Az életük nem hétköznapi, mondhatni olyan, mint egy valóságtól elrugaszkodott hollywoodi film, aminek a végén biztosan megjegyeznénk, hogy ilyen is csak a mozivásznon eshet meg. Pedig Kitti és Ricsi történetét az élet írta, méghozzá nem is akármilyen fordulatokkal. Az egész egy borzalmas balesettel kezdődött, melynek következtében Ricsi volt párja, Kata három hónapos terhesen kómába esett. Ezen a ponton lépett be Ricsi életébe Kitti. A két lányt rokoni szál kötötte össze, ugyanis unokatestvérek voltak. Nos, ez után még tovább bonyolódnak a szálak, de a tragédiát végül happy end zárja.


Gondolom Katán keresztül már ismerted Ricsit?
Kitti: Szinte egyáltalán nem. Bár Kata apukája és az én édesapám testvérek, mégsem volt köztünk túlságosan szoros a kapcsolat, mégis amikor meghallottam, mi történt Katával, egyből írtam Ricsinek. Mivel rettenetesen aggódtam Katáért és a piciért, így onnantól kezdve végig tartottuk a kapcsolatot, ha segítségre volt szüksége, rám számíthatott.
Milyen emlékképek jönnek elő arról a szeptemberi napról, amikor megtörtént a baleset?
Ricsi: Éppen szabadnapos voltam aznap, amikor egyszer csak megcsörrent a telefonom – Kata barátnője hívott, gyorsan eldarálta, hogy balesetet szenvedtek, de megnyugtatott, hogy Kata lélegzik. Persze kétségbe estem, de úgy gondoltam, hogy ha életben van, akkor nem történhet olyan rossz vele. A baleset helyszínéhez közeledve viszont már messziről feltűnt a mentőhelikopter – egyből tudtam, hogy óriási a baj. Akkor összetört bennem egy világ, amit addig együtt építgettünk Katával, az romokban hevert. Az elején még minden annyira képlékeny volt, semmi biztosat nem tudtunk, csak folyamatosan aggódtunk Katáért, aki három hónapos kismamaként, kómában feküdt a kórházban. Egészen decemberig még abban sem lehettünk biztosak, hogy a babát meg tudják menteni.
Katának milyen esélyei voltak?
Ricsi: Egészen sokáig vártuk, hogy megtörténjen a csoda. Az orvosok határozottan nem jelentették ki, hogy még reménykednünk sem érdemes, de ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem tudják megmenteni, mert az agya olyan mértékben sérült, hogy annak már visszafordíthatatlan következményei voltak. Egy idő után azt vettem észre, hogy az orvosok már inkább azt hangsúlyozzák, hogy a baba világra jötte segíthet majd abban, hogy Katát elengedjem, addig is készüljek fel lélekben a gyermek érkezésére. Ez már konkrét jele volt annak, hogy itt már nincs remény.


Közben együtt rendeztétek be a babaszobát?
Kitti: Megbeszéltük, hogy segítek neki bevásárolni mindent, amire a babának szüksége lehet.
Ricsi: Nekem ugyanis fogalmam sem volt, mi kellhet egy újszülöttnek.
Kitti: Nem mintha én annyira tapasztalt lettem volna ebben. (nevet)
Márk egy hónappal korábban érkezett. Ezt hogy kell elképzelni, egyszer csak hívtak a kórházból, hogy elindult a szülés?
Ricsi: Pontosan! Engem is váratlanul ért, amikor január 3-án az a hír várt, hogy elfolyt a magzatvíz. Azonnal elindultam Szegedre, és mire odaértem a babát már a koraszülött-intanzívosztályra vitték. Az élet fintora, hogy az apasági nyilatkozat valahogy elkeveredett a kórházban, így a fiamat Mihályi Márknak nevezték el, így még volt némi kalamajka, mire végre elhitték, hogy én vagyok a kicsi édesapja. Ott láttam először a kisfiamat, de még nem vehettem a kezembe, csak messziről figyelhettem őt. Akkor tudatosult bennem, hogy apa lettem. Egy kicsit megkönnyebbült a szívem, hiszen a fiam megszületett és most már az én felelősségem felnevelni őt, ugyanakkor nagyon fájt, hogy Kata nem láthatta már a kisfiunkat.
Egyértelmű volt számodra, hogy Te maradsz otthon a babával?
Ricsi: Számomra ez nem volt kérdés, a családom viszont kételkedett benne, hogy valóban ez a helyes döntés. Én azonban határozottan eldöntöttem, hogy én leszek otthon vele – ha már az édesanyja nem lehet mellette, legalább az édesapja szeretetét érezhesse a fiam.
Hogyan folytatódott a közös történetetek?
Ricsi: Szilveszter után elindult bennem valami, de akkor még nem gondoltam arra, hogy mi egyszer egy pár leszünk. Főleg azért, mert Kitti eléggé elutasító volt velem. (nevet)
Kitti: Ez részben igaz, de jó okom volt arra, hogy így viselkedjek. Tartottam attól, hogy ez csak egy fellángolás Ricsi részéről, túl korai volt még abban a lelkileg megterhelő időszakban esélyt adni a kapcsolatunknak. Még az is felmerült bennem, hogy azért szeretne csak velem lenni, mert én mégiscsak Kata családjához tartozom, esetleg még hasonlóságokat is felfedezhetett bennünk.
Ricsi: Pedig ez valahogy sosem jutott eszembe, mert teljesen különbözőek vagytok. Talán egy közös vonást azért felfedezek: ha gyorsan rendet kellett tenni, akkor Kata is először az egész lakást szétkapta, majd aprólékosan nekikezdett a polcok takarításának, még a függönyöket is képes volt kimosni, ahelyett, hogy csak gyorsan összepakoltunk volna. Ezt férfiként fel sem lehet fogni! Na, ebben az egyben látok némi hasonlóságot. (mosolyog)
Mikor derült ki, hogy nem tudják Katát megmenteni?
Ricsi: Január végén az orvosok már biztosan kijelentették, hogy nincs remény, el kellett fogadnom, hogy Kata soha többé nem ébred fel.
Kitti: Ez tényleg felfoghatatlan volt. Nem lehet, hogy így érjen véget az élete! Ezután is rendszeresen meglátogattuk a kórházban, ott voltunk mellette, hogy érezze a közelségünket. A baleset után még egy évig kómában feküdt, de végül sajnos feladta a küzdelmet.
Ricsi: Az tartotta bennem a lelket, hogy a családom és Kittiék mellettem álltak, és ott volt egy csöppség, akinek boldog életet szerettem volna teremteni. Ha mindezt egyedül kellett volna végigcsinálnom, akkor talán a mai napig nem lenne édesanyja a gyermekemnek. Óriási szerencse, hogy beléptél az életünkbe!


Micsoda történet! Hiszen még csak az ismerkedésetek elején jártatok, és máris szülő vált belőletek.
Ricsi: Gondolj csak bele, mi már az első randink előtt szülőkké váltunk! Talán sokan azt gondolnák, hogy ilyen még a mesékben sincs, velünk viszont mindez megtörtént – ebből is látszik, hogy az élet írja a legfordulatosabb forgatókönyveket.
Kitti: Először bennem sem tudatosult, hogy ez a szerep rám vár, hiszen kezdetben csak barátként tekintettem Ricsire. Bevallom, nem így terveztem, más kép élt bennem – soha nem gondoltam, hogy egyszer így válok anyává. Kilenc hónap alatt egy édesanya lelkileg is felkészül a gyermeke érkezésére, én pedig ebbe konkrétan csak belecseppentem. Az egyik nap még otthon laktam a szüleimnél, pár héttel később pedig már megszületett Márk, a kapcsolatunk Ricsivel pedig egyre erősebbé vált, így valójában édesanya is lettem. Nem bánom, hogy így alakult – Ricsivel szeretjük egymást, Márknak pedig megadtuk az esélyt, hogy egy szerető családban nőhessen fel.
Ricsi: Már az elején megbeszéltük, hogy ha összejövünk, akkor Kitti lesz a fiam anyukája, még akkor is, ha később külön utakon folytatjuk – Márk ugyanis már egy életre összeköt bennünket.
Érezted, hogy Kitti jó édesanya lesz?
Ricsi: Nagyon pontosan él bennem egy kép… Emlékszem, az egyik hétvégén a munkából hazaérve, Kitti és Márk édesen, összebújva pihentek a kanapén. Annyira jó érzés volt így látni őket együtt, szeretetben. Már akkor tudtam, hogy Kitti szuper édesanya lesz.


Kitti, mit szóltak mindehhez a szüleid?
Kitti: A családom nagyon féltett ettől, ami teljesen érthető, ez nem egy megszokott élethelyzet. De aztán rövid idő alatt belátták, hogy szeretjük egymást Ricsivel, és szeretnénk együtt leélni az életünket.
Mennyire voltál felkészülve a fiad születésére?
Ricsi: Együtt hoztuk haza Márkot a kórházból, és amikor utaztunk Szegedre, akkor kaptam észbe: Te jó ég, visszafelé már velünk lesz az újszülött kisfiam! Berendeztük Márk szobáját, megvettünk mindent, amire szüksége lehet, na de arra senki nem készített fel, hogyan kell bánni egy csecsemővel.
A gyermekágyi időszak még az édesanyák számra is megterhelő, egy férfi mégis hogyan éli ezt meg?
Ricsi: Fáradtan! Pár hét után az alváshiány eléggé megviselt, éreztem, hogy a türelmem is kezd fogyni, de azt hiszem, ez nem meglepő. Minden figyelmemet Márkra fordítottam, ehhez pedig rengeteg energia kellett, de mégsem volt teher. Persze sokszor úgy éreztem, hogy egy önálló gondolatom sem lehet, mert minden a fiam körül forgott. De a feladatok nem csak rám hárultak, a családomra és Kittire is számíthattam, így a kezdeti bizonytalanság lassan elmúlt.
Általában az édesapák azt az időszakot várják, amikor már elég nagy a kicsi ahhoz, hogy lehessen vele játszani. Ez nálad is hasonlóan működött?
Ricsi: Szerencsére mi nagyon jól elvagyunk Márkkal, mindig feltaláljuk magunkat. Annak ellenére, hogy sosem volt túl szoros kapcsolatom a gyerekekkel, a saját fiammal könnyen megtaláltam a közös hangot. Még olykor magamon is elcsodálkozom, hogy milyen jól szórakozunk együtt. Nem olyan régen vásároltam neki egy labdás játékot, csak azt nem vettem számításba, hogy még túl pici hozzá, így be kellett látnom, hogy erre még várnunk kell, ahogy arra is, hogy végre felülhessen mellém a quadra. (mosolyog)
Mivel telnek a kettesben töltött napjaitok?
Ricsi: A reggeli rutin része, hogy rendet teszek otthon. Ameddig az egyik szobát megcsinálom, Márk a másikba mindent a feje tetejére állít, úgyhogy kezdődhet minden elölről. Ezen a ponton fel is adom, inkább útnak indulunk bringával, megállunk a nagymamámnál, aztán a szüleimnél. Mindenhol szeretettel várnak bennünket, így pillanatok alatt elröpül az idő. Jóformán egy percet sem töltünk otthon, igazából csak a délutáni alvásra érünk haza.
Kitti: Olyan nehéz megszokni, hogy nem én vagyok otthon Márkkal, így egy csomó mindenből kimaradok. Szerencsére Ricsi napközben fotókat szokott küldeni, beszámol a történésekről, de ez így mégis csak más…
Általában az édesapák szoktak emiatt bánkódni.
Ricsi: Régebben annyit gondolkodtam ezen, hogy mi lesz, ha nem látom majd, ahogy megteszi az első lépéseket, és nem hallom, ahogy kimondja az első szót. Csak abban bíztam, hogy minden majd a hétvégéken fog történni. (nevet) Most viszont mindezt átélhetem vele!
Kitti: Érdekes ez a helyzet, hiszen Ricsi rengeteg időt tölt a gyermekünkkel, így ő ismeri jobban, én csak munka után kapcsolódok be a családi életbe. Viszont az esti rituálé már nagyon jól megy, míg napközben például Ricsire bízom, hogy milyen ruhát adjon Márkra.
Ricsi: Pont ebben hagyatkozol rám? (nevet) Az öltöztetés nekem is feladja a leckét. Egyszerűen sose tudom eldönteni, hogy éppen mibe bújtassam a kicsit, ez állandó dilemmával jár. Nagyon ritkán sikerül úgy elindulunk otthonról, hogy két perc múlva ne szakadna róla a víz. Többször előfordult már, hogy ahogy kiértünk a lakásból, azzal a lendülettel fordultunk is vissza, mert rájöttem, hogy nem megfelelő az öltözék Márkon.


Mi okoz még kihívást apaként?
Ricsi: El nem tudod képzelni, hogy az etetés miatt mennyit szorongok! Ez nálunk egy kardinális probléma – fogalmam sincs, mikor éhes vagy éppen mikor lakott jól. Jóformán gyomoridegem van, amikor jön a következő etetés, mert tudom, hogy Márk nem fog rendesen enni. A tápszerrel még minden olyan könnyedén ment…, de a darabos ételekkel már meggyűlik a bajunk, ugyanis nem szereti megrágni a dolgokat és válogatós is. De szaftos tésztát sem lehet örökké enni! (nevet) Azt hiszem, ezt az etetés dolgot kicsit túl is aggódjuk.
Jól tudom, hogy minden reggel írsz Ricsinek, ha odaértél a munkába?
Kitti: Igen, ez nagyon fontos mindkettőnk számára, hiszen Katát éppen a munkahelyére menet vesztettük el.
Ricsi: Persze ma éppen elfelejtetted… Pedig mindig ír, én pedig ezt szoktam válaszolni: „Jól van Kicsim, szeretlek!” Ma is elküldtem ezt az üzenetet, bíztam benne, hogy odaért, de azért szerettem volna, ha tudja, hogy aggódom érte.
Gondolkoztatok már azon, hogy Márknak mit fogtok mindebből elmesélni?
Kitti: Már az elején megbeszéltük, hogy nem titkoljuk el előle az igazságot. Nem szeretném, ha mástól tudná meg, ami Katával történt – óriási törés lenne az életében, és a belénk vetett bizalma is meginogna.
Eszméletlen, amit Ti ketten átéltetek!
Ricsi: Elég megrázó volt az elmúlt időszak, ugyanakkor boldogság is ért bennünket, hiszen megszületett a fiam, Kittivel egymásba szerettünk és nyáron meg is tartottuk a lagzinkat. Mondhatni belezuhantunk a mély vízbe, ahol mára már megtanultunk egész jól úszni, mert ez volt az egyetlen esélyünk! Tudod, amikor Márk még az inkubátorban volt, megígértem neki, hogy én leszek a legjobb barátja, ehhez az ígérethez pedig tartom is magam.

Fotó: Panna