Julianna Margulies neve mindenki számára ismerősen csenghet: a színésznő még a 90-es években személyesítette meg nagy sikerrel Carol Hathaway nővért az évekig futó és többszörösen díjazott Vészhelyzet című tévésorozatban.


Emlékszem a filmre, láttam belőle néhány évadot, de nem hagyott bennem különösebben mély nyomot. Nem voltam sem olyan élethelyzetben, sem olyan életkorban, hogy megfogjon. Már a jogi egyetem lépcsőit koptattam, amikor nézni kezdtem Julianna új, Emmy-díjas sikersorozatát, A férjem védelmében című alkotást. Az első néhány epizód után azonnal „függő” lettem, gyors egymásutánban daráltam le a részeket. Joghallgatóként a téma is megtalált, mert az egyes epizódok bepillantást engedtek a magyartól igen csak eltérő angolszász jogrendszer működésébe. A történetek, a karakterek és az egész miliő magával ragadott. És nem utolsó sorban a női főszereplő, Alicia Florrick védőügyvéd, akit Julianna alakított, mégpedig elképesztően hitelesen. Minden egyes mondatát és mozdulatát elhittem – amikor játszott, szinte vibrált a képernyő. Láttam az erős, céltudatos, határozott jogásznőt, aki mindig tudja, hogy mit akar. Ugyanakkor teljesen átjött a karakter másik oldala is: a megcsalt és átvert feleség, aki harcol a túlélésért, a gyerekeiért és a házasságáért. A mai napig ez az egyik kedvenc sorozatom, így nem volt számomra kérdés, hogy elolvasom a színésznő önéletrajzi kötetét, a Napsugárlányt.

A könyv nagyon jól felépített, végig fenntartotta a kíváncsiságomat. Az oldalak szinte repítettek magukkal, mint amikor egy lebilincselő regényt olvasok, és közben áradtak belőlük a mély érzelmek, a megszívlelendő gondolatok. Néhány hete fejeztem be a kötetet, de még mindig hatással vannak rám az olvasottak. Julianna életrajza egyszerre vidám és keserédes, az egyes fejezetek pedig alaposan elgondolkodtattak, ezért szeretném most megosztani veletek ezt az olvasásélményemet.


Egy média uralta világban, a címlapfotókról visszaköszönő képek hatására teljesen természetesnek gondoljuk, hogy egy sikeres színésznő élete mindig csillogó és gondtalan. Julianna esetében a gyermekkort és a kamaszéveket mindennek nevezhetjük, csak éppen fényűzőnek és könnyű nem. Szülei házasságának a megmentésére érkezett a családba, harmadik gyermekként. Még csak egyéves volt, amikor a szülők különváltak, és ő két nővérével együtt az édesanyjánál nevelkedett. A mindig jókedvű, könnyen kezelhető és boldog gyermek a „Napsugárlány” becenevet kapta az imádott anyától, akire viszont a szeszélyesség, a drámaiság és a nyughatatlanság volt jellemző. Julianna gyermekkorában gyakran költöztek, éltek Párizsban és Londonban is. Az édesanyában égett a vágy, hogy megvalósítsa önmagát, és fejlessze a spiritualitását, így a gyermeknevelés egyszerű vívmányait, mint a tiszta ruhát és a meleg ételt, túl földhözragadtnak találta. Az asszony életfelfogása miatt szegénységben nevelkedtek a gyerekek: szakadt harisnyában és kopott cipőben jártak, és volt, hogy egy mikrobuszban aludtak hónapokon át. Amikor időnként meglátogatták az apjukat, egy egészen más világban találták magukat: méregdrága áruházakban vásárolt ruhákat hordtak, és ötcsillagos éttermekben vacsoráztak. Julianna hamar megtanulta, hogyan alkalmazkodjon ehhez a kettősséghez. Utólag visszatekintve nem lepődött meg azon, hogy a színészi hivatást választotta, hiszen gyermekkorától kezdve arra volt berendezkedve, hogy bármilyen élethelyzetbe könnyen beilleszkedjen. Ettől függetlenül mindig is az anyjával szeretett élni, mert „korlátlanul öntötte rá a szeretetét”, és olyannak fogadta el, amilyen. Az egyik elengedhetetlen esti közös programjuk volt, hogy mindig megbeszélték, kivel mi történt aznap.
Érdeklődéssel olvastam ezeket a fejezeteket, mert mindig meglepett, hogy milyen újabb és újabb kihívások elé állította a színésznőt az élet és leginkább a saját édesanyja. Ami igazán elgondolkodtatott, hogy Julianna mindezek ellenére mégis kitartott mellette. Bár anyagilag nem tudott számítani rá, de bizonyos értelemben mégis mindent megkapott tőle: a biztos hátteret és a szeretetet. Ő volt az a szülő, aki mindig ott volt Julianna mellett, bármi történt is. A mai elanyagiasodott világunkban ezen úgy gondolom, érdemes eltöprengeni – megvan mindenem és még sincs semmim. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi a fontosabb egy gyermek életében? Egy új, márkás cipő és a legmenőbb telefon, vagy az értékes minőségi idő és az érdeklődő jelenlét olyan egyszerű kérdésekkel, mint a „Hogy vagy? Milyen volt a napod?”.

Julianna a főiskola megkezdése előtt halasztott egy évet, mert úgy érezte, hogy szüksége van egy tanulásmentes időszakra, és szeretett volna az édesapjával is több időt tölteni. Az Apja támogatta ebben, egy feltételt szabott csupán: béreljen lakást, dolgozzon, és tartsa el magát. A lány a főiskolás évei alatt is végig dolgozott. Noha a tandíjat az apa biztosította számára, a könyveit, az étkezését és az egyéb kiadásait magának kellett előteremtenie. Miután lediplomázott, esténként továbbra is pincérnőként dolgozott, nappal pedig meghallgatásokra járt. Színésznőként többször is azzal biztatta magát, hogy történjék bármi, pincérnőként még mindig kaphat munkát.
Azt gondolom, hogy Julianna az típusú sikeres ember, akihez bátran odamehetünk az utcán és megszólíthatjuk, mert biztosan szóba áll velünk, és lesz hozzánk néhány kedves szava. Soha nem felejtette el, hogy honnan jött, és jól tudja, hogy mit jelent megdolgozni valamiért. Akár az a kedves lány is lehetne a szomszédból…

Nagyon sokáig élt egy olyan párkapcsolatban, amiben nem volt önmaga: teljesen alárendelte magát a férfi akaratának, függött tőle, ezzel hatalmat adott a kezébe önmaga felett. Tudta, hogy a viszony, amiben él, nem egészséges, és nem teszi boldoggá, ennek ellenére mégsem volt képes eltávolodni a férfitól, mert nagyon nehezen tudott nemet mondani neki.
Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy igent mondott olyan helyzetben, amikor valójában nemet szeretett volna mondani, és megtett valamit, amit nagyon nem akart. Julianna példáján ilyenkor jusson eszünkbe, hogy ezzel a hozzáállással tulajdonképpen magunkra mondunk nemet, és amikor majd végül sikerül meghúzzuk a határainkat, akkor fogunk igazán igent mondani önmagunkra.


A színésznő saját bevallása szerint a Vészhelyzetből való kiszállását követően, teljesen megváltozott az élete. A szériában eltöltött hat álomszerű év után – miközben még két év várt rá Hathaway nővér szerepében –, megkereste egy drámaíró, és átnyújtott neki egy kéziratot azzal a felütéssel, hogy a történet karakterét kifejezetten rá írta. A színésznő ezt hatalmas megtiszteltetésnek érezte, ezért döntési helyzetbe került. Az egyik oldalon minden színész álma, egy kifejezetten a személyére írt szerep állt, míg a másik oldalon a temérdek pénz a sikeres sorozat folytatásáért. Sokaktól kért tanácsot, de mindenki a magas gázsira szavazott, és senki nem mondta neki, hogy csak akkor maradjon a szériában, ha igazán azt szeretné csinálni. Az édesapja volt az egyetlen, aki azt javasolta, hogy tegye fel magának a kérdést, hogy mi teszi boldogabbá: a sok pénz, vagy az, hogy megéli az álmait. A szívedet kövesd, soha ne a bankszámlád – mondta. A színésznő megfogadta apja tanácsát, és kiszállt a sorozatból. A döntése miatt sok támadás érte, mert ezzel visszautasította az amerikai álmot: volt mersze nem hinni abban, hogy csak a pénz számít.
Előszeretettel nyilvánítunk véleményt mások döntései kapcsán. Néha kérésre tesszük, kéretlen prókátorként azonban mindig. Bőszen mondogatjuk, hogy mi mit tettünk volna, ha a másik helyében lennénk. Egyetlen dolgot felejtünk csak el, hogy azt a döntést, nem nekünk kellett meghozni, mert nem a mi életünkről volt szó, és nem mi álltunk választás előtt. Ha egy elhatározásunk miatt esetleg bírálat ér bennünket, soha ne felejtsük el, hogy jogunk van dönteni a saját életünkről, mert annak súlya és következménye is bennünket terhel majd, hiszen a tudomány mai állása szerint csak egy életünk van.

A férjem védelmében forgatásakor Julianna már boldog anyaként élte életét, bár állandó bűntudat gyötörte, hogy nem tölt elég időt a fiával a szerep miatt. Zsonglőrködött a családja és a munkája között. Ebben az időszakban mindig akadt egy-egy újságíró, aki neki szegezte a kérdést, hogyan tudja összeegyeztetni ezt a két fontos dolgot az életében. A sorozatbeli férjét alakító színésznek hasonló korú gyermekei voltak, neki mégsem tették fel ezt a kérdést…
A társadalom még mindig nehezen fogadja el, ha egy nőnek anyaként is vannak karrierálmai. Különösen, ha azokat, ne adj isten, őszintén vállalja, mert akkor lehetséges, hogy némelyekben a nyilvános megkövezés gondolata is felmerül. Az anyaság és a karrier azonban nem kell, hogy kizárja egymást. Egy lelkileg egészséges, kiegyensúlyozott és boldog édesanya sokkal többet adhat a gyermekei számára, mint egy frusztrált, vágyaitól megfosztott nő. És ne felejtsük el azt a mondást sem: ha az asszony boldog, mindenki boldog.

Julianna gyermekkorában vágyott a korlátokra és az elvárásokra, de egyikből sem kapott. Nem követelték meg tőle, hogy jó tanuló legyen, senki nem ellenőrizte a házi feladatát, sem azt, hogy mikor ér haza. Mivel a külső elvárások kimaradtak az életéből, így állandóan ő maga állította fel azokat. Végeláthatatlan feladatlistákat gyártott magának, és szigorú időrend szerint élt, azért, hogy mindenre legyen ideje, a családra és a munkára is. A férjem védelmében forgatásakor nem volt helye az életében sem a tévedésnek, sem a betegségnek. Kialakított egy sajátos módszert, és a perc lett a mantrája. Profin kiszámított időbeosztás szerint élt: tíz perc pihenés, három perc mosdó és öt perc evés. Az egyik ilyen hektikus napon étkezés közben ráharapott egy sárgarépára, és érzett ugyan valami kellemetlenséget az ínyénél, de inkább nem vett róla tudomást. Hónapokig nem foglalkozott a dologgal, annak ellenére, hogy egyre nagyobb fájdalmai lettek. A halogatás miatt végül ínyátültetésre volt szüksége. Hat hónap kellett a gyógyuláshoz, ami elkerülhető lett volna, ha odafigyel önmagára és a figyelmeztető jelekre.
Ha egészségünk van, mindenünk van – ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Csak megyünk előre és csináljuk a feladatainkat, sokszor akkor is, amikor agyonhajszoltak vagy betegek vagyunk. Pedig a szervezetünk mindig időben jelez, figyelmeztet bennünket, hogy álljunk meg, és lassítsunk egy kicsit. Ne menjünk el az ilyen árulkodó jelek mellett, mert a kimerültség néha nagyobb bajhoz is vezethet, mint néhány olyan nap, amikor nem keresünk pénzt, és nem akarunk mindennek és mindenkinek megfelelni. Nyomjuk meg időnként a stopgombot, és pihenjünk pár napot.

A könyv végén a színésznő sorra veszi, hogy miért hálás az életnek, és időről időre emlékezteti önmagát arra, hogy „mennyivel gazdagabb életet élhetünk, ha gyakoroljuk a hálát”.
Teljesen egyetértek vele. Sokkal többet töprengünk azon, hogy mi az, amink nincs, ahelyett, hogy azzal foglalkoznánk, hogy mi az, ami megadatott számunkra. Most kivételesen tegyünk egy próbát, és vegyük számba mindazt, amink van, amiért hálásak lehetünk az életünkben. Talán már a gondolattól is elmosolyodtunk, és jobb lett a hangulatunk… Ha csak ezt az utolsó mondanivalót visszük tovább magunkkal a Napsugárlány történetéből, már megérte elolvasni.

Fotók: Panna