Többször is átbeszélték az egészet, és teljesen világossá vált számukra, hogy az egyetlen lehetőség, ha külföldön próbálkoznak. Evelin mindennek alaposan utánanézett. Nem igazán így képzelte el az anyává válást… Az ágyban, puha párnák közt édes várakozása helyett, neki a nyomtatványok, a vizsgálatok és a kérdések ridegsége jutott. Mégis boldog volt, mert a semmiből most hirtelen lett valami. Végre látta a fényt az alagút végén. Péterrel már a házasságuk elején eldöntötték, hogy szeretnének gyereket. Úgy gondolta jó anya lenne. Imádta a babákat, és ezt néha túlságosan is kimutatta, hiszen képes volt idegenek gyerekeinek integetni az utcán, rájuk mosolyogni vagy gügyögni nekik. Egy percig sem volt kérdés számára, hogy egyszer majd édesanya lesz, és eszébe sem jutott, hogy ez akár másként is történhet. Immár sokadig alkalommal kellett ráébrednie, hogy az élet ritkán alakul úgy, ahogy azt az ember előre eltervezi.
Szerencsére tavaly úgy döntöttek, hogy egyelőre megfelel számukra ez a lakás, így most rendelkezésükre állt a beavatkozáshoz szükséges összeg, nem kellett hitelt felvenniük. A sorstársa ugyanis azt mesélte, hogy ismer olyan párokat, akik eladósodtak, és olyanokat is, akik pénz hiányában kénytelenek voltak feladni a reményt. Evelin emiatt még inkább szerencsésnek érezte magát. Lám, milyen kicsi is elég a boldogsághoz! Ezért is vallotta, hogy a pohár mindig félig tele van.

Számára most az tűnt a legnehezebb feladatnak, hogy kiválassza a megfelelő klinikát, ahol elvégzik a beavatkozást. Mindegyik intézmény hasonló árakkal dolgozott: egy komplett csomag négy-ötezer euróba került. Ezeket a szolgáltatásokat a világ különböző pontjairól érkező párok vették igénybe, akiket nyelvterületenként egy-egy koordinátor segített az eljárás során. Összességében mindegyik helyről jó véleményeket írtak. Fórumokat is olvasott a témában, és talált egy csoportot, amelyben kifejezetten erről folyt a beszélgetés. Mint általában mindenhol, természetesen itt is voltak „bezzegek” – ők mindent tudtak, sőt mindent jobban tudtak, még az orvosoknál is. Evelin már jól ismerte ezt a típust, és inkább messziről elkerülte, most is csak a számára hasznos információkat raktározta el. Így maradt fent a rostáján két csehországi klinika: mindkettő brnói, szinte egymás mellett. Ezután napokig tipródott, melyiket válassza. Végül egy hirtelen ötlettől vezérelve mindkettőnek írt levelet és elhatározta, hogy az mellett dönt, ahonnan előbb érkezik válasz.
Mindkét helyről kapott e-mailt. Az egyik azonban csak egy automatikus válaszlevél volt, amiben megírták, hogy a magyarországi koordinátor éppen szabadságon van, de amint lehet, újra jelentkeznek. A másik klinika viszont egy részletes tájékoztatást küldött. A kérdés tehát eldőlt. A levelükhöz mellékeltek egy adatbekérőt is, amihez majd csatolnia kell a korábbi leleteit. Miután ezeket visszaküldi, egy online konzultáció következik, ahol mindenről tájékoztatják őt és Pétert. Evelin megnyitotta az adatbekérőt: egy több oldalas dokumentum volt, amely rákérdezett mindkettőjük kórelőzményére és személyes adataira, a végén pedig egy lista szerepelt, amely a lehetséges vizsgálatokat tartalmazta. Gyorsan átfutotta őket és megállapította, hogy bizony ideje megbarátkoznia a tűvel… Arra azonban még a legmerészebb álmaiban sem gondolt, hogy ezt a saját határait átlépve kell majd ezt megtennie.

Kivételesen Péterrel együtt bámulták a laptop monitorját. Az adatbekérőt töltögették. Még a leendő donorról is nyilatkozniuk kellett: milyen legyen az életkora, a magassága, a testsúlya, a hajszíne, a végzettsége… Evelin felnevetett.
– Éppen azt kérdezte valaki a fórumon, hogy tényleg igaz-e, hogy az egyik klinikán katalógusból lehet kiválasztani a donort. És mielőtt felcsillanna a szemed, közlöm, hogy ez persze nem igaz, hiszen az anonimitás természetesen mindkét részről garantált.
– Hm. Katalógus… Pedig nem is lenne rossz ötlet. Tesztelni esetleg lehet a jelölteket? Oké, oké, már be is fejeztem! Csak ne nézz így rám!
Végül mindketten nevettek a helyzet abszurditásán. A jellemzésnél igyekeztek egy olyan személy tulajdonságait megadni, aki a lehető legjobban hasonlíthat Evelinre. A fiatal nő csak most ébredt rá, hogy a születendő gyermeke semmit nem örököl majd tőle. Sosem lesznek olyan rácsodálkozásai, hogy: Jé, most pont olyan szemekkel néz, ahogy én szoktam! Persze lehet, hogy mindenki jobban jár, ha a kicsi inkább a férje viccelődő és laza természetét örökli… Ilyen az élet: az egyik kezével ad, a másikkal elvesz.
Az online konzultációra néhány nap múlva került sor. Egy doktornővel és a magyarországi páciensek koordinátorával beszélgettek. A közel fél órás társalgás után a fiatal pár számára világossá vált, hogy egy olajozottan működő gépezet részei lesznek. Szépen végighaladtak az eljárás teljes menetén. Először egy listát kapnak a szükséges vizsgálatokról, amiket itthon végeztetnek el, majd az eredményeket kiküldik a brnói intézetnek. Ezzel párhuzamosan a klinika megkeresi az adatbekérőn megadott paramétereknek megfelelő donort. Miután minden vizsgálati eredmény rendelkezésre áll, és kiválasztották az adományozó személyt, ki kell utazniuk Brnóba: Péter mintát ad, a petesejteket pedig leveszik a donortól, majd sor kerül a mesterséges megtermékenyítésre. Ezt követően várniuk kell, amíg kiderül, hogy a megtermékenyített sejtekből hány életképes, beültethető embrió fejlődik ki. Közben Evelin méhét fel kell készíteni a beültetésre: először egy próbaciklussal – hogy kiderüljön, hogyan reagál a szervezete a gyógyszeres kezelésre –, majd, ha minden jól megy, akkor élesben is mehet a dolog. Mindezek után következhet a beültetés. A protokoll szerint egyszerre két embrió beültetésére van lehetőség, a többit lefagyasztják, és a következő beültetésig eltárolják. Ideális esetben tehát kétszer kell majd Brnóba utazniuk: egyszer a mintaadásra, egyszer pedig a beültetésre. A szükséges vizsgálatok, a gyógyszeres hormonpótlás, a próbaciklus és a beültetés utáni kontroll itthon, orvosi felügyelet mellett történik majd. Evelin biztosította a doktornőt, hogy van saját kezelőorvosa, aki ellenőrzi majd a folyamat minden egyes lépését. (Csak most értette meg, hogy korábban mire utalt Rác doktor, amikor azt mondta, hogy minden orvosi segítséget megad a számára.)
A konzultáció másnapján elutalták a kezelés árát, így most már kezdetét vehette egy másfajta önismereti folyamat. A fiatal nő legalábbis erre jutott magában: ki kell lépnie a komfortzónájából, feszegetve a saját határait. A kérdés csak az, hogy meddig lesz képes elmenni. Erre sokkal hamarabb kapott választ, mint gondolta.

Ismét a vizsgálóban ültek. Rác doktor a legfrissebb leleteket tanulmányozta. Többször is átnézte az eredményeket, végül megszólalt.
– Látom, Leiden-mutációs vizsgálatot is kértek… Ez teljesen normális, egy hormonkezelés előtt. A teszt azt mutatja ki, hogy genetikailag hajlamos-e a trombózisra. Az eredmény alapján sajnos Önnél fennállhat a vérrögképződés veszélye, de ne aggódjon, a probléma kezelhető – Evelin gyomrából szorító érzés kezdett felkúszni a torka irányába.
– Mivel a tervezett hormonkezelés és a szervezetében kimutatható mutáció nem alkot nyerő párost, ezért vérhígítót kell felírnom Önnek. Normál esetben tablettaszedéssel megoldhatnánk a helyzetet…
– Miért érzem úgy, hogy az én esetem ebből a szempontból sem tekinthető normálisnak? – most már határozottan érezte a fojtogató érzést a torkában.
– Átlagos esetről akkor beszélhetnénk, ha most nem azért ülnénk itt, mert gyermeket szeretne. Ebben a helyzetben viszont azzal kell számolnunk, hogy a sikeres beültetést követően, a magzat miatt másik kezelést kellene választani, mert ezt a gyógyszert nem szedhetné tovább a terhessége alatt. A kezelésváltás viszont nem lenne szerencsés. Tudom, hogy ennek nem fog örülni, de az egyetlen megoldás az injekciózás marad.
– Az nem probléma, majd rendszeresen jövök Önhöz – Evelin maga is meglepődött, hogy a szavak milyen könnyedén hagyták el a száját.
– Sajnálom, de a hormonkezeléssel párhuzamosan, minden nap körülbelül ugyanabban az időpontban kell majd megkapnia a gyógyszeradagot, így az injekciózás gyakorlatilag Önre vagy a kedves férjére hárul.
A szeme sarkából látta, ahogy Péter elsápad.
– Nem, nem-nem… Én biztosan nem foglak megszúrni! Az teljesen kizárt! – mondogatta falfehér arccal a férfi, miközben ütemesen forgatta jobbra-balra a fejét.
Evelin vett egy mély lélegzetet, bátorítóan megfogta a férje kezét, majd elszántan az orvos szemébe nézett, és megkérdezte.
– Mennyi ideig kellene injekcióznom magam?
– A kezelések alatt végig, sikeres beültetés esetén pedig a terhesség első három hónapjában. Minden nap.
Rác doktor elmagyarázta, hogy két helyen tudja a legkönnyebben megszúrni magát: az egyik a hasfal puha területe. Ez a verzió különösen tetszett neki. – A hasamnak csak puha része van, szóval ez nem is lenne nehéz – erre majdnem elnevette magát. – A másik viszont a comb… Amint elképzelte a jelenetet, rögtön egy kép villant fel előtte, ahogy az eltalált artériából ömleni kezd a vér. Már a gondolattól is majdnem elájult. Ebbéli félelmét megosztotta a nőgyógyásszal is, aki először elnevette magát, majd miután látta, hogy a fiatal nő nem viccel, csak annyit mondott, hogy ilyen nem történhet meg. Evelinnek most már nem volt kedve nevetni. – Ha ismerne, erre azért nem fogadna nagy tételben.
Bár a kezelések még el sem kezdődtek, az orvos mégis azt javasolta, hogy tegyen egy próbát, tényleg képes-e beadni magának az injekciót – ne élesben derüljön ki, ha esetleg nem megy, mert akkor keresnie kellene valakit, aki segít ebben. Észszerű javaslatnak tűnt, kár, hogy a kivitelezés még váratott magára.

Félig fekvő helyzetben ült a kanapén, és már fél órája szuggerálta a gyógyszeres dobozt. Hol kitakarta, hol betakarta a hasát. Az egyik pillanatban úgy érezte, hogy most azonnal beadja magának az injekciót, aztán ugyanazzal a lendülettel elvetette az ötletet. – Most már kezdeni kéne magaddal valamit, mert itt fogsz megőszülni! És még te szeretnél gyereket szülni?! Senki nem fogja helyetted világra hozni a picit, szóval szedd össze magad, és ess végre túl rajta!
Mindegyik dobozban tíz darab injekció volt, a megfelelő mennyiségű gyógyszeradaggal megtöltve. Végre elszánta magát. Megfogta az egyiket, levette a tűről a kupakot, és a körmével egy kicsit megkocogtatta a fecskendőt, hogy kimenjen belőle a felesleges levegő. Egy gyógyszertári alkohollal átitatott vattakoronggal végigsimította a hasát. A hideg érintéstől és a vegyszerszagtól megborzongott. Bal tenyerét a köldökére helyezte. Így jelölte ki a hasának azt a részét, ahova biztonsággal szúrhat. Legalábbis az orvos így mutatta. – Eddig profin megy! – Megpróbálta maga elé idézni Rác doktor gyakorlott mozdulatait, és közben eszébe jutott a férfi magyarázata: ezen a területen hajszálerek vannak, ha egyet eltalál, nagy baj ugyan nem történik, de a szúrás helye egy kicsit vérezni fog, és a környéke majd elszíneződik, ami néhány nap alatt elmúlik. Magában újra végiggondolta a lépéseket. Injekció. Alkoholos vattás kenegetés. A szúrás helye. Szúrás. – Mondom szúrás! – A keze remegett, de vett egy mély lélegzetet, és határozott mozdulattal bebökte a tűt a hasába. – Bent van! – Érezte, ahogy a vékony, hideg fém utat tör magának a szöveteiben, majd a folyadék lassított felvételként szépen eltűnik a fecskendőből. Az oldat szétáradt a testében. Önkéntelenül is megmerevedett. Szédülni kezdett, és rátört a hányinger. Gyorsan kihúzta a tűt. A hegye véres volt. Természetesen sikerült eltalálnia egy hajszáleret, de szerencsére alig vérzett. – Adjam csak nyugodtan a combomba?! Na persze! – A vattával óvatosan letörölgette a kiserkenő vért, közben mélyeket lélegzett. Kezdett megnyugodni. Hát megcsinálta! – Soha, ne mondd, hogy soha. Most már kezdhetjük…

Folytatás egy hónap múlva…