„Ezt egyetlen családnak sem lett volna szabad megélnie!” – mondja dr. Kádár Annamária pszichológus-író, a nemrég közösen indított új podcastunk, az És boldogan éltek különkiadásában. A szakember arról beszélt a műsorban, hogy miképp tehetünk a legtöbbet mentális egészségünkért, amelyet szitává torpedózott a két éve húzódó világjárvány, és a kegyelemdöfést pedig a napokban kitört ukrán-orosz háború adta meg számára. Kivéve talán akkor, ha felismerünk bizonyos folyamatokat, és tudatosan kezdünk dolgozni azokon.


Szembesülni a felfoghatatlannal
Ránézésre harmincas, fiatal édesapa öleli magához öt-hatévesnél nem idősebb kislányát egy busz nyitott ajtaja mellett, amelyen az ölelés kibomlásakor vélhetően belép, hogy teljesítse hazafias kötelességét. Hiszen Ukrajnában immáron minden 18 és 60 év közötti férfinak kötelessége egyenruhát ölteni a hazája védelmében. Sokkoló, szívbemarkoló és velőig hatoló képsor, ami nem tud nem fájni, még akkor sem, ha az ember a tűzharcok helyszínétől több száz kilométerre, egy telefonról bámulja is a videót. De mit kezdjünk ezzel a fájdalommal és szorongással? Mit mondjon a szülő a gyermekének, vagy a tanár a kamasznak, amikor azt kérdezi: meg fogunk halni? Biztonságban vagyunk?

Előbb a benned élő gyermeket nyugtasd meg!
– Felnőttként az a legfontosabb, hogy validáljuk a saját érzéseinket, és a félelmet, szorongást, kétségbeesést közel merjük engedni magunkhoz. Ezeket egyébként az életünk korábbi szakaszaiból már ismerjük, hiszen a gyász vagy bármilyen veszteség megélése hasonló skálán mozog, mindössze a megélés intenzitása változik. Közös viszont, hogy míg ezekre az életeseményekre vannak ismert kapaszkodóink, a háborús helyzet azonban olyan, amit nem ismerünk – hangzik Dr. Kádár Annamária okfejtése. – Fontos, hogy közel merjem engedni magamhoz a háború kiváltotta érzéseimet, és a bennem élő gyermeket próbáljam elsőként megnyugtatni. Innen kezdődik minden! Fontos az empátia is, hogy átgondold, ha mindaz, amit a hírekben látsz vagy olvasol, veled történne, vajon mit tennél? Ezáltal farkasszemet tudsz nézni a saját félelmeiddel, szorongásaiddal, hogy aztán a benned élő gyermeket is meg tud nyugtatni – így a pszichológus, rámutatva, hogy azokat a napokat éljük, amikor a belső biztonság bombázódik le mindannyiunk életében, és elfogynak a racionális érvek arra, hogy miért törhet ki egy háború.

Megőrizni a józan észt az irracionalitás világában
Dr. Kádár Annamária a műsor különkiadásában arra is kitért, hogy a háborús fenyegetettséggel való megküzdést nem könnyíti az a tény, hogy ilyenkor az embernek szembesülnie kell azzal, hogy a felette dolgozó érdekek miatt értéktelenné válik az ő élete. – Ez a racionális elménk számára feldolgozhatatlan élmény, és átszínezi az egész életünket – idézi Kádár Annamária az egykoron háborús tudósítóként dolgozó Al Ghaoui Hesna Félj bátran című könyvét. – Hogyan is várhatnám el azt magamtól, hogy a háború irracionalitása közepette megőrizzem a józan eszem, és a racionalitás jegyében reagáljak? – folytatja. – Az a kihívás, hogy a megszokott értékrended szerint próbálj élni. Hiszen nincsen hatalmad megváltoztatni azt, ami a világban zajlik, de annyit tehetsz, hogy a saját otthonodban és környezetedben megpróbálod megteremteni a békét, és oda nem engeded be a háborút. Ezt ugyanis nem terhelheted a gyermekedre, mert ezáltal elveszítené a gyermekkorát. A maga szintjén ebből úgysem ért meg semmit, kizárólag csak akkor, ha az életkori sajátosságainak megfelelően próbálunk beszélni vele erről.

A legnagyobb kincs: a lélek önregeneráló képessége
A podcastban elhangzik, hogy különösen nehéz akkor „okosnak és erősnek” lenni (vagy látszani), amikor a világ dolgaival való megküzdésünk erőtartalékait már két éve tépázza a COVID-19, amire most az orosz vezetés „ráküldte a tankokat is”. – Hatalmas kapaszkodó, hogy nincs az a szörnyűség, amit a lelkünk ne tudna helyre tenni! Hatalmas bátorság és reziliencia van a lelkünkben: bátorság nem létezik félelem nélkül és félelem sem bátorság nélkül. Ha megszületik egy érzés benned, a kezdeti sokk fázisát követően, ami az első védekező reakciója a szervezetednek, a lelkednek kialakul egyfajta önregeneráló képessége – mondja a pszichológus, halkan hozzátéve, hogy kivételt képez ez alól néhány különlegesen mély traumát okozó helyzet. Az aktuális állapotban ragadás akkor válhat fojtogatóvá – derül ki a folytatásból –, ha a sokkhatás alól nem tud kiszabadulni az ember, és az érzések tagadását választja, szembenézés és megküzdés nélkül.

Hagyd, hogy a gyerek beszéljen!
Kádár Annamária a szóban forgó beszélgetés előtt néhány órával megosztott egy videót, amelyen óvodás és kisiskolás korú lányait arról kérdezi, szerintük mit mondjanak a szülők a gyerekeiknek. Erre a fiatalabb kislány kifejti, hogy „majd az apukák megvédik őket”, az idősebb pedig, hogy az a legjobb, ha „anyuka és apuka is megvédi a gyerekeket úgy, hogy nem harcol, inkább elszalad”. Mindkét kislány szinte felszabadítóan egyszerű alternatívát kínált, de van tanulsága is a szavaiknak. – Általában a gyerek hozza a témát, amire én reflektálok – mondja a szakember, amikor arról kérdezték, hogy ő maga hogyan beszélget, illetve beszélgetne az aktuális helyzetről a lányaival. – Lillával, aki második osztályos, egy az osztályában lévő konfliktus kibeszélése kapcsán említettem meg, hogy ellentétek nemcsak osztálytársak, hanem országok között is vannak. Ő meg is érezte, hogy sután közelítettem a témához, és rákérdezett, hogy hogyan jutottunk el az osztálytól a háborúig? Nyilván gyermektípusa válogatja, hogyan hozzuk szóba mindezt. Ha adott egy szorongó gyermek, számára talán jobb, ha a szülőtől hall a háborúról, nem az osztály- vagy csoporttársaitól. A hírektől egyébként az óvodást és a kisiskolást is mindenképpen óvni kellene, hogy ne lássák a maguk vizuális valóságában mindazt, amiről szólnak, de a magam részéről még a kiskamaszkorú gyermekeket is óvnám attól, hogy képileg olyan hírekkel szembesüljenek, amit nem biztos, hogy belsőleg fel tudnak dolgozni – fordul az olvasók, hallgatók felé Kádár Annamária.

„Most akkor meg fogunk halni?”
Arra a kérdésre, hogy mit válaszoljon az általános iskolai pedagógus, amikor a gyermek felé szegezi a „most akkor meg fogunk halni” kérdést, a pszichológus kifejtette, hogy ebben az életkorban a gyerekek elkerülhetetlenül szembesülnek az egzisztenciális szorongásokkal. Mint mondja, a 8-9 éves kor a mesékre való irányultság vége, amelyet felvált a valóságra irányultság, amikor a gyermek már racionálisan akar megérteni dolgokat. – Ekkor kezdenek azon szorongani, hogy a nagyszüleik, szüleik háború nélkül is meghalhatnak. Ilyenkor a saját halálfélelmünkkel és halálunkkal való szorongásunkkal kell szembenéznünk, hogy adekvát és megnyugtató választ tudjunk adni egy ilyen kérdéssel hozzánk forduló gyereknek. Fontos, hogy akár a halálra irányuló, akár a háborús kérdések kapcsán a lehető legkevesebbet beszéljünk magunktól, és hagyjuk, hogy a gyerek tegye fel az őt érdeklő kérdéseket! Abból ki fog derülni, hogy ő maga mennyire dolgozta fel, amivel kapcsolatban kérdezni szeretne. Az is lényeges, hogy ügyeljünk a szóhasználatra! Amikor azt mondjuk, hogy „a szomszédban háború van”, gondoljunk arra, hogy a kicsinek a szomszéd a kertszomszéd Marika nénit jelenti, nem a több száz kilométerre lévő határ menti országot – pontosít dr. Kádár Annamária, aláhúzva, hogy egy gyereknek elég annyit mondani, hogy egy ország megtámadott egy másikat, és azt, hogy mi most nem vagyunk veszélyben. Az – teszi hozzá – hogy lehetünk-e veszélyben, az már a saját bizonytalanságunk, amit nem terhelhetünk egy gyerekre, még egy kisiskolás gyerekre sem.

Találkozz a mesepszichológussal!
Az idézett műsort megtalálod valamennyi népszerű csatornán, így a Spotify-on, az Apple Podcaston és a Google Podcaston, „És boldogan éltek” keresőszóval, illetve mindezek egy helyen elérhetőek a műsor RSS csatornáján. A beszélgetésről készül élő videót az És boldogan éltek Facebook-oldalán nézheted vissza.
Dr. Kádár Annamáriával pedig személyesen is találkozhatsz március 2-án a Kalocsai Színházban, 2022 első Lélekmelegítők előadása alkalmával, amikor is a szakember arról fog beszélni, miért kellenek a példaképek az életünkbe.