Sokan sokfélét írtak már az endometriózisról, köztük én is. Írtam a diagnózisról, a lehetséges gyógymódokról, arról, hogyan érinthet egy párkapcsolatot vagy a mindennapi életet. De ami nemrég megfogalmazódott bennem, az ettől jóval árnyaltabb és összetettebb: a kívülállóság érzése.

Edzésen voltam, egy új mozgásforma óráján, amit nemrég kezdtem el, éppen akkor, amikor elég keménynek és erősnek éreztem magamat hozzá. Nagyon tetszett az első egy-két alkalom, ezért igyekeztem akkor is elmenni, amikor testileg nem voltam éppen a legjobb formában, mondván, jót tesz az edzés, hátha ennek lesz majd hosszú távon pozitív hatása. Már napközben is erősen fájt az alhasam a bal oldalon, illetve hetek óta a derekamat is éreztem, hol jobban, hol kevésbé, de gondoltam, ez nem gátolhat meg a mozgásban. Nem is gátolt, mert addigra már hozzászoktam az ilyen fájdalmakhoz. Viszont ezek miatt nem ment minden tökéletesen, sőt, sokszor kellett kiigazítani, javítani a pozíciómon, az óra végére pedig teljesen úgy éreztem magam, mint aki nem sportolt egész életében, mert minden hibás volt, amit csináltam, miközben minden tőlem telhetőt megtettem. Hazafelé már sírva mentem, otthon pedig kitört belőlem az érzés, hogy miért van az, hogy engem kell folyton kiigazítani, és én nem bírom úgy az edzést, mint mások. Közben viszont rájöttem, hogy tulajdonképpen fájdalmakkal csináltam végig az órát, ahogy az életem során is sok mindent fájdalmakkal csinálok végig, amit mások nem is látnak. Ezért leszek én mindig kívülálló. Egy kakukktojás, aki az egészséges táplálkozása, valamint a sportmúltja ellenére is kevésbé bírja az edzést, és mindig fájlalja valamijét – tehát sosem leszek olyan állapotban, hogy az az életmódommal egyenes arányban legyen.
Szerintem erről nem beszélünk eleget. Legalábbis én nem igazán olvastam még a témáról, ezért egyértelmű volt számomra, hogy erről fogok írni.
Mert minden, amiről hallani lehet, a fájdalmak, a gyógymódok, a műtét és a néha teljesen kiszámíthatatlan rosszullétek összességében ahhoz vezetnek, hogy aki endometriózissal él, az mindig kívülálló lesz.

Mert hogyan magyarázod el valakinek, hogy azért megy nehezebben az edzés, mert épp fájdalmaid vannak, miközben ő megkérdezi, hogy akkor miért nem maradtál inkább otthon? Azért, mert ha minden alkalommal otthon maradnék, amikor fáj, nem lenne életem, akkor soha nem tudnék mozogni és edzeni.

Ezért mindig mérlegelek, és sokszor győz a kemény énem, aki „csakazértis” ott van és csinálja. Legtöbbször tulajdonképpen nem is az a sportóra a lényeg, hanem az, hogy ha nem az erős énemmel élem az életemet, akkor nem is tudnám rendesen élni. Egy endometriózissal küzdő nő optimistán számolva is havonta 3 napot veszít el az életéből a különböző fájdalmak miatt, ami évente kb. 39 napot jelent (28 napos ciklussal számolva), ezt pedig innentől elég könnyű továbbszorozni, mondjuk 30 évvel – és akkor még csak a termékeny időszakról beszélek, pedig sok nőnek a menopauza után sem szűnnek meg a fájdalmai. Tehát LUXUS kihagyni mindig mindent, amikor „csak egy kicsit fáj”. Mert eltűnnek a napok és a lehetőségek, amelyek soha nem jönnek vissza.

Kívülállónak lenni mindig rossz és nehéz, még akkor is, ha vannak olyanok, akik támogatnak, és értik a fájdalmadat. Sokszor magunkkal szemben még nehezebb mindezt megélni, hiszen ugyanazt szeretnénk, amit egy egészséges ember: azt csinálni, amihez kedvünk van, és akkor menni edzésre, amikor kedvünk van.

Nekünk viszont elmaradt szülinapok és névnapok, meg nem élt tervek, elszalasztott utazások vannak a mérlegünkön, miközben csak abban bízhatunk, hogy továbbra is elég kemények leszünk ahhoz, hogy ott legyünk, ahol szeretnénk, akkor is, ha fáj.

De talán nem is az a lényeg, hogy mindig minden úgy sikerüljön, ahogy „kellene”, hanem az, hogy megtanuljunk együtt élni a testünkkel, és minden apró győzelmünkért hálásak legyünk. Azokért a napokért, amikor a fájdalom enged, és azokért a pillanatokért, amikor mégis sikerül megtenni valamit, amitől azt érezzük – mégis a saját életünket éljük. Hiszen mi döntjük el, mi határoz meg minket.