Sok könyvet olvasok, de még mindig nem annyit, amennyit szeretnék. A listám naponta bővül, de ez a változás sajnos nem egyenesen arányos az elolvasott kötetek számával. Általában, amikor lekerül egy olvasmány a listámról, vele párhuzamosan három másik érdekesnek ítélt újdonság kerül fel rá. Az elolvasott műveket vizsgaidőszakban kiegészítettem néhány novelláskötettel. Egyszerű okból: ismerem magam, ha belekezdek egy több száz oldalas regénybe, akkor abból nem lesz tanulás – főleg nem szakirodalom-olvasás –, mert addig nem teszem le, amíg a végére nem érek. Így esett a választásom a novelláskötetekre, mert ezekben több kisebb történet vár arra, hogy megismerjem. Akadnak köztük könnyedek és vidámak éppúgy, mint elgondolkodtatóak és mély tanulságokat hordozók. Mind egyszerűen befogadható, az olvasásélmény mégis intenzív, tehát tökéletesen alkalmasak arra, hogy kikapcsolódást nyújtsanak. Ennek köszönhetően találtam rá Ughy Szabina: Az átlátszó nő című kötetére.



Baby shark
Szemezgettem a tartalomjegyzékben, és a választásom a Baby shark című novellára esett. Az elnevezésről egy kép villant be hirtelen: nyár, Balaton-part és egy rózsaszín úszógumis hároméves szőke kislány, aki a mellettem lévő pokrócon végtelenített verzióban énekli, hogy „Baby shark, doo doo doo doo, doo, doo. Baby shark!”.  Egészen addig a napig azt sem tudtam, hogy létezik egy ilyen dal. Boldog tudatlanság. És ahogyan az lenni szokott, ennek a slágergyanús, vidám gyerekdalnak az emléke még napokig velem maradt. A megmosolyogtató emlék felidézése után fellapoztam a kötetet a Baby sharknál. Egy kedves és vidám történetre számítottam… Miután a második oldalra értem már tudtam, hogy ez a novella minden lesz csak vidám nem. A történet főszereplője a zongoraművész Tünde, aki zenetanárként dolgozik Dubajban, és éppen ezzel a jókedvű dalocskával próbálja terelgetni négyéves tanítványait a szolfézs útvesztőjében. A novella több ponton is megszólított, de amin igazán elgondolkodtam, az a következő néhány mondat volt.

„Nekem csak nagyon sokára vált világossá, hogy a szavaknak súlya, színe van, hogy nem mondhatjuk azt bármikor, bárkinek… Hogy a szavak között mekkora különbség van, mélység és magasság, fény és sötétség, azok közt pedig millió árnyalat.”

Igen, a szavaknak valóban súlya, színe, mélysége és magassága van. Ezt nap mint nap megtapasztaljuk: amint kimondtunk valamit, már nem tudjuk meg nem történtté tenni. Ott lebeg közöttünk, láthatatlanul. Ezért lenne fontos, hogy vigyázzunk arra, hogy mikor, és mit mondunk egymásnak meggondolatlanságból, sértettségből, haragból. Ilyenkor olyan is elhagyhatja a szánkat, amit nem gondolunk komolyan, de már nincs visszaút, ha elhangzott, onnantól ott vibrál közöttünk. Úgy képzelem, hogy ha a minket körülvevő légüres teret megvilágítanánk egy különleges lámpával, felfedhetnénk az elhangzott szavak színét. A piros a melegségé és a szereteté lenne, a fekete a dühé és a haragé. Vizualizálva talán jobban tudatosítanánk magunkban, hogy egy-egy szóval milyen hatást érünk el, és milyen károkat okozunk. Nem mondhatjuk azt bárhol, bármikor, bárkinek elhamarkodottan, hogy „kövér disznó”, mert a szavak bántani, sebezni és fájni tudnak. A félhomályban elsuttogott szeretlek elképesztő magasságokba emel, míg a dühből odavágott gyűlöllek letaszít a mélybe. Sokszor jobb hallgatni, vagy először venni egy mély levegőt, magunkban elszámolni tízig, és csak utána megszólalni. Egyszerűnek tűnik, mégsem így működünk, pedig mennyivel jobb lenne. Ugye?! Biztosan neked is volt már hasonló élményed, és tudod, hogy miről beszélek.

Számodra mit jelentenek a kimondott szavak?


A kézirat
Szerintem nem fogok neked nagy meglepetést okozni azzal, ha azt mondom, hogy egy írással kapcsolatos novella is belopta magát a szívembe. A történetben egy szerkesztő a munkája kapcsán megismerkedik egy idős hölggyel. A szebb napokat látott matróna próbálja megtudni, mi lehet az oka annak, hogy a kiadó elutasította a kéziratát. A szereplők beszélgetései rövidek, de annál tartalmasabbak. Ebből emelnék ki néhány mondatot, ami igazán megérintett.

„– Csak megváltoztak a dolgok. Túl nagy a zaj. Mindenki ír…
– Nem tudom már. A mai ironikusnak mondott művek maximum csak cinikusak. Hiányzik belőlük a szeretet. De már az igazi ironikusak is untatnak. Érzésekre vágyom. Történetekre és mondanivalóra.”

Egyetértek az idős írónővel. A mindennapok intenzitásában és túlzott zajában szükségünk van arra, hogy egy-egy történet megszólítson minket, legyen számunkra mondanivalója, keltsen bennünk érzéseket, és tudjunk hozzá kapcsolódni.
A közönyből és a szürkeségből ezek, a történet által generált érzések és gondolatok vezetnek bennünket a saját belső világunkba, megmutathatják hogyan tudunk befelé figyelni, persze csak akkor, ha van elég bátorságunk elindulni ezen az úton. Minden könyv, aminek van számunkra mondanivalója, közelebb vihet önmagunkhoz. Ez persze néha fájdalmas is lehet. Igen, de ha benne maradunk az érdektelenség és a távolságtartás zajában az nagyobb károkat okozhat.

Mondd, Te, hogy vagy ezzel? Jobban szereted, ha nagy zaj vesz körül, vagy néha inkább teret engedsz a belső csendednek?



Én vagyok az a nő
Az Érzelmi kiégés című könyvben már megismerkedhettünk a bennünk élő „őrült nővel”. Megtudhattuk, hogy ő az, aki ott van a fejünkben, „fent a padláson” és állandóan kritizál bennünket.
Ebben a novellában ízelítőt kaphatunk abból, milyen az, amikor beszélgetésbe elegyedünk vele. Ennek a történetnek is megvannak a mélységei, de számomra kifejezetten szórakoztató volt olvasni azt a részt, amikor a főhősnő a tükörképét nézve, önmagával folytat ironikus társalgást.

„Ki ez a nő? Ki vagy te? – kérdeztem magamtól. – Mi vagy, te csapzott hajú, izzadtan ziháló, karikás szemű izé?… Kinek mosolyogsz? Engem nem tudsz átverni ezzel az erőltetett izommozgással a képeden.”

Miért ezeket a mondatokat ragadtam ki a szövegből? Azon túl, hogy tetszett a szellemességük, felelevenedett bennem az „örült nő” képe és az irodalomterápiás képzés egyik írásgyakorlata. Szeretem ezeket a feladatokat, mert alkalmat teremtenek arra, hogy a versek és novellák olvasása közben elmélázzak azon, hogy a szöveg mely részéhez tudok kapcsolódni, miközben átgondolom, hogy mit jelent számomra egy adott mondat, hogyan fejezném be.
Az egyik írásgyakorlat lényege az volt, hogy válaszoljuk meg magunknak azt az egyszerűnek tűnő kérdést, hogy „ki vagyok én?”.

A novellához kapcsolódóan te mit válaszolnál erre a két kérdésre: Ki ez a nő ott a tükörben? Ki vagyok én?

Fogj egy papírlapot, és írd le, ami először az eszedbe jut magadról. Írhatsz több mindent: rugaszkodj el a szerepeidtől, most nem csak anya, feleség és barát vagy. Engedd el magad, hagyd, hogy az érzéseid vezessenek. Majdnem elfelejtettem említeni: erre öt perced van! (Figyelni foglak!) Hidd el, elég lesz. Miután végeztél az írással, nézd meg, mit alkottál. Mit érzel: valóban az a nő vagy, akit leírtál? Ha több dolgot is felsoroltál, akkor válassz ki közülük egyet, azt amelyiket leginkább a magadénak érzel.
Bár önmagunkkal szembenézni a legnehezebb, mégis jó néha feltenni ilyen kérdéseket, mert ha tisztában vagyunk azzal, hogy miként működünk, milyen viszonyban vagyunk saját magunkkal, sokkal jobban értjük és érezzük a másik embert is.

Ebben a novelláskötetben még rengeteg elgondolkodtató történet vár arra, hogy felfedezd. Ha szeretnél néhány órára kikapcsolni, vagy éppen azon gondolkozol, hogy visszahoznád az olvasás örömét az életedbe, akkor ez a könyv kiváló választás hozzá.

Fotó: Panna