Van az úgy, hogy hosszú idő után egyszer csak minden a helyére kerül, ahogy a szélben céltalanul kavargó falevelek is földet érnek. A nehéz napokat felváltja egy könnyedebb időszak, és a korábban feltett kérdéseinkre válaszokat kapunk. De ehhez észre kell vennünk a lehetőségeket és az utat, melyet az élet menet közben elrejtett a sorok között. Vajon Evelin is megtalálja a saját válaszait, hogy végre megnyugodhasson? Megtudhatod, ha elolvasod a Mindenáron utolsó részét.

Négy napja már a festői Bledi-tó partján voltak. Az egyik napon túráztak ugyan a környező hegyekben, de az idejük nagy részét a településen töltötték. Ráérősen ültek a helyi cukrászdák és kávézók teraszán, és hagyták, hogy csak úgy teljen felettük az idő – nem siettek sehova, pihentek. A tavat többször is körbesétálták, olyankor Evelin megállt a sétány egy-egy pontján, és csak gyönyörködött a tájban, nézte a víz fodrozódását. Már egy ideje foglalkoztatta, hogy a naplójában megfogalmazott kérdései még mindig megválaszolatlanok. Otthon túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy elgondolkodjon rajtuk, de itt, ebben a csendben és nyugalomban szép lassan körvonalazódni kezdtek azok az érzések és a gondolatok, amelyek talán megnyugvást jelenthetnek a számára. Letette a könyvet, amelyet éppen olvasott, mert nem tudott odafigyelni rá. Az ágyra pillantott: Péter békésen szunyókált a kiadós ebéd után. Evelin óvatosan kivette a táskájából a naplót és a tollat, egy rövid üzenetet hagyott az éjjeliszekrényen, majd puha léptekkel az ajtóhoz sétált, felvette a cipőjét, magára húzta a kabátját, és hangtalanul kiosont a szobából. A szálloda előtt még megállt egy pillanatra, vett néhány mély lélegzetet, és lesétált a tópartra. Keresett egy üres padot, leült, kinyitott a bőrkötésű könyvecskét, és írni kezdett.

Kedves Naplóm!

Az utolsó beültetés óta félév telt el. Most egy csodálatos helyen vagyok, és próbálom rendbe tenni az érzéseimet és gondolataimat. Tökéletes csend vesz körül, nézem a vizet, a fákat, és magamra összpontosítok. Teret engedek a belső hangomnak. Úgy érzem, valóban szükségem volt erre a helyre, erre a nyugalomra.

Három évvel ezelőtt, amikor Péterrel eldöntöttük, hogy család leszünk, egészen más elképzeléseim voltak az anyává válásról, mint amit végül az élet elém sodort. A lombik, az injekciók és a sorozatos orvosi vizsgálatok nem szerepeltek az általam megálmodott, idealizált világban, de tudomásul vettem, hogy ez az én utam, és kisebb-nagyobb megtorpanásokkal ugyan, de mentem előre a célom felé. Közben jócskán meghaladtam önmagam, hiszen a gyógyszeres kezelések, az, hogy rendszeresen injekciózni kellett magam és minden, ami ez idő alatt történt velem lelkileg, kívül esett a komfortzónámon, de én tántoríthatatlanul csináltam tovább, mert a szemem előtt ott lebegett, hogy anya legyek. A sikertelenséggel viszont nem számoltam, és azzal sem, hogy ez az állandó ismétlődés, a vizsgálatok-gyógyszerek-kórház-kezelések sora egy olyan spirált teremt, amely érzelmi hullámvasútra ültet, amiből nehéz lesz majd kiszállnom. Ebben a folyamatos, magasságok és mélységek közötti ingázásban azonban elfáradtam mostanra, testileg és lelkileg is. A második beültetés után sokat töprengtem azon, hogy ha még harmadjára sem fog sikerülni, és nem akarom majd tovább csinálni, akkor az azt jelenti, feladtam?! Milyen nő leszek akkor a külvilág, a társadalom szemében?! Egy értéktelen, selejtes valaki, aki nem volt képes harcolni a gyermekéért, hanem inkább önmagát választotta. Egész pontosan a józan eszét és az egészségét. Aztán jött egy újabb csavar: mit gondolok azokról a nőkről, akik a tizedik beültetés után is mennek tovább és csinálják kitartóan? Őszintén elismerem őket, és felnézek rájuk, mert nekem ez nem megy. Megkérdeztem a pszichológusomat, hogy szerinte velem van-e a baj? Lehet, hogy csak nem vagyok elég kitartó?! Ő elmagyarázta, hogy mindenkinél máshol van az a bizonyos fal, ameddig még képes elmenni. Nálam eddig tartott, és nincs ezzel semmi baj, mert nem vagyunk egyformák. Olyan nők is vannak, akik semmilyen körülmények között sem szeretnének gyereket, és az is jól van úgy. Az egyetlen, ami számít, hogy el tudom-e fogadni önmagam és a döntésemet. Mert bárhonnan nézzük is, ez az én választásom lesz, amivel aztán együtt kell majd élnem.

Úgy érzem, kedves Naplóm, most jött el pillanat, hogy a magamnak feltett kérdéseket megválaszoljam.

A másodikkal kezdem. Szándékosan. A kérdés valahogy így hangzott: meddig vagyok még képes benne maradni a lombik által teremtett spirálban? Eddig voltam képes. Nem szeretnék több gyógyszert, és nem szeretnék több injekciót. Elég volt! Egy klasszikust idézve: „Letészem a lantot. Nyugodjék.”

Egy nő akár természetes, akár mesterséges úton vállal gyermeket, a saját testét és lelkét adja hozzá, ezt azonban soha senki nem veszi figyelembe, mert csak a „végeredmény” számít: a gyermek. Megcsináltad: ügyes vagy. Nem csináltad meg: baj van veled. Az fel sem merül, hogy a nő mindeközben testileg és lelkileg is elfogy. A társadalmunk még mindig nem tart ott, hogy erről őszintén tudjunk beszélgetni egymással, ráadásul minden fórumon, az interneten és a tévében is ömlik ránk a gyermekvállalási kényszer. Éppen ezért gondoltam magamról én is azt, hogy értéktelen leszek és selejtes, ha befejezem ezt a lombiknak nevezett küzdelmet. De a terapeutám segített rávilágítani arra, hogy dönthetek másként, mert jogom van hozzá! Ez az én testem, az én lelkem, az én döntésem. Persze azért is aggódtam, hogy mi lesz majd Péterrel és a házasságunkkal. Ő többször is kijelentette, hogy boldog velem, gyerekkel vagy anélkül is. Úgy döntöttem hát, hogy hiszek neki, és mindent mérlegre téve kijelentem: BEFEJEZTEM! Nem mérgezem tovább magam a gyógyszerekkel, és nem készülök ki többé lelkileg. Tudom, kemény munka vár még rám a lezárás és a gyászfolyamat során, ami nem lesz egyszerű, de van segítségem, és utána megkönnyebbülten, ép testben, ép lélekkel fogok tudni élni, egy teljes életet, gyermek nélkül.

Ezzel el is érkeztem a másik kérdésemhez, amely eddig ugyan az első helyen állt, de végiggondolva az egészet most jöttem csak rá, hogy tulajdonképpen ez a második. Mert amíg nem tudom befejezni a lombikot, és csak zötykölődöm tovább az érzelmi hullámvasúton, nem leszek képes elképzelni az életemet gyermek nélkül. Mint egy szabályozatlanul hömpölygő folyó, újra és újra ugyanabba a mederbe lépek vissza. Szóval, el tudom-e képzelni az életemet gyermek nélkül? Rosszul tettem fel magamnak a kérdést, mert egész pontosan így hangzik: el tudnám-e képzelni az életemet SAJÁT gyermek nélkül? A válaszom: IGEN!

Sokat segített a válaszadásban a Lindától kapott lapocska, amit csak „jegynek” hívok – az én leszállójegyemnek az érzelmi hullámvasútról. Ez a kis lap tulajdonképpen egy felkérő tőlük, hogy Péterrel együtt a születendő gyermekük keresztszülei legyünk. KeresztANYASÁG. Olyan szép és nemes feladat, ott lenni egy kisgyermek életének fontos pillanataiban, még egy biztos pontot jelenteni a számára. Az anyaságot többféle formában is átélhetjük, és tudnunk kell ezeket az érzéseket megengedni magunknak. Ez egy hatalmas felismerés volt számomra. Keresztszülőség, vagyis Anyaság, csak másként – egy teljesen egyszerű, hétköznapi élethelyzet. Ebből is látszik, hogy ebben a „lombikos”, beszűkült tudatállapotban nem voltam képes tisztán gondolkodni. Csak egy lehetséges megoldást láttam, és csak egy utat tudtam elfogadni. Bezártam magam érzelmileg egy dobozba, amelyből eddig nem tudtam kimászni. A keresztanya-felkérő számomra kulcs a doboz kinyitásához, leszállójegy a hullámvasútról. Megúszósnak hangzik?! Lehet. A társadalmilag is korrekt válaszom erre a felvetésre: ki lehet próbálni a lombikot, és utána majd beszélgethetünk. A mások által talán kevésbé elfogadható pedig ez: a nőgyógyászomon kívül senki ne turkáljon a méhemben könyékig! Persze már megint előre védekezem és érvelek. A pszichológusom említette, hogy ez egészen addig lesz így, amíg nem hiszem el ténylegesen, hogy senki másnak nem tartozom elszámolással a döntéseimért, csak saját magamnak. Most pár évig biztosan jól elleszek a terápiában, mire sikerül átrágnom magam a gyászon és a döntésem súlyának felelősségén. Hát, nem fogok unatkozni.J

A rengeteg veszteségen túl azonban számos pozitív érzéssel is gazdagodtam a lombikos úton. Hálás vagyok Rácz doktornak, mert a szakmai hozzáértése, az empátiája és a megnyugtató jelenléte mankót adott a nehéz pillanatokban. A terapeutám lelki támogatása és segítsége nélkül még ma is azon a kegyetlen érzelmi hullámvasúton robognék. Valamint itt van a Lindával kötött barátságom, amely a kicsi születésével csak még szorosabbá fog válni. És Péter… A történtek hatására a kapcsolatunk még jobban megerősödött – ő a másik felem. Ezen a göröngyös úton tanultam meg, hogy tényleg igaz a mondás: ami nem öl meg, az erősebbé tesz.

És igen, jól hallottad, kedves Naplóm, Lindának és Bálintnak gyermeke lesz. Úgy tűnik, jól sikerült az a lasagne. Linda szerencsére már túl van a kritikus időszakon, de azért Klára asszonnyal gondosan elzáratta az összes magas sarkút a lakásban. A baba nemét még nem tudják – az öreg biztos kisebb szívrohamot kap majd, ha kislány lesz. Mondjuk ezzel még egy problémájuk megoldódna, de nem lehet minden tökéletes.

Most zárom soraimat, mert visszamegyek Péterhez, hogy együtt hívjuk fel a hírrel Lindát és Bálintot: örömmel teszünk eleget a megtisztelő felkérésnek, és boldogan leszünk a születendő gyermekük keresztszülei. Beváltom a jegyemet a „keresztanyavonatra”. Azt hiszem, izgalmas, új időszak következik az életünkben.

Majd jelentkezem, de most úgy érzem, egy jó ideig megleszek.