Az elmúlt napokban fűtótűzként terjedt az online térben egy stílusszakértő kijelentése melyben a hölgyek részére kötelező viseletként aposztrofálta a melltartót, mondván: ha egy nő nem vesz fel melltartót, ne csodálkozzon, hogy ajánlatot kap, hiszen a férfi csak két mellbimbót lát közeledni. Ezzel széles körben óriási vélemény- és reakcióáradatot váltott ki, amely során számos hölgy és jó néhány úr is élesen bírálta az állítását. Ha azonban egy pillanatra megpróbáljuk lehalkítani magunkban a felháborodottság zaját, és elgondolkodunk az elhangzott mondaton, talán mindannyiunk számára világossá válik, hogy a jelenség, amikor egy hölgy melltartó nélkül lép utcára, és tisztességtelen ajánlatot kap, sajnos nem utópisztikus, igenis létező jelenség, és nap nap után meg is történik velünk vagy a szemünk láttára. Kurucz K. Kata pszichológus írása született.
Hogy ez helyénvaló-e? Természetesen nem! Ugyanakkor az ok-okozati tényezők nem merülnek ki pusztán abban, hogy a férfiak szexisták, tárgyiasítók és áldozathibáztatók, ahogy abban sem, hogy a hölgyek kihívóak vagy ledérek lennének, és hogy ezzel csak maguknak keresnék a bajt. A helyzet ennél sokkal összetettebb.
„Miért nézed a mellemet?!” – az ösztön szerepe
Az evolúciós pszichológia szerint az emberi viselkedés egy jelentős része olyan adaptív mintázatokból ered, amelyek hajdanán fajunk túlélését és szaporodását segítették elő. Nyilvánvaló, hogy modern világunkban ezekre a viselkedésmintákra azok ősi formájában – ahogyan azt kaptuk, és ahogyan az a mai napig bennünk él – már aligha van szükség, vagy legalábbis nem olyan egzakt formában, mégis meghatározzák az alapvető működésünket a jelenben is.
Ennek mentén válik értelmezhetővé a férfiak vizuális ingerek iránti érzékenysége is. Kutatások támasztják alá, hogy a látás útján történő szexuális ingerlékenységük már serdülőkortól jelentősen magasabb, mint a nőké.
Tudományos tény az is, hogy a férfiak esetében a szexuális izgalmat leggyakrabban kiváltó ingerek modalitásukat tekintve vizuálisak. Így a női mell, különösen a mellbimbó látványa evolúciós szempontból szexuális jelzésként funkcionálhat, mint a termékenység, a fiatalság és az egészségi állapot látványos indikátora.
Mindez nem jelenti azt, hogy minden férfi szándékosan szexuális tárgyként tekintene a női testre, de tény, hogy az agyuk automatikusan regisztrálja a szaporodás szempontjából releváns ingereket. Képalkotó vizsgálatok igazolják, hogy a férfi agy jutalmazóközpontjai fokozott aktivitást mutatnak egy vonzó női testet látványára. Ez a reakció nem szándékos, és főként nem tisztességtelen gondolaton alapuló döntés eredménye, hanem egy automatikus válaszreakció. Nagyon leegyszerűsítve – és tényleg nagyon! – ez okozza azt a jelenséget, amikor az urak tekintete – kevésbé vagy jobban észlelhetően – pironkodást keltő területre téved egy dekoratív hölgy láttán. A biológiai válasz tehát valós, és tudományosan is megalapozott, de az nem egyenlő a tudatos, magát a reakciót esetlegesen követő viselkedéssel.
Magyarán szólva, tehát az, hogy a férfiak elsődleges visszajelzése biológiai okoknál fogva jó eséllyel bekövetkezik, még nem mentesít az ennek okán esetlegesen létrejövő tudatos viselkedés felelőssége alól! Itt lép(ne) ugyanis be az egyéni intelligencia, illetve az erkölcsi és társadalmi értékrend.
„Jaj, anyukám…!” – a felelősség kérdése
Bár az ösztönök jelenléte természetes, az ember mégsem pusztán biológiai szinten működik, hanem gondolkodó, morális és társadalmi lény is. Az evolúció során az agyunk képessé vált arra, hogy uralja a késztetéseinket, mérlegeljen, döntéseket hozzon, és erkölcsi szabályokat alkalmazzon. Ez teszi lehetővé, hogy ne csupán azt kövessük, ami felmerül bennünk, hanem azt, amit jónak, helyesnek és elfogadhatónak tartunk. A viselkedésszabályozásunk és gátlási képességünk szorosan összefügg a morális fejlettségünkkel, ezért egy magasabb erkölcsi szinten gondolkodó egyén nemcsak a szabályok miatt nem tesz meg valamit, hanem a saját, belső értékrendje alapján sem, mert azt úgy tartja jónak, és nem akar másnak ártani. Akkor jár el önmagához hűen, ha nem az ösztönei alapján cselekszik, hanem saját belső, morális iránytűjét követi, vagyis nem azért nem tesz meg valamit, mert „fél a következményektől”, hanem mert nem akar fájdalmat vagy kellemetlenséget okozni egy másik embernek – függetlenül attól, hogy a másik „mit visel”, „hogyan mozog” vagy „kihívó-e”.
Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, tehát az emberi viselkedés szabályozása nem a vágyak megtagadását jelenti, hanem a vágyakhoz való tudatos viszonyulást. Ez különbözteti meg az érett, felelős férfit (és nőt is!) attól, hogy az ösztöneire hivatkozva lemondjon a kontrollról – és ezzel arról is, hogy ő maga irányítsa a saját életét.
„Ne csodálkozz, hogy megkaptad!” – provokáció vagy félreértett szándék?
A provokatív öltözködés vagy kihívó viselkedés gyakran kerül elő érvként, amikor egy erre reagáló, nem megfelelő viselkedést próbálunk relativizálni. Ennek az a mögöttes logikája, hogy ha valaki felhívja magára a figyelmünket, akkor ne csodálkozzon, ha részesülni is fog benne. Ez a feltevés azonban abszolút téves, és igencsak veszélyes is lehet. A probléma ott kezdődik, hogy a provokáció fogalma teljesen szubjektív – ami az egyik embernek csinos és önazonos öltözet, az a másiknak lehet kihívó.
Tökéletesen példázza ezt az a számtalan, témában készült válaszvideó is, melyben arról számolnak be az érintett hölgyek, hogy annak ellenére is kaptak „ajánlatot”, hogy tetőtől talpig zárt, a testükből semmit sem megmutató ruházatban léptek az utcára. Ugyanakkor, még ha valaki tudatosan is szeretne vonzó lenni, joga van hozzá, mégpedig anélkül, hogy ezért bármilyen atrocitás érje. A vágy, hogy jól érezze magát a bőrében, nem azonos azzal, hogy szexuális ajánlatokra vagy megjegyzésekre tartana igényt. Továbbá az sem állja meg a helyét, hogy az ilyen jellegű „beszólások” alkalmasak lennének arra, hogy a „címzettet” támogassák a vonzósága megélésében. A felelősség ebben az esetben azt jelenti, hogy a saját értelmezésünk még nem jogosít fel bennünket semmilyen viselkedésre.
Az, hogy mit látunk bele a másik öltözködésébe vagy viselkedésébe, még nem ment fel minket semmiféle határsértés alól. Ezt a típusú félreértelmezést sajnos a patriarchális kultúrák narratívái sokszor erősítik, melyek gyakran áthárítják a felelősséget az ajánlat címzettjére, mintha annak feladói nem lennének képesek az önuralomra. Pedig képesek rá, ennek mentén pedig felelősséggel is tartoznak érte.
A választás mindig a miénk! – szemlélet és perspektíva
Ahogy egy gyermek is megtanulja, hogy nem lehet elvenni bármit, amit megkíván, vagy nem mindig lehet úgy cselekedni, ahogy épp a legjobban esne, úgy a társadalom felnőtt tagjainak is meg kell tanulniuk: nem minden a miénk, amit meglátunk, és nem minden inger jogosít fel minket a tetszésünk szerinti cselekvésre. A másik ember teste nem közvagyon, hanem magántulajdon, amelyhez méltóság, határ és szándék kapcsolódik. A férfiak reagálhatnak ösztönösen – amelyért nem vonhatók felelősségre –, de ez csupán a kiindulópont, és nem kell, hogy ez határozza meg az ennek mentén szerveződő cselekvésüket. A választás pedig mindig a miénk! A szexuális ingerek és a szociális viselkedés közötti különbség megtanítása nem a férfiak elnyomásáról szól, hanem az érettség, az önkontroll és a valódi kapcsolatépítés képességéről.
Azt pedig nem lehet eléggé kihangsúlyozni, hogy bár a jelen írást életre hívó mondatok okán főként a férfiak kerültek középpontba, de természetesen a leírtak a nőkre is mind-mind érvényesek. Bőséggel akad olyan helyzet, melyben a gyengébb nem képviselői követnek el túlkapásokat férfi társaikkal szemben, ugyanakkor talán kimondhatjuk, hogy az urak, ha azokat alkalmanként – mert valljuk be, ők azért ritkábban – a szívükre is veszik, rájuk jellemzőbb módon kevésbé adnak hangot az ezek mentén bennük keletkezett érzéseknek.
Mindenesetre mielőtt bárki felett ítéletet mondunk, úgy vélem ne hagyjuk figyelmen kívül annak lehetőségét, hogy az üzenet küldő szándéka nem feltétlenül azonos az általunk feltételezett szándékkal, ahogy a küldött üzenetnek sem biztos, hogy csak egyféle értelmezésben lehet létjogosultsága.
Egyszerűbben szólva, érdemes megvizsgálnunk, hogy biztosak vagyunk-e abban, hogy a stílustanácsként elhangzó intelmek valóban szándékos hangulatkeltési célzattal születtek-e, vagy csupán az amúgy is feszült társadalmi helyzet teremtette atmoszférában érezzük (többen is) a nők méltósága elleni, alantas szándékból elkövetett támadásnak.
Összességében úgy vélem, elképzelhetetlen, hogy az a hölgy aki napjainkban melltartó nélkül lép utcára, egyértelműen azzal a szándékkal tenné mindezt, hogy akkor és ott valaki igenis próbálja meg őt felcsípni. Ahogy azt is lehetetlennek tartom, hogy jelen írásom megszületésének alapjául szolgáló nyilatkozat azzal a célzattal született volna, hogy a nőket tegye felelőssé azért, ha a megjelenésük vagy bármi más okán kéretlen, netán sértő ajánlatot kapnak.
