A hajnal első sugarai már látszódtak a horizonton. Evelin egy pokrócba burkolózva ült az ablak melletti fotelben. Nyugtalanul aludt az éjjel, és minden apró neszre felriadt, de ez mindig így volt, amikor először hajtotta álomra a fejét egy idegen helyen. Forgolódott, és megpróbált visszaaludni, de nem tudott, ezért inkább felkelt. Most az alvó várost nézte, miközben a fejében ezernyi gondolat kavargott. December volt, mindjárt karácsony. – Milyen csodás ajándék lenne, ha… – De rögtön elhessegette az ábrándképet. Tudta, hogy nem szabad túlságosan beleélnie magát, pedig nagyon szerette volna. Mennyi minden történt velük az elmúlt pár hónapban, és holnap nagy nap lesz… Vagyis már ma, néhány óra múlva indulnak a klinikára! Két pici élet vár arra, hogy a testébe fogadja őket. Kettő! – Biztosan jól átgondoltam én ezt?!

Két hónappal ezelőtt döntötték el, hogy vállalják, akkor jártak először Brnóban. Otthon minden szükséges vizsgálatot elvégeztettek, és a klinika nem sokkal később jelentkezett is, hogy megtalálták a számukra megfelelő donort. Ekkor kiutaztak, hogy Péter mintát adjon. Aznap nem aludtak a városban, csak jöttek és mentek. Szerencsére a cseh város elérhető távolságban van, néhány óra az autópályán. Minden gördülékenyen haladt. Érkezéskor kaptak egy névre szóló plasztikkártyát, aminek a miértjét nem sikerült megfejteniük, és mindenhova egy nővér kísérte őket, pontosabban csak Pétert. Evelinnek a várakozáson és a nézelődésen kívül akkor nem sok dolga akadt. A klinika meglepően csendes volt, és rajtuk kívül csak egy-két pár várakozott – a koordinátoruk említette is, hogy az ősz általában nyugodtabb időszak. Evelin egy darabig a váróban ült, de nem bírt nyugton maradni, az izgalomtól izgő-mozgó sajtkukaccá változott – ezt a férje szokta mondani rá, amikor ilyen nyughatatlan –, ezért inkább elindult, hogy körbenézzen. Az épület, ahol a klinika helyet kapott egy modern, háromszintes családi házra emlékeztette. Az első emeleten a recepció, a nővérszoba, néhány kisebb vizsgáló, konzultációs szobák és egy hatalmas váró kapott helyet. Először itt járt körbe. A helyiségben a szivárvány minden színében pompázó, nagy, öblös fotelek békésen arra vártak, hogy valaki helyet foglaljon bennük. Hátrébb egy kis főzőfülke volt kialakítva, ahol mindenki kedvére válogathatott a különböző ízesítésű teák és kávék közül. Az egész vidám és barátságos hangulatot árasztott, Evelin igazán otthonosnak találta. Az egyik fotel mellett észrevett egy ajtót, ami a hátsó teraszra nyílt, ahonnan pedig egy lépcső vezetett le az épület mögötti kertbe. Egy darabig ott sétálgatott. Október elejét írtak. A nap gyönyörűen sütött, a gyepen pedig egy apuka labdázott a kisfiával. A kicsi gurgulázó nevetése betöltötte a teret. Evelin azon kapta magát, hogy elmerengve nézi a két embert. Egyszer talán majd ő is így játszik egy kis aprósággal… Már a gondolat is boldogsággal árasztotta el, és úgy érezte, most akár repülni is tudna. Könnyed léptekkel indult vissza az épület felé. Épp időben ért a váróba, mert Péter már kereste.

Néhány nap múlva megérkezett a várva várt hír. A donortól kilenc petesejtet sikerült leszívni, és mindegyik alkalmas volt arra, hogy megtermékenyítsék. Nyolcban el is indultak az osztódási folyamatok, végül öt beültethető embrió maradt. Ez azt jelentette, hogy három vagy öt lehetőségük van, attól függően, hogy egyesével vagy kettesével történik a beültetés. Ők az utóbbi mellett döntöttek. Evelint félelemmel vegyes öröm járta át, amikor arra gondolt, hogy a választásuk akár ikerterhességhez is vezethet. – De mit fogok kezdeni egyszerre két babával?!… Végül is, két mellem van.

Elkezdődött a próbaciklus. A kezelés ösztrogén- és progeszteronhormon-pótlásból és terhességi vitamin szedéséből állt. Evelinnek a progeszteront hüvelykúp formájában kellett a szervezetébe juttatnia. Nem tudta eldönteni, hogy melyik a nagyobb kedvence, az injekció vagy a kúp. – Egy vidámpark ehhez képest maga az unalom – gondolta néha. Pedig minden gyógyszer ahhoz kellett, hogy a szervezetét felkészítsék a beültetésre, a méhe nyálkahártyájának ugyanis meg kellett vastagodnia, hogy az embriók képesek legyenek beágyazódni. Folyamatosan orvosi megfigyelés alatt állt, hogy lássák, a teste miként reagál a kezelésre. Rác doktorhoz már lassan hazajárt, és a vérvételeket is kezdte megszokni. Az injekciózással viszont eléggé megszenvedett, pedig a hasa puha részéből egyre nagyobb felület állt a rendelkezésére. Voltak napok, amikor kifejezetten ügyesen szúrta meg magát, de a legtöbbször nem sikerült túl jól. A bőre kezdett szivárványszínben pompázni, annyi kék, zöld és sárga folt tarkította. Ettől függetlenül nem adta fel, minden tőle telhetőt megtett a cél elérése érdekében. És megérte. Igazán büszke volt magára. Soha nem gondolta volna, hogy az ájulásos vérvételtől egyszer odáig jut, hogy saját magát fogja tűvel böködni. – Mindig többre vagyunk képesek, mint amit elhiszünk magunkról – állapította meg elégedetten. Az eredményei meglepően jók voltak, így elég volt egy próbaciklust végigcsinálnia. Szinte alig merte elhinni, hogy a kilátástalanság szürke ködében végre felragyogott a remény. A nőgyógyásza kedvesen ugyan, de többször is figyelmeztette, hogy statisztikailag igen kicsi az esélye annak, hogy a beültetés elsőre sikerül – erre fel kell készülnie lelkileg. Evelin azonban sziklaszilárdan hitte, hogy egy icipici esély is több, mint a semmi. Aztán csak jöttek egymás után a napok, a hetek, és mire észbe kapott, már a kiutazás időpontját egyeztették a koordinátorral. Közben tudatosan próbálta elterelni a gondolatait, hogy ne csak a beültetés és a várható eredmény körül forogjanak. Ez a leginkább akkor sikerült, amikor táncolt: ilyenkor csak az edzőre, a zenére és a mozdulataira koncentrált. Teljes figyelmével ott volt a pillanatban, és közben felszabadultnak és könnyűnek érezte magát. Valahol azt olvasta, hogy tánc közben egyszerre elveszítjük és megtaláljuk önmagunkat. Most már tökéletesen értette… Rác doktorral is szerencséjük volt, mert amellett, hogy nagyon jó szakembernek bizonyult, emberileg is lehetett rá számítani: lelkesen biztatta Evelint, hogy járjon csak táncolni. – A mozgás jót tesz az egész szervezetének, különösen a lelkének – mondogatta mindig.

Az elmúlt néhány hónap eseményei feletti merengéséből Péter ölelése zökkentette ki. A férfi átkarolta, és egy puszit nyomott a feje búbjára.
– Régóta ébren vagy már? – érdeklődött kedvesen – Talán ideges vagy a mai nap miatt?
– Felébredtem, és már nem tudtam visszaaludni. Egy kicsit tényleg izgulok, de nem attól, ami ma lesz, hanem inkább attól, hogy mi lesz néhány hét múlva, amikor megkapjuk az eredményt. Téged ez nem foglalkoztat?
– Szoktam ezen gondolkodni, de amit tudunk, azt megtesszük, innentől ez már nem rajtunk múlik.
Péter egy bátorító puszival zárta a beszélgetésüket, majd eltűnt a mosdóban. Evelin az órájára nézett, és nekifogott készülődni. Kivételesen nem sokat gondolkodott azon, hogy mit vegyen fel, viszont a koordinátor arra kérte, hogy olyan ruhát válasszon, ami nem szorítja el a hasát. Egy bővebb derekú nadrágba és a hozzá passzoló lezser pulóverbe bújt. Belenézett az éjjeliszekrényen álló tükörbe: a hormonkezelés megtette a hatását, hiába edzett rendszeresen. Az elmúlt néhány hónap alatt az arca kicsit kikerekedett, és az alakja sem volt már a régi, de nem bánta. Valamit, valamiért.

Odabent a klinikán már nagy volt a nyüzsgés, a recepción egyszerre hárman fogadták az érkezőket. Az egyikük éppen az ő koordinátoruk volt. Röpke üdvözlés után átadták neki a kártyát, amit az előző alkalommal kaptak. A koordinátor egy terminálhoz érintette a plasztiklapot, majd egyeztette az adatokat a számítógépen, és egy mosoly kíséretében átvezette őket a váróba.
Két szék még üresen árválkodott, mintha csak rájuk várt volna. Péter felfedezett egy újságot az egyik asztalon és elkezdte lapozgatni, addig Evelin körbenézett. A párok közül néhányan a telefonjukba temetkeztek, mások könyvet olvastak. Csend volt, a levegő mégis vibrált. A várakozás izgalma szinte tapintható volt. Időnként, amikor benézett egy-egy koordinátor a hozzátartozó pácienseket keresve, mindenki egy emberként kapta fel a fejét, mint gazellák az itatónál. Egy fél óra elteltével végre ők következtek. A koordinátoruk egy kisebb tárgyalóba vezette őket, ahol az asztalnál már ott ült egy nagyon vékony, kopasz, szemüveges, nyílt tekintetű férfi – az orvos, aki elvégzi majd a beültetést. A nő hellyel kínálta őket, ő maga pedig a doktor mellé ült, hogy fordítsa a beszélgetést. Evelin ide-oda fészkelődött a széken. – Már megint a sajtkukac-effektus! – Ugyan próbálta leplezni a nyugtalanságát, de nem járt sikerrel.
– Kérem, próbáljon megnyugodni, az idegesség nem tesz jót a szervezetének – azonban az orvos mély baritonja sem segített az ideges szorongásán.
– Én igyekszem, de nem igazán tudom, hogy mire számíthatok.
– Gondoljon a beavatkozásra úgy, mint egy átlagos nőgyógyászati vizsgálatra, csak ennek a végén negyed órát nyugodtan kell feküdnie, hogy az embriók biztosan ne mozduljanak el a helyükről. Fájdalmat nem fog érezni. Kicsit talán kellemetlen lesz, de cserébe csak néhány másodpercig tart. A következő két hétben viszont nem szabad emelnie és hajolnia. A párja biztosan a segítségére lesz majd – nézett sokatmondóan Péterre. Evelin a szeme sarkából látta, hogy a férje határozottan bólogat.
– Csak ennyi? Nem kell végig ágyban feküdnöm?
– Hölgyem, a terhesség nem betegség. A fekvés csak lassítja a vérkeringését, így a szíve kevesebb vért pumpál, ami kisebb mennyiségű oxigént jelent a szervezete számára. Emiatt nem tanácsolnám, hogy két hétig fel se kelljen. Sétáljon sokat, lehetőleg a friss levegőn. Van valamilyen sport, amit kedvel?
– Szeretek táncolni.
– Nagyszerű! Ha nem kell ugrálni, emelni vagy hajolni közben, akkor táncoljon csak nyugodtan tovább. Tegyen úgy mindent, ahogy eddig. Csak természetesen! Van még kérdésük?
Péterrel egymásra néztek, majd egyszerre megrázták a fejüket.

Kiléptek a tárgyalóból. Némán követték a koordinátort, aki a recepció melletti ajtóhoz vezette őket, ami kártyával nyílt. Egy tágas lépcsőházban találták magukat. Néma csend volt, csak a nő cipősarkának kopogását verték vissza a hófehér falak. A levegőben fertőtlenítőszag terjengett, és a neonlámpák rideg fényt vontak köréjük. Evelinen most már kezdett eluralkodni a pánik: a szíve egyre hevesebben vert, és érezte, ahogy összeszorul a torka. Lift nem volt, így gyalog mentek fel a második emeletre. A hosszú folyosón ajtók sorakoztak egymás után, az egyik előtt egy nővér várakozott. Mint kiderült, rájuk. Evelin vett egy nagy levegőt, és bátorításért Péter keze után nyúlt, hogy megszorítsa. A férfi ugyan reagált a mozdulatára, de nem nézett rá. Összeszedte minden erejét, és nagyot nyelt, mielőtt beléptek volna az ajtón. A hatalmas, világos helyiségben már várt rájuk az orvos, két másik nővérrel. Mindhárman mosolyogtak. Az egyik nő Evelint a szoba sarkában álló paravánhoz vezette, amely mögött egy fehér köntös és egy pár orvosi papucs várta. Gyorsan átöltözött, majd bizonytalanul előlépett. A szemével Pétert kereste, aki meglepetésére már a vizsgálószék fejrészénél ült szálfaegyenesen, mereven előre nézve. Evelin látta rajta, hogy még nála is feszültebb. Elhelyezkedett a beavatkozáshoz. Kinyújtotta a kezét, remélve, hogy a férje érteni fogja a mozdulatát. Közben a balján megjelent a másik nővér, kezében egy hosszú hengerrel. Kérdezett valamit. A fiatal nő nem értette a kérdést, de nem is volt rá szükség, mert Péter reagált helyette, és miután átnyújtotta a plasztikkártyájukat, megfogta Evelin kezét. A nővér a lapkát egy terminálhoz érintette, és láthatóan ellenőrzött néhány dolgot – pont úgy, mint az érkezésükkor –, majd a kezében tartott hengert átnyújtotta az orvosnak. Evelin most értette meg, hogy a kártya arra szolgál, hogy beazonosítsák őket, így biztosítva, hogy az eljárás során ne történjen semmilyen tévedés. Az orvos most kérdő pillantást vetett rá, mintegy a végső beleegyezését kérve a beavatkozás megkezdéséhez, és ő bólintott. – Hát eljött az igazság pillanata! – Valóban nem érzett közben fájdalmat, viszont korántsem volt kellemes. Szerencsére nem tartott tovább tíz percnél. A doktor ezután feléjük fordította a monitort, és egy aprócska pöttyöt mutatott rajta: az elhelyezett két kis embriót. Az egyik nővér egy puha takaróval betakarta Evelint, majd mindannyian kimentek, magára hagyva a párt. – Most negyed órán keresztül mozdulatlanul kell feküdnöm, hogy biztosan minden rendben legyen. Ezen nem fog múlni, ha kell, még levegőt sem veszek! – A fiatalok szótlanul, megbabonázva nézték a monitort. Evelin soha nem gondolta volna, hogy egy icipici pontocska látványa ennyire boldoggá tudja tenni, de most mégis úgy érezte, nincs nála boldogabb ember az egész világon.

(Az előző részeket ide kattintva olvashatod el.)