Péternek fogalma sem volt arról, hogy hány óra lehet, de a levegő hűvösségéből érezte, hogy valószínűleg már délután felé járhat az idő. Szorosabbra húzta magán a kabátot, és öles léptekkel haladt előre. Még éppen elkapta a zöld jelzést a zebránál. Gyorsan átszaladt az úton, és néhány lépés után ott állt Stuttgart hatalmas parkjának bejáratánál. A hely már tegnap este óta hívogatta, ugyanis a szállodai szobája ablakából éppen rálátott az utcai lámpák fényében kirajzolódó városi díszkert sziluettjére. Úgy gondolta, gyönyörű lehet, bár akkor még nem sejtette, hogy lesz alkalma közelről is megnézni.
Bálintot kísérte el egy innovatív megoldásokat bemutató konferenciára, ugyanis néhány napja felhívta, és arra kérte, hogy tartson vele, mert érzelmileg még kissé instabil Linda vetélése óta, és nem akar egyedül utazni. Péter tudta, hogy nem ez a teljes igazság, hiszen barátjának korábban is voltak már érzelmi hullámvölgyei, és ezeket néhány átmulatott éjszakával könnyen orvosolta. Ilyenkor általában társaságra sem volt szüksége, most viszont… Péter úgy döntött, mégsem faggatja, inkább lehetőségként tekint az útra. Egy kis környezetváltozás talán őt is kizökkentheti a mindennapi rutinból, így két nappal később repülőre ült Bálinttal. Csupán villámlátogatást terveztek, holnap már indulnak is haza. Mivel kifárasztotta az utazás, ezért korán nyugovóra tért, míg kissé nyugtalan cimborája inkább a bárban időzött. Mégpedig egyedül, ahogyan azt Péter előre látta. A reggelinél találkoztak újra. Barátja láthatóan mindent beleadott az esti búfelejtésbe, amiről a szeme alatti sötét karikák és feltűnő szótlansága tanúskodott. Péter kérdő tekintettel nézett rá, de Bálint csak legyintett egyet.
Az előadások a címükből adódóan akár még hasznosak is lehettek volna: online marketing, a mesterséges intelligencia előretörése, pénzügyi tudatosság és nagyvállalati stratégia. Az utóbbi kettő Pétert különösen érdekelte, mert úgy vélte, hogy a hallottakat közgazdasági elemzőként jól kamatoztathatja majd a napi munkájában. A kezdeti lelkesedése azonban elég hamar alábbhagyott, és egy ideje már csak testben volt jelen. Valahogy képtelen volt odafigyelni, mert a gondolatai visszakanyarodtak az egy héttel ezelőtti otthoni beszélgetéshez. Most Evelin kérdései kattogtak a fejében… Őszintén meglepte a felesége érdeklődése, ezért akkor és ott hirtelen nem is tudott mit válaszolni neki. Talán leginkább azért, mert eddig nem is foglalkozott a saját érzéseivel. Egy kis időt kért Evelintől, hogy összeszedhesse a gondolatait, amit a nő készséggel elfogadott, és azóta nem is beszéltek a dologról.
Most, az előadáson ülve, Pétert megrohanták a lelkében régóta szunnyadó érzések, és bármennyire is koncentrált, nem tudott figyelni. A levegőtlen teremben meleg volt, a szája kiszáradt. Levette a nyakkendőjét, de még így is egyre jobban szenvedett. A következő szünetben szinte kirohant az épületből. Egy darabig a hotel előtt téblábolt, aztán eszébe jutott a park, és elindult az irányába.
Már egy ideje a rügyező fák között bóklászott céltalanul, miközben a fejében szélsebesen cikáztak a gondolatok. Egészen kis korától fogva arra programozták be, hogy férfiként legyen erős és védelmező, ugyanakkor kevésbé figyeljen mások igényeire. Evelin kedvessége és szeretetteljes ragaszkodása azonban már a kapcsolatuk kezdetén előhozta énjének támogató oldalát, amely még önmaga számára is ismeretlen volt. Szerette a feleségét, imádott vele lenni, a kedvében járni, és ezek az érzések csak egyre mélyültek az évek során. Bálinttól kapta is az ívet rendesen: szerinte ugyanis tipikus papucsférj lett. Most, ahogy ebbe jobban belegondolt, már kezdte érteni Evelin ellenérzését a Bálinthoz fűződő barátsága miatt. Pedig a felesége sok mindent nem is tudott a két cimbora közös múltjáról, a régi csajozós időszakokról, amikor vállvetve tomboltak az éjszakában. Mivel ez még jóval a házasságuk előtt történt, így Péter nem látta értelmét annak, hogy erről meséljen. Most leült az útjába eső első padra, és a kabátja belső zsebéből kivett egy bőrkötésű könyvecskét. Evelin naplóját. A bőröndjében talált rá, egy rövid üzenet kíséretében:
„Ha nem tudod elmondani, amit érzel, írd le. Legyen ez a kis könyv a mi közös vallomásunk, amelyben azokat a gondolatainkat osztjuk meg egymással, melyeket nehéz kimondanunk.”
Újra és újra elolvasta a sorokat. A szavak a lelkéig hatoltak. Jól tudta, hogy mit jelent ez a napló a feleségének: a beleírt verssel sikerült egy hatalmas lépést tennie a lelki megnyugvása felé. Péter tökéletesen értette, hogy ebben az aprónak tűnő gesztusban Evelin minden felé irányuló szeretete és ragaszkodása benne van. Egy darabig elgondolkodva nézte a dombornyomott leveleket a barna borítón, majd óvatosan kibontotta a vékony bőrszíjból kötött masnit. A napló az utolsó teleírt oldalon nyílt ki. Péter lapozott egyet. Újra benyúlt a kabátja belső zsebébe, és elővette a kedvenc töltőtollát, amit még Evelintől kapott az első karácsonyukra. Néhány percig megbabonázva bámulta a mattított papírlapot, majd írni kezdett.
Drága Szerelmem, mindig meg tudsz lepni! Köszönöm, hogy megosztod velem az érzéseidet, én is megpróbálom összeszedni az enyémeket. Napok óta gondolkodom, hogyan is tudnám szavakba önteni mindazt, ami bennem van. A férfiakra nem jellemző, hogy sokat és hosszasan beszélnének arról, hogy mit éreznek. Mi magunkban rágjuk meg a dolgokat, aztán rántunk egyet a vállunkon, és megyünk tovább. Nem biztos, hogy ennek ez a helyes módja, de mi csak ezt ismerjük, mert azt tanították, hogy egy férfinek ezt így kell csinálnia. Az elmúlt néhány évben talán egy kicsit fejlődtem ebben a Te szerető gondoskodásodnak köszönhetően, de még mindig csak akkor beszélek, ha kérdezel. Na, ezzel most elárultam magam… Jelzem, hogy az így megszerzett információt nem ér felhasználni a későbbiekben!J Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennek az időszaknak az eseményei nem foglalkoztatnak engem is, de közel sem annyira, és olyan mélyen, mint téged. Azon az estén, amikor Bálintéknál voltunk, és ti Lindával beszélgettetek, az én kedves barátom, fogalmazzunk úgy, őszintére itta magát. Azon elmélkedett, hogyan is tudná a dolgokat jobban csinálni, mert bármit is tesz, az valahogy sosem jó. Ezen gyakran gondolkodom én is, és a szavai néha teljesen váratlanul jutnak az eszembe. Emlékszel, egyszer a gyereknevelésről beszélgettünk, és megállapítottuk, hogy teljesen egyetértünk Vekerdyvel: „elég »csak« elég jó szülőnek lenni”. Erre jutottam én is a lombikkal kapcsolatban. Az elég jó az nekem már elegendő, és talán ezt a gondolatot Te is megfontolhatnád (ezért húztam alá). Nem azt mondom, hogy ne fogadjuk meg, amit az orvosok mondanak, de ne e körül forogjon az életünk. Azt látom, hogy érzelmileg teljesen kizsigereled magad: mész előre, csinálod, amit kell, amit mondanak, szeded azt a rengeteg gyógyszert, szúrod az injekciót… Elképzelni sem tudom, hogy van benned ennyi erő! Ha rajtam múlna, akkor még esélyünk sem lenne egy gyerekre, mert én biztosan nem tudnám megbökni magam. Végtelenül hálás vagyok Neked ezért, és csodállak a kitartásodért.
Ugyanakkor rettenetesen féltelek és aggódom érted, mert – ezen most lehet, hogy meg fogsz lepődni –, de én TÉGED SZERETLEK, gyerekkel vagy gyerek nélkül. Kérlek, most ne kezdj el azon kattogni, hogy akkor biztosan nem is akarok babát, mert erről szó sincs.
Én is szeretnék egy bébit, de leginkább azért, mert Te vágysz rá. Nincs bennem olyan kényszer, hogy mindenáron utódot hagyjak hátra. Az én fejemben, az én valóságomban a gyermekünk még nem létezik, és ami számomra nincs, azt könnyű elengednem. Számomra jelenleg CSAK TE VAGY, és Téged nem tudlak elengedni. Látod, itt jön be a férfi agy, a racionalitás, úgyhogy adok belőle egy kicsit Neked is! Most ugyan nem látsz, de kacsintottam…J Önző vagyok, tudom, de szükségem van Rád! A vidám és jókedvű, cserfes feleségemre. Szóval, amikor azt kérdezed, hogy én hogyan élem meg mindezt, akkor ez a válaszom: számomra TE VAGY A FONTOS, minden egyéb másodlagos. Nagyon fogok örülni a picinek, ha összejön, és persze minden erőmmel gondoskodom majd róla, de ha valami miatt mégsem lehetünk szülők, azt is el tudom fogadni. Akkor ketten leszünk egy család. Nekem ez tökéletesen megfelel, és nem érdekel, hogy ki mit gondol erről. Az egyetlen, ami számít, hogy nekünk elég jó legyen, és boldogok lehessünk, együtt.
Péter felpillantott. Észre sem vette, hogy közben beesteledett. A felkapcsolódó utcai lámpák fénye rántotta vissza a valóságba. Lepillantott a könyvecskére, és meglepetten vette észre, hogy két oldalt is teleírt. A papírra vetett sorai ugyan nem voltak a legszebbek, de Evelin jól ismeri a kézírását, úgyhogy biztosan el tudja majd olvasni. Azért gyorsan átfutotta, hogy minden gondolatát sikerült-e értelmesen lejegyezni. – Nem is rossz! Egészen magvas gondolataim vannak – állapította meg elégedetten. Becsukta a naplót, és kissé sután, de nagy gonddal próbált szabályos masnit kötni a kis madzagokból, ahogy Evelin szokta. A tollal együtt az apró könyvet is becsúsztatta a kabátja belső zsebébe, majd az álláig felhúzta a cipzárt. Bár eléggé fázott már, mégsem sietett. Nyugodt léptekkel haladt a hotel felé. Még soha nem látta ennyire tisztán a helyzetüket. Evelin kérdése sokkal mélyebb gondolatokra sarkallta, mint azt remélte. Bízott benne, hogy a felesége nem fogja félreérteni a szavait… Vett egy nagy levegőt, és ráfordult a hatalmas fákkal szegélyezett sétányra. A lámpák fényében magabiztos léptekkel indult vissza.
A hotelbe érve Bálintot megint a bárban találta. Sajnos ma sem volt sokkal jobb állapotban, mint előző este. Épp indulatosan csapta le a telefonját az asztalra, szemmel láthatóan még az sem érdekelte, ha esetleg összetöri. Péter odahúzott egy üres bárszéket, leült a barátja mellé, és megveregette a vállát.
– Na, mi a helyzet? Most ki bosszantott fel?
– Linda, ki más! A vetélése óta az öregem az én véremet szívja, és emiatt a feleségemmel is harcolnom kell.
– Nem egészen értem, hogy apádnak mi köze van az egészhez.
– Apámnak mindenhez van köze, ami velem kapcsolatos… Van egy elmélete Linda lelkiállapotáról, és természetesen már azt is kitalálta, hogyan lehetne megoldani.
