Linda csendben, a lábait keresztbe téve, összefont karokkal ült a kék bársonyfotelben. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de a lelkében valósággal forrtak az indulatok.
Néhány nappal korábban még gyanútlanul lépkedett Bálint dolgozószobája felé, aki pár órával azelőtt érkezett haza az egyik üzleti útjáról. Izgatottan igyekezett hozzá, mert boldogsággal töltötte el a viszontlátás öröme, de egy szokatlan dolog megtorpanásra késztette: a dolgozó ajtaja résnyire nyitva állt. A férje mindig csukott ajtó mögött dolgozott, és nem szerette, ha hívatlanul megzavarják. Linda most egy vadászó nagymacska óvatosságával lépkedett tovább. Az ajtóhoz érve megállt, és hallgatózni kezdett. Ugyan csak halk beszélgetésfoszlányok szűrődtek ki, de ő így is felismerte a hangokat: Bálinté és az apjáé volt. Elképzelni sem tudta, hogy miről folyhat a társalgás, de valami komoly dolog történhetett, mert apa és fia egy időben volt otthon, ráadásul bizalmasan beszélgettek egymással. Ilyen már régóta nem fordult elő. Minden figyelmével a hallottakra összpontosított, mégsem akart hinni a fülének… Az apósa épp hosszasan fejtegette, hogy mielőtt újra próbálkoznának a gyermekvállalással nem ártana, ha Linda elbeszélgetne egy szakemberrel. Az öreg meglátása szerint a szerencsétlen baleset, amely a kis menye vetéléshez vezetett, nem a véletlen műve volt. Biztosította a fiát arról, hogy már megtette a szükséges lépéseket, és a kapcsolatai révén szerzett is időpontot a város egyik legjobb pszichológusához. Természetesen teljes diszkréció mellett. Bálintra az a nemes feladat hárult, hogy a feleségét jó belátásra bírja, és elvigye a megbeszélt találkozóra. Linda feszült csendben várta a férje reakcióját. Remélte, hogy majd helyette is kikéri magának ezt az egészet. De nem így történt: élete párjának csak alig érthető, beletörődő motyogás hagyta el a száját. Linda felháborodva rohant ki a kertbe, és hosszasan rótta a köröket egészen addig, amíg az égen már látni lehetett a csillagokat. Ekkor úgy döntött, hogy bemegy a házba, és felelősségre vonja a férjét.
A következő napokban az átlagosnál is ritkábban szóltak egymáshoz, és ha mégis megtették, leginkább csak vitatkoztak. Linda a női praktikák teljes tárházát felvonultatta Bálint meggyőzésére: a szexszel való zsarolástól kezdve, a válással való fenyegetésig. Mindhiába.
Bálint azzal érvelt, hogy ha eleget tesznek az öreg kérésének, akkor majd leszáll róluk, és különben is egy néhány órás beszélgetésbe még senki sem halt bele. – A beszélgetésbe biztosan nem, csak a szégyenbe, hogy már megint az apád döntött helyettünk – gondolta Linda lemondóan.
És most itt ül, egy pszichológus rendelőjében. Bezzeg ide elhozta Bálint.
– A vén spiné meg nem átallotta negédesen megkérdezni tőlem, hogy mi hozott ide. Ha azt válaszolnám, hogy egy acélszürke Mercedes, akkor biztosan előkerülne valahonnan egy kényszerzubbony. Ennyire hülyének néz mindenki? Nyilván a nő is benne van. Hisz a saját fülemmel hallottam az apósom kijelentését, hogy „megtette a szükséges lépéseket”. Mindjárt szembesítem is vele a „doktornőt”, akkor majd lehervad az az idétlen vigyor a képéről!– Most komolyan azt kérdezi, hogy miért vagyok itt?! Szerintem maga pontosan tudja!
– Miből gondolja, hogy tudom, miért keresett fel? – kérdezett vissza nyugodt hangon a pszichológusnő.
– Az apósom intézte az egészet. Kezd már derengeni valami?! – provokálta tovább Linda. A nő alig láthatóan felhúzta a szemöldökét, majd rövid gondolkodás után megszólalt.
– Már értem. Néhány nappal ezelőtt a férjem megkért, hogy tegyek szabaddá egy időpontot az egyik barátja kérésére, akinek a menye bajban van. Jól értem, hogy ezen a sajátos módon azt szeretné a tudomásomra hozni, hogy nincs is szüksége a segítségemre?
Lindát váratlanul érte a kérdés. Lazított egy kicsit a testtartásán, és a vállait leengedte, de a kezeit még mindig szorosan összefonva tartotta maga előtt, és a lábai is keresztben voltak. A pszichológus továbbra is kedvesen mosolygott, és nyílt tekintettel, várakozóan nézett rá.– Fogalmam sincs… – válaszolta Linda alig hallhatóan.
– Nézze, ha már mindketten itt vagyunk, mit szólna hozzá, ha mesélne egy kicsit magáról? Csak beszélgessünk… Tehát nem önszántából keresett fel?Lindától távol állt az undok viselkedés, ráadásul a hölgy igazán kedves volt vele, ezért inkább visszavonulót fújt. – Legalább valaki hajlandó végre meghallgatni és figyelni rám.
– Nem volt választásom, egyszerűen jönnöm kellett, mert az apósom egy irányításmániás, vén elmeroggyant! – szakadt ki belőle a válasz. Hirtelen a szája elé kapta a kezét
– Elnézést, nem akartam ilyen nyers lenni.
– Szükségtelen elnézést kérnie, nyugodtan mondja ki, amit gondol. Itt nincsenek rossz válaszok vagy kérdések. Kérem, csak folytassa nyugodtan.
– Néhány hónapja elvetéltem… Leestem a lépcsőn. Az apósom pedig most úgy gondolja, hogy mindez nem a véletlennek köszönhető, hanem… – a pszichológusnő türelmesen megvárta, hogy Linda befejezze a gondolatsort.
– …hanem annak, hogy szándékosan bucskáztam le a lépcsőn, és veszítettem el a leendő unokáját.– Mesélne nekem a balesetéről?
– Nem érdekli, hogy miért gondolja azt az apósom, hogy készakarva ártottam magamnak és a babámnak? – hökkent meg Linda.
– Én magára vagyok kíváncsi, nem az apósára.
Linda idegesen piszkálgatni kezdte az inggombját, majd hátradőlt a fotelben. A lábait ugyan még mindig keresztben tartotta, de a kezei már a karfán pihentek. Sóhajtott egy nagyot. Egy kicsit még fészkelődött, majd felnézett, és beszélni kezdett.– Szerettem volna Bálintot meglepni egy romantikus vacsorával, mert már napok óta nem láttam. Állandóan egyik tárgyalásról a másikra jár az apjával. Aznap reggel egy üzenetet hagyott az éjjeliszekrényemen, hogy este otthon lesz. Ráírtam, hogy akkor vacsorázhatnánk együtt, és ő igent mondott. Tudja, amikor dolgozik, ennél hosszabban nem lehet vele kommunikálni. Egész nap arról fantáziáltam, hogy este isteni vacsorával várom majd, ellenállhatatlanul és dögösen. Szerettem volna elkápráztatni. A terhességem még nem igazán látszódott, ezért arra gondoltam, itt az alkalom, hogy még a plusz kilók felszedése előtt lenyűgözzem a férfit, akit szeretek. Egy igazán szexi ruhában akartam várni rá. A gardróbban hamar rátaláltam a megfelelő testhezálló, fekete miniruhára, amelyben régebben is elértem a kívánt hatást, és a kedvenc lapos sarkú cipőmet vettem fel hozzá. Tudja, már évek óta nem hordok magas sarkút, de a látvány most mégis – mit mondjak –, valahogy lehangoló volt. Az ormótlan kis lábbeli teljesen tönkretette az összhatást, pedig nekem most egy igazán nőies cipőre volt szükségem! Egy olyan ütős darabra, amit Bálint is rögtön észrevesz. Szánalmasan hangzik, igaz?!… Egy nő, aki az öltözködésével próbálja meg magára vonni a férje figyelmét. Emlékeztem rá, hogy a szekrény mélyén valahol ott lapul egy tűsarkú, amit nem szívesen hordok, mert kényelmetlen járni benne, viszont gyönyörű és szexi, úgyhogy felvettem. Elégedett voltam a nővel, aki a tükörből visszanézett rám, és reméltem, hogy Bálint is vonzónak talál majd. Mennyire ostoba voltam! – Linda a kezébe temette az arcát, majd néhány másodperc csend után tovább folytatta. – Miután kiválasztottam a ruhát, a nap nagy részét a vacsora elkészítésével töltöttem. A bejárónőm segített, hogy minden tökéletes legyen. A bejárónőm… Teljesen abszurd, hogy alkalmazottam van, bár, ha jobban belegondolok, az apósom fizeti. Na, mindegy. Szóval minden készen állt a nagy estéhez. Letusoltam, felöltöztem, és felvettem a „varázscipőt”… – most elhallgatott, és az ölébe bámult. A könnyeivel küzdött, de végül erőt vett magán, és folytatta.
– Rengetegszer visszajátszottam már magamban a történteket, és nem értem, hogy miért abban az átkozott cipőben mentem le a lépcsőn. Körülbelül a lépcsősor feléig juthattam, amikor kibillentem az egyensúlyomból. Annyira megrémültem, hogy elfelejtettem megkapaszkodni a korlátban, és a következő pillanatban már lefelé gurultam…
A bejárónő rögtön hívta a mentőket, de Bálintot nem érte el.Képtelen volt tovább beszélni, a sírás előtört belőle: nem tudott tovább megálljt parancsolni a fájdalmának és a könnyeinek. A pszichológusnő egy doboz zsebkendőt nyújtott felé. Linda megtörölte a szemét, majd újra nyugalmat erőltetett magára, és felnézett.
– Mit érez most? – kérdezte a nő mélységes empátiával.– Fáradtságot, ürességet és talán megkönnyebbülést.
– Beszélt minderről a férjével? A balesetről és az érzéseiről?Linda csak megrázta a fejét, nem volt ereje megszólalni.
– Milyen a kettejük kapcsolata?
– Hogy jön ez most ide? – kérdezte Linda felélénkülve és értetlenkedve.
– Az elhangzottak kapcsán vetődött fel bennem a kérdés.
– Ezt nem igazán értem. Emlékeim szerint csak azt meséltem el, hogyan estem le a lépcsőről.
– Akár hiszi, akár nem, azzal, amit az imént elmondott, sokkal több információt megosztott velem, mint amit a sajnálatos baleset körülményei jelentenek. Megtudtam, hogy a férje sokat van távol, emiatt pedig Ön rendszeresen magányosnak és kiszolgáltatottnak érzi magát a házasságukban.Linda elképedve hallgatta a magyarázatot, majd kíváncsian közbevágott.
– Erre mégis miből jött rá?
– „A férjem egyik tárgyalásról a másikra jár az apjával” – ezt mondta. Majd feltett egy kérdést, hogy szánalmas-e, hogy az öltözködésével szeretné magára vonni Bálint figyelmét. Biztos, hogy mindez csak az öltözködésről szól?!
– Tényleg szánalmasnak tart… Ugye ezt akarja mondani?! – tört ki Lindából az elkeseredettség.
– Kedvesem, én egy szerelmes és boldogtalan nőt látok, aki nem azt kapta ettől a házasságtól, amiben reménykedett. Nézze, elég rég vagyok a szakmámban ahhoz, hogy felismerjem a kilátástalanságot és a boldogtalanságot. Most úgy érzi, hogy elvesztette az utolsó szalmaszálat is, amibe belekapaszkodhatott… – hirtelen elhallgatott, mintha csak arra várt volna, hogy Linda kimondjon valamit, ő azonban inkább dühösen kifakadt.
– Ezt meg honnan a fenéből tudja?!
– Nem maga lenne az első nő a történelemben, aki egy gyermekkel szeretné megszilárdítani a kapcsolatát. Úgy érezte, hogy ez bármin változtatni tud?
– …Igen, reménykedtem benne…
A pszichológusnő felnézett a faliórára.
– Az ülésnek lassan a végéhez közeledünk. Linda, azt hiszem, sikerült egy apró lépést tennie önmagáért. Nem tudom, hogy szeretné-e folytatni a beszélgetésünket, de meglátásom szerint jót tenne Önnek, ha elmondhatná a gondolatait, és kiadhatná magából az érzéseit. Kérem, gondolja át egy újabb találkozó lehetőségét.
– Úgy hiszi segítene rajtam, ha kibeszélném magam? – nézett őszinte kíváncsisággal a nőre.
– Mindenkinek jót tesz. De ha nekem nem is hisz, a testében megbízhat, az mindent őszintén elárul. Az ülés elején még hátra dőlve, keresztbe vetett lábakkal és összefont karokkal ült, teljesen elzárkózva. A szavai ellenségesek voltak, és áradt Önből a bizalmatlanság. Mostanra viszont abszolút feloldódott: a kezei a karfán pihennek, a lábai egymás mellett, és enyhén előrehajolva figyel rám. A testhelyzete nyitottságról és bizalomról árulkodik. Nyugodt hangon és hosszasan tudott mesélni az Önt ért fájdalommal teli élethelyzetről. Őszintén köszönöm, hogy megnyílt nekem.
– Én is köszönöm Önnek, hogy meghallgatott. Külön hálás vagyok a kedvességéért és a figyelméért, ugyanis ezekből mostanában nem kaptam túl sokat. És elnézést, ha néha goromba voltam.
– A lányomat idézve: „Ilyen ez a pop szakma!”
Linda hangosan felnevetett.
Az pszichológusnő rövid jegyzetet készített magának a legújabb pácienséről, ahogy tette már hosszú évek óta, minden ülés után. – Linda: harmincas nő, magányos, boldogtalan. Nincsenek szuicid hajlamai. A házassága válságban van, ám ezt még ő maga sem tudja. – Letette a tollat a kezéből, a szemüvegét gondosan a tokjába helyezte, és egy lassú mozdulattal eligazította őszülő tincseit. A távolba révedve sóhajtott egyet. Mély empátiát érzett Linda iránt, mert tudta, hogy a reményvesztettség felemészti az ember lelkét. Bízott benne, hogy a boldogtalan fiatal nőt talán sikerült elgondolkodtatnia a kissé provokatív kérdéseivel, és idővel majd felismeri, hogy ez nem az a házasság, amelyben mindenáron küzdeni kell egy babáért.
