Evelin telefonjának a kijelzője világítani kezdett, és ő amilyen gyorsan csak tudta, felkapta a készüléket. A villogó fény a labortól érkező üzenetet jelezte – a vérvétel eredményét. Percekig megbabonázva bámulta a képernyőt. A szíve a torkában dobogott, és alig bírt magával, de mégsem merte egyedül megnézni a leletet. Péter a másik szobában telefonált. Várnia kellett, úgyhogy ráért elgondolkodni az elmúlt napok eseményein.
Az év legszebb ünnepe, a karácsony, éppen a beültetés utáni első hétvégén érkezett el. Általában nagy gonddal készült erre az időszakra, de ami máskor lelkesítette, az most inkább feszültséggel töltötte el. Több kisgyermek is volt a családban, akikkel korábban nagyon szívesen foglalkozott: játszott velük, vagy mesét olvasott nekik. Most azonban egyiket sem tette. Ő maga sem értette ezt a távolságtartást. Próbálta megfejteni az érzéseit, de amikor ránézett a kis hároméves unokatestvérére, alig tudta visszatartani a feltörni készülő sírását. Túlságosan felfokozott érzelmi állapotba került, ezért nagyon örült, amikor a családlátogatás a végéhez ért, és újra otthon lehettek. Csak ketten, nyugalomban. A második hét ólomlábakon vánszorgott. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy a két ünnep között nem dolgozott, és leginkább csak otthon ült, miközben a lehetséges esélyeket latolgatta. Tudta, hogy jobban tenné, ha elfoglalná magát valamivel, ha kimozdulna a négy fal közül, és mondjuk, elmenne táncolni. De félt. Mit félt, egyenesen rettegett! Attól, hogy valami rossz történik… Amíg Péter dolgozott, ő inkább otthon ült, és olvasott, vagy filmet nézett. Egy-egy délután azért sikerült rávenni, hogy rövidebb sétát tegyenek a lakásuk melletti parkban. Aztán eljött a szilveszter este, és azt is otthon töltötték kettesben, éjfélkor pedig egy reményekkel teli új évre koccintottak.
Ennyire még sosem várta a vérvétel napját, mint ma. Amikor elérkezett az idő, szinte rohant a laborba. Ha lett volna bármilyen képesítése hozzá, még a mintát is segített volna kielemezni, annyira türelmetlen volt.
Most, jó néhány órával később, a korábbi izgatottságát és türelmetlenségét az idegesség váltotta fel. Tudta, hogy eljött az idő, amikor ki kell lépnie a saját maga által teremtett világból, amely reménnyel és vágyakozással teli. Most szembe kell néznie az igazsággal.
Péter végre befejezte a telefonálást, és hatalmas vigyorral az arcán lépett be a nappaliba. – Lehet, hogy az ő e-mail-címét is megadtam? Talán már tudja az eredményt?! – nézett rá reménykedve Evelin.
– Történt valami, drágám? Sápadtnak látszol – a kérdés hamar eloszlatta a fiatal nő pillanatnyi örömét.
– Megérkezett az eredmény, de nem mertem megnézni. Rád vártam.
Idegesen a férje kezébe nyomta a telefonját. Péter megnyitotta a leletet, és értetlenül meredt a kijelzőre.
– Én ebből semmit sem értek. Van itt egy érték, mellette számok és jelek… Jobb lenne, ha valaki olyan is megnézné, aki ért hozzá.
– Elküldöm Rác doktornak, azt mondta, hogy bármikor kereshetem.
A kijelentést tett követte. Evelin egy rövid üzenet kíséretében továbbította a leletet az orvosnak. A telefon néhány perc múlva csörögni kezdett. Rác doktor volt az.
– Nagyon köszönöm, hogy ilyen gyorsan jelentkezett. Kihangosítom, hogy mindketten halljuk.
Evelin hangja szinte remegett. Az orvos alig észrevehetően sóhajtott egyet, mielőtt megszólalt volna. A nő gyomra összerándult. Tudta, hogy mit fog hallani.
– Rettenetesen sajnálom, de nem sikerült. A leleten nincs kimutatható érték. Ez azt jelenti, hogy az embrió nem indult fejlődésnek.
A kissé hosszúra nyúlt csend után Péter szólalt meg először.
– Köszönjük, hogy tájékoztatott minket.
– Evelin, fontos, hogy most ne keseredjenek el. A statisztikai adatok alapján nagyon ritka, hogy a beültetés elsőre sikerüljön. Kérem, hívjanak, ha kérdésük van. Bármikor.
– Köszönöm – válaszolt gépiesen a nő, és bontotta a vonalat.
Az agya teljesen leblokkolt, csak állt a nappali közepén, és bámult maga elé. Meglepő módon nem sírt, a szemei olyan szárazak voltak, akár a sivatag. Érzékelte, hogy Péter kiveszi a kezéből a telefont, gyengéden megfogja a karját, és leülteti a kanapéra. Beszélt is hozzá, de ő nem értett belőle semmit. Csak két szó zakatolt a fejében, végtelenítve: nem sikerült, nem sikerült, nem sikerült… Szinte megszűnt körülötte a világ, és csak néhány szó jutott el a tudatáig abból, amit Péter mondott.
– Drágám, semmi baj, még van két lehetőségünk. Az egyik biztosan sikerülni fog, ne aggódj! – mivel nem reagált, a férfi halkan megkérdezte.
– Evelin, hallod, amit mondok?
Ő válaszul csak bólogatott.
Péter tehetetlennek érezte magát. Már fél órája ültek egymás mellett szótlanul a kanapén. Evelin egész idő alatt üveges tekintettel meredt maga elé. A férfi hiába simogatta, szólongatta, nem reagált semmire.
Aztán egyszer csak megrázta magát, ahogy a kutyák teszik, amikor megázik a bundájuk, és nagy lendülettel felállt. Ránézett a férjére. A tekintetük találkozott, és kényszeredetten egymásra mosolyogtak. Péter szóra nyitotta a száját, mire Evelin az ajkaira tette a kezét. Egy darabig még nézték egymást szótlanul, majd a nő bement a fürdőszobába. A férfinek eszébe jutott a telefonbeszélgetés, amit nem sokkal korábban a legjobb barátjával, Bálinttal folytatott.
– Mégis hogy fogom ezt elmondani Evelinnek?! Éppen most! – mondta ki félhangon, és a kezébe temette az arcát.
Péter felébredt az éjszaka közepén. A felesége nem volt mellette. Egy hatalmas sóhaj kíséretében felkelt, és elindult a nappali irányába. Evelin a kanapé előtt ült a parkettán, összegömbölyödve, a lábait szorosan a mellkasához szorítva. Idegesen ütögette a telefonját az egyik ujjával. A készülék parányi fénye nélkül Péter valószínűleg észre sem vette volna, hogy ott van. Nagyon lassan, puha léptekkel közelített felé. A halvány kék fény láttatni engedte Evelin arcát: könnycseppek gördültek le róla. Péter leült vele szemben a földre, és nagyon óvatosan megérintette a kezét. Evelin reagált az érintésre, és felnézett: a szemei csillogtak a sírástól, a tekintetében pedig kétségbeesés tükröződött.
– Te tudtad, ugye?! – kérdezte alig hallhatóan.
– Nem igazán tudom, hogy pontosan mire gondolsz, drágám.
Evelin egy határozott mozdulattal Péter arcába tolta a telefonját. Most már emelkedett hangon szólt a férjéhez.
– Arra, hogy Bálintnak és Lindának gyereke lesz! Linda mindenkinek elküldte az ultrahangképet a piciről. Már a fél világot telekürtölte a hírrel. Valószínűleg a Marson csak azért nem hallottak még róla, mert a boldog kismama nem tudta hogyan továbbítsa odáig az üzenetet. Ha tudná már biztosan megtette volna… Ezek után nem akarom elhinni, hogy pont Te nem tudtál az egészről!
– Bálint délután hívott. Vele beszéltem telefonon. El akartam mondani, de utána…
– Utána tudtuk meg, hogy… – Evelin hangja elcsuklott.
– Nézd Ev… úgy gondoltam, hogy várok vele addig, amíg egy kicsit jobban leszel – válaszolt a férfi, de közben végig kerülte a felesége tekintetét.
– Péter… tudom, hogy csak akkor hívsz Evnek, amikor valamit szeretnél elhallgatni előlem. Kérlek, mondj el mindent, amit tudsz, ennél rosszabb már úgysem lehet!
– Rendben… A hétvégén lesz Bálint születésnapi bulija, és ott szeretnék bejelenteni a nagy hírt. Legalábbis a telefonban nekem ezt mondta. Még hónapokkal ezelőtt meghívtak bennünket. Ugye emlékszel? – nézett várakozóan a feleségére.
– Igen, emlékszem rá, de ezek után át kell gondolnom, hogy elmenjek-e.
Péter fészkelődni kezdett. Evelin ugyan nem láthatta az arcát a sötétben, de a zsigereiben érezte, hogy a férfiből árad a feszültség.
– El kell jönnöd! Mégis mit mondok majd, hogy miért nem vagy ott?
– Mondhatnád, hogy gyengélkedem, és senkit nem szeretnék megfertőzni, főleg a kismamát nem.
Péter egyre feszültebb lett. Felállt, járkálni kezdett a szobában, és még a lámpát is felkapcsolta. Evelin most már jól látta az arcán, hogy vívódik. A férfi többször is szóra nyitotta a száját, aztán mégis csendben maradt. Kezével a homlokát dörzsölgette. Hirtelen megállt, a felesége szemébe nézett, és végre kimondta, amit akart.
– Evelin, te is tudod, hogy ott a helyünk! Bálint a legjobb barátom, még az esküvői tanúja is én voltam. Rettenetesen kínos lenne, ha pont mi nem lennénk ott. Értsd meg, ezt nem tehetem meg vele! Ráadásul a harmincadik születésnapján!
Evelin egy pillanatra önkéntelenül eltátotta a száját. Képtelen volt felfogni, amit hallott. Tényleg jól értette, amit Péter mondott?
– Felfogod egyáltalán a szavakat, amik elhagyják a szádat? Vagy csak mondod őket gondolkodás nélkül?! Kínos lenne, és ott a helyünk?! Egy csomó ember csak arról fog beszélni, hogy Bálintéknak gyereke lesz. Lehet, hogy te naivan azt hiszed, hogy ez egy születésnapi buli, de biztosíthatlak róla, hogy a legjobb barátod kerek évfordulója a világon senkit sem fog érdekelni! Negédesen mutogatják majd az ultrahangképeket a kicsiről, miközben a többiek elolvadnak a gyönyörűségtől, és a saját gyermekük születéséről anekdotáznak. A történtek után elvárnád tőlem, hogy néhány nap múlva nevetve, vidáman ünnepeljem valaki terhességét?! Fogalmad sincs róla, hogy min megyek keresztül!
– De tudom, hogy min mész keresztül. Igenis tudom! – bizonygatta a férfi, majd letérdelt a felesége elé, és megsimogatta. Evelin egy határozott mozdulattal eltolta a kezét, felugrott és szembefordult vele, mint egy ragadozó a prédájával. A szeme még mindig könnyben úszott, de már nem sírt, a tekintete inkább szikrákat szórt. Péter felállt és önkéntelenül is hátralépett egyet. Lehet, hogy túl messzire mentem? – futott át a gondolat a fején. Evelin reakciója azonban egy szemernyi kétséget sem hagyott benne.
– Egy frászt tudod! Azért nem tudod, mert én magam sem tudom! Időre van szükségem, hogy mindezt, ami a nyakamba szakadt, feldolgozzam, és a helyére tegyem. Úgy éreztem, hogy erős vagyok, de ezt nem tudom egyik napról a másikra lerázni magamról. Ez több annál. Sokkal több. Hónapok óta gyógyszerezem és injekciózom magam. Én!!! Aki korábban elájult minden vérvételnél.
Néha úgy érzem magam, mint egy hajótörött. Próbálok megkapaszkodni valamiben, fent maradni a vízen, és úszni a part felé, mert nem akarok megfulladni. Aztán jönnek a hullámok, és csak kapkodom a fejem ide-oda, de megküzdök velük, újra és újra. És amikor már kezd látszani a part, és végre úgy érzem, hogy elérhetem, akkor a semmiből jön egy újabb hatalmas áradat, és ismét lenyom a víz alá. Aztán csak fuldoklom… Érted? Most is fuldoklom!
Úgy érzem, hogy elmerültem, és talán már fel sem tudok jönni… Erőt kell gyűjtenem, hogy folytatni tudjam – látva a férje döbbent arckifejezését, egy kis szünetet tartott. – Nem várom, hogy megértsd, csak fogadd el, hogy a mindig kedves és segítőkész feleséged most önző lesz, és azt fogja tenni, ami neki jó. Még pedig azért, hogy megőrizze az ép eszét. Ne érts félre, nem utálom Lindát… – egy pillanatra elgondolkodott – De kit akarok becsapni?! Eddig nem utáltam, de most igen! Hogy miért? Mert neki egy csettintésre megadatott az, ami nekem kínlódások árán sem. Igen, a racionális énem tudja, hogy van még esélyünk, de most rohadtul nem akarok racionális lenni!! Tudod, mit akarok? Sajnálni magam. Bebújni a takaróm alá, és csak sírni és sírni.
Hirtelen elhallgatott. Közelebb lépett a férjéhez, megsimogatta az arcát és megcsókolta.
– Most visszafekszem. Néhány nap múlva biztosan könnyebb lesz, de Bálintékhoz nem megyek el – mondta nyugodt hangon.
A férfi nem igazán tudott megszólalni, csak hangtalanul bólintott, majd szorosan átölelte a feleségét.
Péter a hatalmas nappali egyik sarkában talált menedéket a hangos társaság elöl. Kívülállónak érezte magát, és mint egy mozifilmet, úgy szemlélte az eseményeket. Keserűen állapította meg, hogy Evelinnek igaza volt: az elmúlt néhány órában a vendégek egyik csoportja csak a születendő babáról ömlengett, míg a többiek saját szülőszobai élményeiket ecsetelték a kismamának, a legapróbb részletekig. Azzal, hogy Bálint harmincéves lett, senki sem foglalkozott. Péter egész idő alatt csak arra tudott gondolni, hogy mit érezne Evelin, ha mindezt hallania kellene. Ostorozta magát, amiért néhány nappal ezelőtt még képes lett volna rákényszeríteni arra, hogy eljöjjön. Akkor azt hitte, hogy tudja, mit érez a felesége, de rá kellett jönnie, hogy fogalma sincs róla… Most szentül megfogadta, hogy bár eddig is próbált mellette lenni és támogatni őt, de ezentúl még jobban odafigyel rá, és mellette lesz, bármi történjen is.
