlődni az idegrendszere. Lehet, hogy ugyanazt a mozgást az egyik gyerek megtanulja két hét alatt, míg a másiknak két hónap kell hozzá. Alapvetően a teljes folyamat minden egyes gyakorlatán végigmenni, akár egy-másfél év is lehet. Ugyanakkor van, aki már fél év alatt is komoly eredményeket ér el. Persze nem egy csodamódszerről beszélünk! Azt kell megérteni, hogy ez nem varázslat, nem úgy működik, hogy egy kis tornával okossá tesszük a gyereket, vagy zsenit nevelünk belőle. Mindenkinek van egy természetes érési folyamata, és nem lehet megmondani, hogy akivel fél évig tornáztunk, az a mozgás nélkül mennyit fejlődött volna. Nem lehet összemérni gyerekeket, mert mindenki saját magához mérten fejlődik. Ezért is fontos, hogy időről időre kontrolláljuk a folyamatot. Ellenőrizni kell az egyes képességeket, hogy lássuk, mi változott. És fejlődés csak akkor fog bekövetkezni, ha a gyerek minél többet gyakorol, mert az adott mozdulatok így fognak beépülni az idegrendszerébe, majd szépen lassan átmennek az ösztönös cselekvés szintjére.
– Hogyan függ össze a tanulás az énképpel?
– Ha valakinek nem megy a tanulás, akkor kudarcok fogják érni az iskolában. Ha például mindig csak hármast kap, akkor elkönyveli magát közepes tanulónak. A szülők által sokat emlegetett mondat, hogy „Bezzeg XY-nak ötös lett!”, nem segít. A gyerekek ugyanis utánzás útján tanulnak, egymást és a környezetüket figyelik. Ösztönösen kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi zajlik körülöttünk. Ha pedig a másikat mindig megdicsérik, engem meg soha, akkor ez olyan hatással lesz az énképemre, hogy azt fogom érezni, kevés vagyok. Ha pedig ezek után mindent megteszek, mégsem sikerül jobbnak lennem, akkor egy idő után a motivációm is csökkenni fog. Ilyenkor kevésbé lesz kedvem a tanuláshoz, hiszen nem látom értelmét. Máris beleestem egy problémaspirálba. A pozitív pedagógia azt mondja, hogy dicsérjük a gyereket, és bármit is tesz, ne a hibát jelöljük ki, hanem azt, ami jó.
– Magyarországon ez egy picit másképp működik…
– A pedagógiai elvek gyakorlása bizonyos értelemben személyes döntés, a pedagógus döntésének kérdése. Egyes elképzelések szerint, a tanítás során nem a rosszat kell hangsúlyozni, hanem a jót kell erősíteni. A gyereknek pozitív megerősítést adok azzal, ha megmutatom neki, mi a jó a dolgozatában. Ilyenkor persze azt is látja, hogy mi a hiba benne, hiszen amire nem kapott pipát, azon dolgoznia kell. Szerintem nem a rosszat kell aláhúzással jelölni, hanem a helyeset kipipálni. A magyar oktatásban ez a kettő együtt van jelen. Ha a gyerek mindig pozitív megerősítést kap, nőni fog az önbizalma, és így a motivációja is, mert végre nem azt hallja, hogy milyen gyenge, hanem hasonlóvá tud válni a társaihoz, és így már közösen is tudnak dolgozni. A modern pedagógiában a csoportmunkának nagyon nagy szerepet tulajdonítanak, mert a kortársak hatása mindennél erősebb tud lenni. Én, mint tanár ajánlhatok bármilyen olvasmányt, ha a csoportból senki nem akarja elolvasni, míg ha egymásnak ajánlanak egy-egy könyvet a gyerekek, azt hamarabb fogják a kezükbe venni. Azaz, ha emelik egymás motivációs szintjét, akkor a tanulási eredményük is jobb lesz. Ha pedig nő a tanulási eredmény, akkor nő az önbizalom is, és akkor bátrabban mernek majd megszólalni, hiszen több lesz a tudásuk, és így a többiek is szívesebben meghallgatják őket. A gyerek ösztönösen meg akarja mutatni, ha tud valamit. A kicsik még szinte kiesnek a padból, amikor jelentkeznek, mert azt szeretnék, hogy a tanár őket szólítsa fel.
– Ez a lelkesedés mitől változik meg?
– Mit csinálunk tanárként? Rászólunk a kisgyerekre, hogy ne ugráljon, ergo letörjük az ösztönös akaratát. Ha pedig elveszem tőle azt, amit ösztönösen csinálna, akkor mi lesz a reakciója? Abbahagyja.
– Hogyan motiváljunk egy olyan gyereket, aki kudarcként éli meg a tanulást?
– Erre nincs egy megoldás, ami mindenkinél működik. Ha lenne, akkor megírnám, de sajnos nem létezik ilyen. Én az egyedi megoldásokban hiszek.


– Tudsz említeni egy emlékezetes példát?
– A pályafutásom során volt olyan diákom, aki bukás után került hozzám.
Amikor megláttam az írását, az első kérdésem az volt, hogy egyáltalán el tudja-e olvasni, amit írt. Nem tudta, mert diszgráfiás volt. Ekkor egy teljesen egyszerű megoldással álltam elő: elkezdtünk laptopon jegyzetelni. Onnantól, hogy el tudta olvasni a tananyagot, meg is tudta tanulni, sőt, kedvet kapott a tanuláshoz, mert végre sikerélménye lett, és így jobb jegyeket szerzett. Jelenleg egy informatikai egyetemen tanul, és nyelvészeti programozással foglalkozik.
– Hogyan tud segíteni a környezet?
– A motivációnak még a legegyszerűbb elméletei szerint is egymástól jól elkülöníthető a külső és a belső motiváció. Külsőről akkor beszélünk, ha a gyerek valami jutalmat, valami kívülről jövő impulzust vár a cselekvésért cserébe. A belső pedig az, amikor valamit saját maga miatt akar csinálni. A motivációkutatás azt mondja, hogy bármilyen tevékenységünk akkor hatékony igazán, ha azt úgymond belülről fakadóan végezzük. Ugyanakkor nem lehet függetleníteni a külső körülményektől sem: hiába csinálok valamit a saját kedvem szerint, a magam szórakoztatására és a jó érzés miatt, ha mindig rám szólnak érte. A kettő tehát összefügg. Ha az embert valami érdekli, akkor máris van belső motivációja. A saját környezetemben nagyon sokszor tapasztalok olyan tanulási problémát, amely azon múlik, hogy a gyerek hogyan érzi magát az adott közösségben. Lehet, hogy sikeres, jó érzésű, kreatív gyerek lenne, de abban a csoportban, ahol van, egyszerűen ez nem tud megmutatkozni, és ezt szintén nem lehet befolyásolni. Ha a pedagógusnak vagy a szülőnek feltűnik, hogy valami nem működik jól a gyerekkel kapcsolatban, akkor ki kell derítenie, hogy mi a baj gyökere. Nincs csodamódszer. Lehet, hogy otthon a szülővel sikerül, mert a gyerek szereti őt, és megbízik benne, ugyanakkor a tanárral már nem fog menni, mert mondjuk, nem szimpatizál vele. A belső motiváció a diákon múlik, azt neki kell magában megtalálnia.
– Mi a helyzet a középiskolás korosztállyal?
– Van sok jó képességű diák, de egy részük egyszerűen motiválatlan. Tanárként pedig nagyon korlátozottak a lehetőségeim, mert külső motivációként például tudok adni egy jó jegyet, vagy megdicsérhetem a gyereket, esetleg kiemelhetem a közösségből egy bizonyos szempont alapján, de gondold csak végig, mi történik akkor a másik oldalon. Ha valakit mindig kiemelek, akkor a többiek azt fogják érezni, hogy őket nem jutalmazom. Borzasztóan összetett dolog egy osztályközösséget fenntartani, így egyéni fejlesztésről nagyon nehezen beszélhetünk a 30 fős osztályok mellett. Egy gimnazista jó esetben már belső motivációból tanul, mert szeretne bekerülni az egyetemre. Egy szakmát tanuló diák pedig azért lehet motivált, mert a választott szakmának a szakembere akar lenni. Ők már tudják, hogy később ebből kell megélniük, tehát ez lesz a jövőjük.
– Mi a tapasztalatod tanárként, mi jelenthet motivációt egy gyermek számára?
– A dolog valójában ott kezdődik, hogy miért járunk egyáltalán iskolába? Néhány példát említek: van, akinél az iskolába járás presztízs, mert szeretne jól teljesíteni, hiszen már kilencedikben tudja, hogy állatorvos akar lenni, és ehhez muszáj jól tanulnia. Van, akinél az a belső motiváció, hogy új ismereteket szeretne szerezni. Amikor egy gyerek nem azért jár szakkörre, mert versenyezni vagy érettségizni akar, hanem szimplán érdeklődik a tantárgy iránt, és szeretne minél többet megtudni róla, akkor az élet megmutatja, hogy milyen irányba fog elmozdulni. A másik oldalon pedig ott vannak azok a gyerekek, akik csak azért járnak iskolába, mert tanköteles korúak, de igazából nincs előttük cél, példa vagy kitörési lehetőség, amiért tanulnának. A társadalmi hatás is nagyban befolyásolja őket, hiszen amikor a TikTok-sztárok és az influenszerek világában ömlik rájuk, hogy valaki nyolc általánossal a közösségi hálókon integet, akkor joggal fordul meg a fejükben, hogy miért is üljenek a tankönyv fölött, amikor e nélkül is sikeresek lehetnek. Olyanok is vannak, akik bár szeretnének tanulni, de nincs rá lehetőségük, így nem is tapasztalják meg, hogy mi az a tanulás. Ebben az esetben a hátrányos helyzetű gyerekekre célzok, mert rengeteg tehetség van közöttük. Gondoljunk csak az Arany János Tehetséggondozó Programra: itt értelmes, okos, szorgalmas gyerekek nyújtanak kiemelkedő teljesítményt a helyi általános iskolában, egy olyan közösségben, ahol a tehetség abszolút kitűnik. Aztán, ha ezek a gyerekek bekerülnek innen egy olyan iskolába, ahol azt tapasztalják, hogy már nem ők a legjobbak, akkor az egy külön pedagógiai feladat lesz, hogy megerősítsük őket abban, hogy ettől még továbbra is tehetségesek, és nem másokhoz kell magukat hasonlítaniuk. Aztán ott vannak azok a gyerekek, akik bár tehetségesek, de nincs egy olyan iskola vagy tanár a környéken, aki ezt kibontakoztatná. Mert nincs olyan pedagógus a környezetében, aki ezt felismerné, vagy egyszerűen nincs gyakorlata a tehetséggondozásban, a fejlesztésben.
– Mi a helyzet az egyetemistákkal? Hiszen ők elvileg azt tanulják, amit választottak, mégis útközben sokszor elvész a motivációjuk.
– Szerinted minden egyetemista azt tanulja, amit szeret, ami igazán érdekli? Van, aki azért megy egy adott szakra, mert a középiskolában abból a tantárgyból volt a legjobb. Ez még nem jelenti azt, hogy amit csinál, azt szereti is. Sokunknak volt olyan tantárgya még az imádott szakokon is, amit nem szerettünk. Mert tantárgy-, tanár-, és témafüggő, hogy miért lelkesedünk, mit imádunk, mit csinálunk szívesen. Az biztos, hogy az egyetemistáknál ugyanúgy jelen vannak a külső és belső tényezők. Hogyha valaki nem látja tisztán, hogy miért választotta az adott szakot, akkor céltalannak, értelmetlennek és fölöslegesnek érzi majd, és várhatóan nem is fogja elvégezni.
– Mi a szerepe mindebben a pedagógusnak?
– Egy dolgot soha nem szabad elfelejteni: az oktatásban is emberek dolgoznak, és ezt nagyon sok esetben nem vesszük figyelembe. Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy megvan az esélye annak, hogy a mesterséges intelligencia átvegye a tanárok szerepét. Szerintem ez lehetetlen, mivel az AI nem fog tudni differenciálni, érzelmeket kezelni és nevelni, mert szimplán csak egy működő nyelvi modell. Tényleg tud okosakat mondani a számára elérhető ismeretanyag alapján, és látszólag képes „kigondolni” dolgokat, de nem ember, és soha nem fogja megérteni a diákokat. Hiszen az embernek nem csak arra van szüksége, hogy megmondják neki, mit csináljon, és hogyan érezzen. Ez utóbbit előírni talán nem is lehetséges. A tudomány szép, és szaktárgyi órákon mi ezt is tanítjuk a gyerekeknek, de ezen túl ott vannak az érzelmek, a gondolatok, az emberi sorsok, a társadalmi jelenségek és a szociális kapcsolatok is, és mi pont ettől vagyunk emberek.

Fotó: Nóri