Korábbi elképzeléseim szerint ez a novelláskötet csak néhány hónap múlva került volna sorra, de a könyv, amit eredetileg a rovat áprilisi részéül szántam, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Mivel több kötetet olvasok párhuzamosan, így nem volt nehéz újraterveznem. Így esett a választásom Fehér Boldizsár: Nem nagy ügy című könyvére. Az író novellái rendkívül olvasmányosak, és sokszor nem hagyják pihenni a rekeszizmainkat. Kifejezetten tetszett egy-egy történet ironikus hangvétele, amivel a szerző kihívás elé állítja a szürkeállományunkat, és gyakran tükröt tart elénk.

Az ajándék

Emlékszel, az előző olvasmányunk kapcsán elgondolkodtunk azon, hogy a szavaknak súlya van? Ebben a novellában ismét előkerül ez a téma. A történet az ajándékozásról szól, ám, ha jobban odafigyelsz a leírt szavakra, és egy kicsit mögéjük nézel, akkor rájössz, hogy a valódi üzenetük ennél jóval összetettebb.

Biztos te is voltál már hasonló párbeszéd részese. Olykor előfordul, hogy amikor egy-egy családtagunk, barátunk vagy kollégánk beszél hozzánk, mi ugyan figyelünk rá, és közben néha még bólogatunk is, végül mégis máshogy cselekszünk, mint ahogy az a beszélgetésből következne. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból egyszerűen nem jutnak el hozzánk a szavak, annak ellenére, hogy számunkra is érthető nyelven hangzottak el. A hangsúly ilyenkor mindig azon van, hogy mi mit akarunk meghallani az elmondottakból: azt, amiről a másik fél valójában beszél, vagy, amit mi szeretnénk megérteni és kihallani az egészből. Bármilyen meglepő, a cselekedeteink belőlünk fakadnak, a saját érzéseinkből és gondolatainkból. Ha valaki kérésével minden hátsó szándék nélkül ellentétesen cselekszünk, az általában amiatt van, hogy a szavait másként fordítjuk le magunknak. Nem figyelünk értőn, és így nem halljuk meg, hogy valójában, mit szeretne mondani nekünk. Mert általában meggyőződésünk, hogy sokkal jobban tudjuk, mire van szüksége a másiknak, mint ahogy azt ő saját maga gondolja. A kulcs pedig éppen a saját egónkban rejlik, amin bármennyire is nehéz, felül kell kerekednünk.

Az ajándék című történet kiválóan alkalmas arra, hogy átgondolhasd, mennyire figyelsz vagy nem figyelsz oda másokra a mindennapokban. Ez nem csak az ajándékozásról szól, hanem annál sokkal többről.

Úgy érzem, hogy valódi egymásra figyeléssel sokkal kevesebb félreértés és konfliktus lenne közöttünk, ami kevesebb stresszel járna, így kiegyensúlyozottabbak lehetnének a mindennapjaink. Tényleg olyan nehéz valóban meghallani, hogy mit is szeretne tőlünk a másik ember?!

Te mennyire szoktál odafigyelni arra, akivel beszélgetsz? És utána mennyire veszed figyelembe a kérését?

Nátán, Súnemből

A történet főszereplője Nátán, aki palotaszolga Heródes udvarában. Sorban áll a Galileai-tenger partján a vakokkal, süketekkel és leprásokkal együtt, Jézus segítségét kérve, mert javítani szeretne egy kicsit jelenlegi szerencsétlennek tűnő helyzetén. Nátán szerencsére jó egészségnek örvend, és van miből élnie, csak éppen elégedetlen az életével, mert az teljesen ellentétes mindazzal, amire valaha vágyott. Szeretne egy jobb munkát, és azt sem viselné rosszul, ha egy kicsit jobban nézne ki. Jézus és tanítványa, Simon Péter értetlenkedve hallgatják a kérését. Végül Simon Péter a következő mondatokkal engedi útjára a férfit:

– Az élet nem igazságos, pajtás. Gyere vissza, ha elkaptad a leprát, vagy megvakultál.
Nátán nem tehetett mást, mint hogy arrébb állt, keserűséggel a szívében, amiért mindenki más megkapta, amit kért… Hol az igazság? Neki miért nem jár a boldogság? Érezte magát ő is legalább olyan szerencsétlennek, mint a többiek.

Tényleg csak akkor engedhetjük meg magunknak a boldogtalanság érzését, ha gyógyíthatatlan betegek vagyunk?!
A történetben ezzel a kérdéssel összefüggésben elhangzik még egy nagyon fontos gondolat:

– Mindenkinek megvan a maga baja – mondja Nátán.

Az ajándék című novellánál megfogalmazott feltevésem, szerintem itt is megállja a helyét, azaz: ahogy a cselekedeteink belőlünk fakadnak, úgy a helyzetértékelésünket is mi magunk határozzuk meg. Mindannyian mások vagyunk, máshol van a fókusz az életünkben, más dolgokat tartunk fontosnak, értékesnek. Előfordul, hogy ugyanaz a szituáció néhányunkat napokig zaklatott lelkiállapotban tart, míg másoknak el sem éri az ingerküszöbét, és még csak egy vállrándításra sem méltatják. Éppen ez a fajta különbözőségünk adja emberi létünk sokszínűségét.

Néha igenis helye van annak, hogy ne legyünk boldogok és elégedettek az aktuális helyzetünkkel. Lehet ez szerelmi bánat, munkahelyi kudarc vagy éppen az, hogy letört a cipőnk sarka. Ami szerintem lényeges, hogy meddig engedjük meg magunknak az elégedetlenkedést, az önsajnálatot, és idővel tudunk-e nézőpontot váltani. Ebben lehet a segítségünkre, ha néha felidézzük magunkban azt a gondolatot, hogy azért lehetne ennél rosszabb is a helyzet. Véleményem szerint azonban ehhez a gondolkodásmódhoz szükség van arra, hogy a körülményektől függetlenül, alkalomadtán elnézőek legyünk önmagunkkal szemben – nem kell mindig, minden pillanatban erősnek és optimistának lennünk.

Mit gondolsz, érezheted magad szerencsétlennek akkor, amikor mások szerint semmi okod nincs rá?

Az állásinterjú

Ez a novella annyira tetszett, hogy többször is elolvastam. Az abszurdnak ható beszélgetés egy elképzelt állásinterjún zajlik Imre és a Főnök között. A történet rávilágít arra, hogy mennyivel más lenne a világ, ha a valóságban is ilyen lenne egy munkahelyi interjú. Én is már több meghallgatáson voltam, de az író által bemutatott elbeszélgetéshez hasonlót még nem tapasztaltam.

FŐNÖK
Akkor tudnia kell, hogy nem tájékoztatónapra jött. Ez a beszélgetés azért van, hogy eldöntsem, megfelelőek-e a képességei és a személyisége ahhoz, hogy felvegyük.
IMRE
(megrázza a fejét) A-aa!
FŐNÖK
Ez mit akar jelenteni?
IMRE
Azt, hogy sajnálom, de ebben téved.
FŐNÖK
Miben tévedek? Egy állásinterjú így működik.
IMRE
Pedig nem így kellene.
FŐNÖK
(gúnyosan) Hát akkor hogyan kellene működnie?
IMRE
Úgy, hogy meghallgatom az ajánlatát, és attól függően, mennyire tud meggyőzni, én eldöntöm, szeretnék-e a cégnél dolgozni.
[ … ]
IMRE
Mi történt azzal, aki idáig betöltötte ezt a pozíciót? Miért hagyta itt a céget?
FŐNÖK
Felmondott.
IMRE
Egy másik céghez ment?
FŐNÖK
Nem. Felmondott és inkább hajléktalan lett, mint hogy itt kelljen dolgoznia.”

Ez a történet egy igazán lényeges emberi momentumot próbál érzékeltetni: azért kellene egy adott munkahelyet választanunk, mert ott éreztetik velünk az őszinte megbecsülést, és nem úgy tekintenek ránk, mint egy magasan funkcionáló humanoid robotra.

A munkahelyi kiégés mára társadalmi jelenséggé vált. Emlékszem, az első helyen, ahol dolgoztam, még szép számmal tartottak nyugdíjas búcsúztatókat, mostanság viszont leginkább a nagymértékű fluktuáció miatt rendeznek búcsúbulikat. Ma már, ha valaki négy-öt évet eltölt ugyanabban az állásban, már régi motorosnak számít. A munkáltatók többsége nem törekszik arra, hogy a dolgozóik elégedettek legyenek, nem kíváncsiak a véleményükre, és nagyon sok esetben előszeretettel hangsúlyozzák, hogy ha valami nem tetszik, akkor nyugodtan elmehet az illető, mert szinte azonnal előrántanak a kalapból három lelkes és ambiciózus jelentkezőt helyette. A kérdés csak az, hogy az új emberekben meddig fog buzogni a tettvágy?! Néhány hónapig, vagy esetleg évekig?! Nem lenne sokkal egyszerűbb arra törekedni, hogy még akkor motiváljunk és értékeljünk valakit, amikor még a szervezet tagja. Értem én, hogy a számokat és a profitot hozni kell, és semmi nem mehet a minőség rovására… A munkaadók nagy része azonban egy dolgot elfelejt: a munkavállaló is hús-vér ember (még), nem pedig robot, hiszen saját élete és érzései vannak. Nem lenne sokkal jobb egy motiváló munkakörnyezetben eltölteni a szürke hétköznapjainkat, vagyis tulajdonképpen az életünk nagy részét?! Elérni azt, hogy szeressünk bejárni dolgozni, akarjunk a csapat része lenni, és érdekeltek legyünk abban, hogy kihozzuk magunkból a maximumot. Vagyis a profitorientált szemlélet helyett, végre átállni a személyközpontúságra.

Mindez csupán utópisztikus ábrándozás lenne a részemről?! Nem tudom… Mindenesetre eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyszer a történetben szereplő Imréhez hasonlóan, olyan kérdéseket tennék fel a munkáltatónak a felvételi elbeszélgetésen, amit nem szokás… pedig kellene.

Mit gondolsz, Te is lennél „Imre” egy állásinterjún?

Ezt az utolsó novellát felvezetésnek szántam a májusi Mit üzen a szöveg? témájául szolgáló könyvhöz, melynek tükrében, egy kicsit majd újra visszatérünk „Imréhez”…

Addig is olvass annyi novellát vagy bármilyen írott szöveget – például ezt a cikket is – amennyit csak az időd enged.

Fotó: Panna