Kitavaszodott. Az év eleji rideg és borongós eseményeket, most új reményeket ígérő, szebb hétköznapok követték. Evelin élete lassan, de biztosan visszatért a régi kerékvágásba. Legalábbis ő így gondolta… Ismét munkába állt, és újra eljárt táncolni. A hosszabb kihagyást követő első órán döbbent csak rá, hogy mennyire hiányzott már a testének és a lelkének is a mozgás felszabadító érzése. Igyekezett megfogadni Rác doktor javaslatát, és hagyott magának időt a következő beültetésig. Bár próbált tudatos lenni, és nem siettetni az eseményeket, ebben a kérdésben mégis sokkal nehezebben tudott racionális lenni, mint azt gondolta. Az álmai ugyanis néha különös játékot űztek vele… Egyik éjjel egy kórházban járt, ahol egy újszülött csecsemőkkel teli szobába nyitott be. A saját kisbabáját kereste, de nem találta. Egy másik alkalommal Rác doktor rendelőjében voltak Péterrel, és meghatottan nézték az ultrahang monitorán születendő gyermekük elmosódott kis foltként megjelenő, mégis teljesen valóságosnak tűnő képét. Evelin minden ilyen álom után zaklatottan ébredt, ráadásul az ábrándképek túlságosan valódinak tűntek, így néha még napközben is fel-felvillantak előtte. Péter is észrevette, hogy a felesége a szokásosnál csendesebb, ezért faggatni próbálta az okáról, de Evelin inkább elterelte a beszélgetést.
Linda vetélése után hallgatólagosan jegelték a babatémát, és megpróbáltak másra koncentrálni. Mindent megtettek annak érdekében, hogy az életüket visszatereljék a régi mederbe: rengeteget beszélgettek, sétálgattak a városban, moziba jártak, és randivacsorákat szerveztek. Közben a kapcsolatuk még szorosabb lett. A hangulat néha már túlságosan is idilli volt, amit Evelin nem szeretett volna megtörni azzal, hogy a nyugtalanító álmairól beszél.
Azonban egy-egy tökéletesnek ható nap után, néha hatalmába kerítette az érzés, hogy mindezek ellenére a vihar valahol ott lapul a nem is olyan messzi távolban, és csak figyel az alkalomra várva. A sejtése beigazolódott. A változás egy szombati napon hurrikánként érkezett, és a semmiből csapott le.
Péter aznap korán elment otthonról, mert Bálinttal volt találkozója, munkaügyben. Evelin már reggel óta furcsán érezte magát, de nem igazán tudta megfogalmazni, hogy mi lehet a baj. Egyszerűen feszítette valami belülről. Előző nap eltervezte, hogy ma átpakolja a ruhatárát: a téli darabokra egy ideig nem lesz szüksége, jöhetnek a tavaszi összeállítások. Kinyitotta az egyik szekrényt, és felülről lefelé haladva elkezdett kipakolni a kanapéra. A polcokon sorakozó pulóverek és nadrágok gondos rendben követték egymást, ám alul, a ruhák mögött valami galacsinszerűen, összegyűrve árválkodott… Evelinnek egészen hátra kellett nyúlnia, hogy elérje. Kihúzta, és a fény felé fordította. Egy fekete, kényelmesnek tűnő nadrágot tartott a kezében, amely első pillantásra sehogy sem tűnt ismerősnek. Még az is eszébe jutott, hogy talán nem is az övé. Aztán még egyszer fordított rajta egyet. Minden világos lett. Onnantól már nem tudta levenni róla a szemét. Megbabonázva nézte a ruhadarabot, miközben megrohanták az emlékek.
Gondolatban a brnói hotelszobában volt, és éppen a bő derekú nadrágot készült felvenni, hogy a beültetés után, majd ne szorítsa le a hasát. A megjelenő képpel az akkori érzései is visszatértek: a várakozás izgalma, a reménykedés, és ugyanaz a feszítő valami, ami ma reggel is rátört. Most már tudta, mi az: a fájdalom. Hirtelen bevillant a Rác doktorral folytatott beszélgetés egyik emlékfoszlánya, amelyben az orvos a gyászról beszélt. – Az nem lehet, hogy még mindig tagadásban vagyok!? – Evelint visszarántotta a jelenbe ez a gondolat. Mérgében erőből a sarokba hajította a rossz emlékű nadrágot, majd a korábban gondosan elhelyezett ruhákat szinte önkívületi állapotban szétdobálta a szobában. A lelke tombolt, és a belül fortyogó érzés egyre jobban feszítette. A néhány percig tartó dühöngés végül teljesen kimerítette, így erőtlenül huppant le a parkettán összevissza heverő ruhadarabokra. Az agyában sebesen peregtek a gondolatok, akár egy akciófilm jelenetei, majd a képzeletbeli történet hirtelen megállt az egyik képkockánál. – A napló! – mondta ki hangosan.
Még Rác doktor tanácsára vett egy szép borítású, üres könyvecskét, amit néhány nappal ezelőtt kinyitott, és kusza, összefüggéstelen szavakat kezdett beleírni. Mivel nem látta értelmét, ezért félretette a naplót. Most mégis úgy érezte, hogy ez lehet számára az egyetlen kiút. Erősen gondolkodott, hogy hova is tette, de rövid töprengés után eszébe jutott. – A könyvespolcon van. Gratulálok Evelin, igazi géniusz vagy! – Felegyenesedett, átlépte a ruhakupacot, és a polcról leemelte a díszes kötésű jegyzetet. Leült vele a parkettára, sóhajtott egy nagyot, és kinyitotta. Nézte a korábban leírt szavakat, de most is úgy érezte, hogy semmi értelmük. Idegenül hatottak. – Fájdalom és égjen… Mit jelent ez?! Mégis mit szerettem volna ezzel mondani magamnak? Egyáltalán miért írtam le ezeket a szavakat? – Újra és újra elolvasta őket. Majd valami bevillant.
Keresett egy tollat, és írni kezdett. Maga sem tudta, hogy mit, de érezte, hogy közben elerednek a könnyei. Már alig látott, de hagyta, hogy a könnycseppek lecsordogáljanak az arcán.
A szavak szép lassan szöveggé formálódtak. Aztán egyszer csak vége lett. Nem volt már mit leírni. Mintha elvágták volna. A toll kiesett a kezéből, és a könnyei is elapadtak. Könnyűnek érezte a lelkét, megszűnt a feszítő érzés, és elmúlt a felgyülemlett hatalmas fájdalom. Lepillantott az előtte heverő naplóra, és meglepetten látta, hogy a gondolatai egy verssé álltak össze.
Fáj. Nagyon. Hagyom.
A fájdalmam előttem hever az asztalon.
Mostanra egy kupac papírhalom.
Tartalma tépte szívemet, égette lelkemet.
Széttéptem. És most égetem.
A lángok fénye megnyugtató.
Akár egy halk altató.
Fogadkozom.
Fájdalom, ki a tűz martalékává leszel.
Tönkre többet nem teszel.
Elengedlek. Elégetlek.
Égj hát! Múlj el! Szűnj meg!
Ne kínozz tovább!
A tűz lecsendesül, és a fájdalom enyhül.
A lelkem végre szabad.
Boldogan várja az új tavaszt.
Evelin többször is elolvasta, amit írt. – Ez most azt akarja jelenteni, hogy égessem el a beültetés eredményéről szóló papírt, és akkor minden könnyebb lesz?! – Hitetlenkedett. Emlékezett rá, hogy valahol egyszer azt olvasta, a tudatalatti néha megmagyarázhatatlan dolgokra képes. – Tulajdonképpen, mi bajom lehet belőle?! Ha nem gyújtom fel a lakást, akkor semmi. – Azzal a lendülettel kiment a konyhába, elővett egy magas falú, öblös fémtálat, és bevitte a nappaliba. Előkereste a dossziét, amelyben az orvosi leleteit tartotta, és kivette a klinika által küldött laboreredményt. Határozott mozdulatokkal apró fecnikre tépte. A hatalmas tál alján most egy kis kupac papírhalom hevert. – Tényleg elégetem, itt, a nappali közepén?! Nem vagyok normális! – Szürreálisnak érezte az egész helyzetet. Mégis újra kiment a konyhába, és hozott egy doboz gyufát, valamint a biztonság kedvéért egy üveg vizet is. Meggyújtotta az icipici darabokra szaggatott lapot, és szinte megbabonázva nézte, ahogy a tűz felemészti. A sárga lángok melegséget és nyugalmat árasztottak…
A reményei elvesztését szimbolizáló papír, néhány perc alatt megsemmisült. Vízzel leöntötte a fekete hamut, és szemügyre vette a végeredményt. – Vennem kell egy új tálat. – Vonta le könnyedén a következtetést, majd, mintha mi sem történt volna, megint leült a parkettára. Mély megnyugvás járta át.
Mintegy végszóra kinyílt a bejárati ajtó. Péter érkezett haza. Valószínűleg megérezhette a füstöt, mert kétségbeesetten kiabálni kezdett.
– Evelin jól vagy? Nincs semmi bajod? Valami megégett?
– A nappaliban vagyok, minden rendben! Bár lehet, hogy mást fogsz gondolni, ha bejössz…
A férfi döbbent arccal állt meg a szobaajtóban. A nappali különböző pontjain ruhák hevertek szanaszét, az asztalon egy hatalmas tálban valami fekete kupac, miközben Evelin teljesen megdöbbentő módon, nyugodt, derűs arccal ült a káosz közepén.
Péter tanácstalanul nézett a ruhahalomra, a tűz martalékára, majd a feleségére. Nem igazán tudta, hogyan is reagáljon, de Evelin mosolyát felhívásnak érezte „egy keringőre”, így megpróbálkozott egy viccel.
– Mondd, hogy van vudubaba is nálad, és nem én következem a rituális áldozatok sorában!
Evelin hangosan felkacagott. Péter szemei elkerekedettek.
– A feleségem újra értékeli a humoromat?! Most már tényleg érdekel, hogy
mi történt.
– Segíts elpakolni, és közben mindent elmesélek.
– Jellemző, a melós része megint rám marad – ezen már mindketten nevettek.
Rendrakás közben Evelin mindent elmesélt Péternek: kezdve a furcsa álmokkal, a nadrág látványától felszakadó, fájó emlékekkel, majd a rátörő pillanatnyi dühöngéssel, hogy aztán eljusson a versig és a gyűlölt papír elégetéséig.
– Azt hiszem, hogy tagadásban voltunk mind a ketten. Nem beszéltünk erről az egészről, mert azt hittük, hogy az majd segít. Annyira próbáltam racionális lenni, hogy kizártam az érzéseimet. Mindet a szőnyeg alá söpörtem. És látod mi lett belőle. – Evelin hangja halk volt és beletörődő.
– Most hogy érzed magad? Fáj még? – tette fel a kérdést Péter őszinte aggodalommal.
– Megnyugodtam. Azzal, hogy elégettem a papírt, úgy érzem, hogy lezártam és elengedtem a dolgot. Viszont van, ami nem hagy nyugodni?
– Mi lenne az?
– Az, hogy te hogyan érzed magad? Mindig csak rólam beszélünk, hogy én mit érzek, de arról nem esik szó, hogy veled mi van. Szeretném tudni, hogy te hogyan éled meg mindezt?