A gyermekkori emlékek közül sokat fel tudok idézni, vannak olyanok, amik mélyen élnek bennem. Egyszer kislányként egy zsúfolt váróteremben ültem, mindenki csendesen várta, hogy sorra kerüljön. Egy kisfiú kirohant az egyik szobából és rettentő hangos kiabálással a földre vetette magát. Dühkitörése volt. Teljesen ledöbbentünk, egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni ezzel a helyzettel. Nagyon sajnáltam az édesanyát, akire annyi szem szegeződött és sokak szemében csak a megvetést láttam. Régóta ismerem őket. Bíztam benne, hogy egyszer leülhetek az édesanyával beszélgetni, hogy megtudjam mit élt át abban a helyzetben. Felvettem hát a kapcsolatot Henivel, aki meglepődött, hogy éppen a legnagyobb fájdalmáról szeretném kérdezni. Időt kért, én pedig türelmesen vártam. Csaknem három hónap múlva érkezett egy kedves üzenet tőle…

Egy derűs, végtelenül jószívű édesanya ült le velem szembe, aki 18 évvel ezelőtt boldogan várta, hogy a gyermekét a világra hozza. „Csak” egy vágya volt, hogy a pici egészséges legyen. Kezdetben minden olyan volt, mint a mesékben, de rövid idő múlva Heni észrevette, hogy a kisfia „más”, mint az első gyermeke.
– Nagyon korán felfigyeltem arra, hogy kisfiam teljesen máshogyan fejlődik, mint egy korának megfelelő gyermek. A mozgásfejlődésben lemaradt, egészen öt éves koráig nem beszélt, csak pár szót tudott kimondani, nem úgy játszott, ahogy azt az első gyermekemnél megszoktam. Persze sokszor mondták, hogy ne hasonlítsam a lányomhoz, de ezeket az intő jeleket nem lehetett nem észrevenni. Jeleztem a szakembereknek, akik arra biztattak, hogy várjunk még, lehet, hogy csak később érő típus és behozza a lemaradást. Ebben a hitben éltünk hónapokig. Biztattam magam, hogy nem szabad egyből a legrosszabbra gondolni. Csakhogy ő annyira más volt, mi pedig még mindig csak figyeltük és reménykedtünk.
Hosszú várakozás után derült ki, hogy az apró jelek mire utaltak.
– Én tudtam végig, éreztem, hogy baj van, de ennek ellenére, amikor először kimondták, hogy autista a gyermekem, akkor én ijedtem meg a legjobban. Akkor még csak egy szó volt számomra az autizmus, nem tudtam pontosan, mi vár ránk, csak arra gondoltam, hogy ezt is valahogy túl kell élnünk. Az első éveket nagyon kilátástalannak láttam, fogalmam sem volt, hogy mennyit fog fejlődni. Egy autistánál ugyanis pont ezt nem tudják előre megmondani a szakemberek, bármi lehet, a határ akár a csillagos ég.
Csak ezután kezdődött az igazán nehéz út, amin együtt kellett elindulniuk.
– Kettő és hat éves kora között nagyon nehéz időszakot éltünk át, tele volt fájdalommal, ijedtséggel. Elkezdtünk különböző korai fejlesztésekre járni, ami olyan egyszerűnek tűnik, pedig még ezzel is akadályba ütköztünk. Egy autista gyermek a változásokat nehezen viseli, éppen ezért nehéz volt kiszakítani a megszokott környezetéből és beilleszteni egy új közegbe. Odaértünk a fejlesztésre, ahol új emberek és környezet fogadta, idő kellett ahhoz, hogy ehhez hozzászokjon. Ezt hetente többször végigcsináltuk.
…
A cikk folytatását az Impulzív Életmód Magazin 2017/8. számában olvashatjátok el.