Van kiút az érzelmi hullámvasútból, csak ahhoz fel kell tennünk magunknak a megfelelő kérdéseket. Vajon Evelinnek sikerül megtalálnia ezeket a válaszokkal együtt?! Erről szól a következő Mindenáron rész.


Evelinben a második beültetés sikertelensége után a park padján ücsörögve körvonalazódott a megoldás, amely kiutat jelenthet a lelkében kavargó kuszaságból. Még aznap este felhívta Bálint feleségét, és elkérte tőle a terapeutája telefonszámát. Bár Linda beszámolója alapján sejtette, hogy a pszichológussal folytatott beszélgetés nem lesz egy fáklyás menet, de azokra a mélységekre, amiket az ülés során megtapasztalt, semmi sem készítette fel. Az egy órásra tervezett találkozó végül másfél óráig tartott. Evelin eleinte csak félszavakkal válaszolgatott a nőnek, aztán minden átmenet nélkül átszakadt nála a gát, és megannyi elfojtott érzése, gondolata és félelme felszínre került. Nem tudta eldönteni, hogy a terapeuta volt ennyire jó, vagy korábban ő nem volt őszinte saját magához. Valószínűleg mindkettő.

A beszélgetés után kábultan hagyta el a pszichológus szobáját. A kijárat felé haladva szinte öntudatlanul belépett a mosdóba, de csak állt zavarodottan az apró helyiségben. Próbálta összeszedni a gondolatait, de nem járt sikerrel. Egyáltalán miért jöttem be ide?! – tette fel magának a kérdést, majd azzal a lendülettel megfordult, s már a kilincsen volta keze, amikor a szeme sarkából egy röpke pillanatra meglátta magát a mosdókagyló feletti tükörben. Egy sápadt, elgyötört arcú, karikás szemű nő nézett vissza rá. Pontosan úgy festek, ahogyan érzem magam! – gondolta. Már az utcán volt, amikor vett néhány mély levegőt. Behunyta a szemét és felnézett az égre. Az arcát szinte felkínálta a fénynek, bízva a napsugarak éltető erejében, de az enyhe melegségen kívül semmit sem érzett. Sóhajtott, majd tekintetével megkereste Pétert, és elindult felé. A férfi a szemközti járdán sétálgatott fel-alá, de az ismerős kopogó léptekre felkapta a fejét. A tekintetük találkozott. Evelin látta a férje szemében bujkáló izgatottsággal vegyes kíváncsiságot, de a ki nem mondott kérdésre nemet intett a fejével. Péter megvárta, amíg odaér hozzá, aztán megfogta a kezét, magához húzta és szorosan átölelte. Álltak a járdán, némán, összekapaszkodva. Hazafelé sem szóltak egymáshoz. Evelin csak bámult ki az autó ablakán, és nézte a mellettük elsuhanó épületeket, s az égen futó felhőket. A gondolatok lassan kezdtek visszakúszni az elméjébe, és hallotta megszólalni a fejében a pszichológust: Kedvesem, túl nagy a zaj, ami körülveszi. Koncentráljon magára, és figyeljen befelé, az érzéseire.

És nem tiltakozott: kizárta a körülötte lévő világot, és hagyta a csendet beszélni.

Már egy ideje otthon voltak. Péter a kis szobában telefonált, ő pedig a kedvenc foteljében ült a nappaliban. Az egyik kezében egy tollat, a másikban a naplóját tartotta. Nem írt, csak nézte az üres lapokat. Az elmúlt néhány órában olyan kérdésekkel találta magát szemben, amelyek megválaszolására még nem állt készen. Hol kinyitotta, hol becsukta a bőrkötésű könyvet. A pszichológus rendelőjében kimondott szavak kezdtek ismét formát ölteni a gondolataiban. Szerette volna leírni őket, de a keze nem engedelmeskedett az elméje parancsának, mert onnantól már nem lesz visszaút, valósággá válnak. Így egyelőre jobbnak látta, ha becsukja a naplót.

Töprengését Péter óvatos léptei szakították félbe. Evelin ránézett és elmosolyodott. A jól ismert reakció láttán a férfi teátrálisan a mellkasára tette a kezét és felsóhajtott.

– Végre! Ez azt jelenti, hogy újra indult a rendszer?!
Evelin belement a játékba.
– Igen, de még mennyire! A rendszer újra használatra és beszédre kész, Uram!
– De ugye nem fogsz többet beszélni, mint eddig? Ezért felárat nem fizettünk, vagy igen?!
Evelin elnevette magát.
– Egyébként most rögtön szeretnéd megcsillogtatni a visszanyert, csodálatos beszédkészségedet, vagy még tartunk néhány óra szünetet? – viccelődött tovább Péter.
– Beszélgessünk most.
– Kellett nekem kérdezni! – mosolygott a férfi, majd leült Evelinnel szemben a kanapé szélére, és komoly hangon folytatta. – Mi történt a rendelőben? Mindig poénkodom, hogy sokat beszélsz, de olyankor legalább tudom, hogy jól vagy. Amikor hallgatag vagy, akkor valami történik veled, benned, és te is tudod, ahogy a gyerekeknél: a nagy csend mindig gyanús. Mi okozta ezt a hosszúra nyúlt némasági fogadalmat?
– Azon gondolkodtam, amit a terapeuta mondott, hogy túl nagy zaj vesz körül, és inkább koncentráljak magamra.
– Zaj? Úgy érted, hogy ne nézz tévét vagy ne hallgass rádiót? – próbálta értelmezni a szavakat Péter.
– Dehogyis! Átvitt értelemben gondolj rá. Rengeteg inger ért az elmúlt időszakban, és nem tudtam magammal, az érzéseimmel, a gondolataimmal foglalkozni. Zaj alatt az életünk jelenlegi történéseit kell érteni.
– Értem. Vagyis nem. De a lényeg, hogy te érted.
– Ebben azért nem vagyok biztos. Még nem állt össze a teljes kép a fejemben, csak most kezdem egymás mellé rakosgatni a mozaikokat. Rengeteg mindent kimondtam, amire korábban még gondolni is alig mertem. Tudod, van abban valami, hogy egy idegennek sokkal őszintébben mersz beszélni az érzéseidről. Főleg, ha egy szakemberről van szó. Olyankor még egyszerűbb az egész, mert nem ítél el, nem okoskodik, egyszerűen csak elfogadja azt, amit mondasz, és rávilágít arra, hogy valamiért mondod azt. Viszont a kimondott szavak miértjére, az okokra neked kell rájönnöd. Jaj, ne haragudj! Beszélek összevissza. Még számomra is nagyon zavaros ez az egész – nézett Evelin bocsánatkérően.
– Elmondod nekem is, hogy miket mondtál a terapeutának vagy inkább leírod? – mutatott Péter az Evelin ölében fekvő naplóra.
– Elmondom, mert az írás most valahogy nem megy. Arról beszéltem, hogy úgy érzem, belekerültem egy spirálba, amiből nincs kiszállás. Minden ciklikusan ismétlődik, újra meg újra: vizsgálat, gyógyszerek, vizsgálat, injekció, aztán újabb vizsgálat, majd Rác doktor rendelője és az eredmények kiértékelése. Ezután jön a beültetés, azt követően pedig két hétig az idegbaj a köbön. Utána jó esetben csak a padlóra kerülök és nem alá, hogy aztán lelkileg összekaparjam magam valahogy, majd az egész kezdődik elölről. Miután ezt elmondtam, a doktornő feltett egy kérdést. Arra kért, hogy ne gondolkozzam el a válaszon, hanem azonnal vágjam rá azt, ami először az eszembe jut.
– És mit kérdezett? – Evelin megérezte Péter kérdésének sürgető izgalmát.
– Azt, hogy kiről szól ez az egész helyzet, amiben vagyunk? Hogyan látom magam ebben a spirálban?

Evelin hosszasan hallgatott, mintha újra élte volna a kérdésre adott válasza súlyát. Végül, látva Péter biztató tekintetét, megszólalt. A szavakat lassan mondta ki.
– Úgy érzem, nem rólam szól, hanem mindenki másról. Szenvedő alanyként látom magam ebben a helyzetben. És ettől a választól megijedtem.
– Mi ebben az ijesztő számodra?
– Hogy ezek szerint, szenvedésként élem meg ezt az egész folyamatot. Nem egy nemes és harcos küzdelemként, amiben véranyaként szállok síkra és megyek előre a hőn áhított gyermekért. Ha kell, mindenáron! Én néha megállok és elgondolkodom, hogy kell-e ez a gyötrelem nekem?! Egyáltalán miért is szeretnék anya lenni? Magam miatt vagy a társadalom nyomására? Mondd, milyen nő vagyok én Péter, hogy ilyen érzéseim és gondolataim vannak?! – szakadt ki Evelinből a keserű kérdés.
– Egyszerűen ember vagy, nem pedig szent! – válaszolta Péter gondolkodás nélkül. – Sajnálom, hogy tőlem kell ezt megtudnod – próbálta kedvesen élét venni a mondandójának, majd folytatta. – A szentek áldozatokat hoznak másokért, a halandó emberek viszont élik az életüket. Neked is ezt kell tenned! – mondta teljes meggyőződéssel a hangjában.

Evelin egy rövid időre eltöprengett a férje szavain, aztán folytatta.
– Végül arra kért, hogy a következő ülésre gondoljam át, el tudnám-e képzelni az életemet gyerek nélkül.
– Miért most kellene ezen gondolkodnod? Hisz nemsokára megyünk a harmadik beültetésre.
– Ami lehet, hogy az utolsó lesz. Ha sikerül azért, ha nem akkor meg azért – tette hozzá Evelin.
– Nem kell az utolsónak lennie. Te is tudod, hogy ha esetleg nem sikerülne, akkor újra megpróbálhatjuk – jegyezte meg Péter.
– Látod, pont emiatt kell átgondolnom most. Nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok ezt az egészet ki tudja még hányszor, újra és újra, elölről kezdeni. És utálom érte magam!

Hirtelen elhallgatott. Képtelen volt folytatni. Kitört belőle a sírás, de nem tartott sokáig, mert kényszerítette magát, hogy abbahagyja: hevesen legyezte az arcát a kezével, közben pedig mélyeket lélegzett. A módszer hatékonynak bizonyult, mert a sírás, ahogyan jött, úgy el is múlt. Péter közben ugrásra készen, csendesen figyelt és várt. Bármi történik is Evelinnel, ő itt van mellette. Miután látta, hogy megnyugszik, óvatosan megkérdezte.
– Mi zaklatott fel ennyire?
– Az egy dolog, hogy én utálom magam ezekért az érzésekért és gondolatokért, mert ezzel együtt tudok élni, de azzal már nem tudnék, ha te is utálnál engem emiatt.

Péter válasz helyett a naplóért nyúlt. A bőrszíjból kötött masni bontogatásával már nem kellett vesződnie, úgyhogy csak fellapozta a könyvecskét, és céltudatosan keresni kezdett benne valamit: egy korábbi bejegyzését, amit még a Bálinttal közös külföldi útja során írt bele Evelinnek. Megköszörülte a torkát, és hangosan olvasni kezdte:

„Önző vagyok, tudom, de szükségem van Rád! A vidám és jókedvű, cserfes feleségemre. Szóval, amikor azt kérdezed, hogy én hogyan élem meg mindezt, akkor ez a válaszom: számomra TE VAGY A FONTOS, minden egyéb másodlagos. Nagyon fogok örülni a picinek, ha összejön, és persze minden erőmmel gondoskodom majd róla, de ha valami miatt mégsem lehetünk szülők, azt is el tudom fogadni. Akkor ketten leszünk egy család. Nekem ez tökéletesen megfelel, és nem érdekel, hogy ki mit gondol erről. Az egyetlen, ami számít, hogy nekünk elég jó legyen, és boldogok lehessünk, együtt.”

Miután befejezte az olvasást Evelinre nézett. A tekintetük találkozott. Evelin arca könnyektől csillogott. Péter gyengéden letörölte őket a kezével, majd lágy hangon megszólalt.

– Evelin, ha hiszed, ha nem, én még mindig itt tartok, és ez nem is fog változni. Nekem csak TE számítasz! Fáj látnom, ahogy szenvedsz. Tudod, engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki mit gondol. Ez a gyermekvállalás valamiért így alakult az életünkben, egyszerűen ezt dobta a gép. De még van egy lehetőségünk. Ha pedig mégsem jönne össze, és utána úgy döntesz, hogy nem csinálod tovább, én abban is támogatlak, és soha nem foglak utálni érte. Soha! Érted?! Sok pár házassága megy tönkre a gyermekért folytatott küzdelemben, de nekem ez az egész – bocsánat, de ki kell mondanom – nem ér annyit, hogy elveszítselek. Szóval, mindenki foglalkozzon csak a saját lelkiismeretével. Rendben? – fejezte be a mondandóját, majd elmosolyodva még hozzátette. – Ebben a lelkizésben nagyon megéheztem. Te mit gondolsz erről?
– Javíthatatlan vagy – nevette el magát Evelin.
– Ez is a sármom része – válaszolta Péter egy kacsintás kíséretében. – Megyek és csinálok valami vacsorát – mondta, majd felállt a kanapéról, odanyújtotta Evelinnek a könyvecskét, gyengéden csókot lehelt a homlokára, és elindult a konyha felé.

Evelin a kezébe vette a tollat, ami még mindig az ölében hevert, kinyitott a naplót a következő üres oldalon, és leírta az élete további szakaszát eldöntő legfontosabb kérdést: El tudnám képzelni az életemet gyerek nélkül? Majd rövid gondolkodás után hozzátett egy másikat: Meddig vagyok még képes benne maradni a lombik teremtette spirálban?

Újra és újra elolvasta, amit leírt, és arra a megállapításra jutott, hogy az érzelmi hullámvasútból igenis van kiút, csak fel kell tennie hozzá a megfelelő kérdéseket. Tudta jól, hogy a válaszok nem ma fognak az ölébe hullani, de a lényeg, hogy hol kell keresse azokat, többé már nem volt titok előtte: önmagában. Felszabadult lélekkel csukta össze a naplót, és elindult Péter után a konyhába.