Kádár Annamáriával olyan érzés beszélgetni, mint egy tikkasztó nyári napon a fák árnyékában meginni egy hűsítő jegeskávét – pillanatok alatt felfrissít, új gondolatokat indít el bennünk, és nem mellesleg rávilágít az életben oly fontos dolgokra. Most éppen a közös élmények, az emlékek és a mesék jelentőségére. Apropó, pár hete jelent meg interaktív mesekönyve, a Minden jó, ha együtt vagyunk, melyben az olvasók, maguk a gyerekek dönthetik el, miként folytatódjanak a kalandok, így ők is a történetek részesévé válnak. A mesevilág varázslatos témája kapcsán Annamáriával mi is kalandoztunk egy kicsit, és az útelágazásoknál ugyan ezeregy izgalmas irányba indulhattunk volna tovább, de most egyetlen utat jártunk be. Nem úgy, mint mesekönyve oldalain, ahol az olvasók különböző döntései mentén más és más történet születik.


– Az együtt töltött időnél nincs nagyobb kincs. Mi áll ennek a mondatnak a hátterében?
– Meggyőződésem, hogy a legszebb ajándék, amit a saját gyerekeinknek adhatunk, azok az emlékeink, amiket magunk után hagyunk, mert ezekről lehet majd mesélni, ezek maradnak meg hosszú távon. A boldogságkutatások is kimutatták, hogy a legjobb befektetés az életben, ha közösen éljük meg az élményeket.
– Mégis miért van az, hogy erre szánjuk a legkevesebb időt?
– Azt azért érdemes tudnunk, hogy ötven százalékban hozzuk magunkkal, hogy mennyire vagyunk képesek megélni a boldog pillanatokat, negyven százalékban az élmények és a történetek adják a szép perceket, és a tárgyak csupán tíz százalékban járulnak hozzá a boldogságunkhoz. Pedig a valóságban sokszor úgy telik el az életünk, hogy csupán azzal törődünk, hogy egzisztenciálisan magasabb lépcsőfokra lépjünk, és minél több dolgot birtokoljunk. A tárgyak boldogságideje viszont legfeljebb három hónapig tart, és mivel csak ilyen rövid ideig boldogítanak minket, ezért újabb és újabb impulzusra van szükségünk. Alan Goodman újságíró gondolatát érdemes lenne megszívlelnünk: véleménye szerint csak azért vásárolunk új ruhákat, hogy felhúzhassuk őket a munkahelyünkre, és egy olyan autóban ülünk, amit szintén azért tartunk fenn, hogy munkába járhassunk vele, ahol aztán megkeressük azt a pénzt, amiből kifizetjük a ruhát, meg az autót, és természetesen azt a házat, amit egész nap üresen hagyunk, hogy dolgozhassunk, és csak lakunk, de nem élünk benne. Szerintem valamilyen módon mindannyian megjártuk már ezt az ördögi kört, csak van, aki időben ki tudott szállni belőle. Azért is pokoli ez az út, mert a fogyasztói társadalom közben éppen arra buzdít, hogy csak akkor lehetsz boldog, ha ezt és ezt is megvásárolod.
– Rossz irányba haladunk.
– Pedig, amikor az élményekről beszélünk, és visszagondolunk a saját gyermekkorunkra, akkor egyszerű, mégis valamilyen szempontból emlékezetes események jutnak az eszünkbe, amik valószínűleg nem tárgyakhoz köthetők. Talán mindenkinek él a fejében legalább egy sátrazós emlék, amikor a szülei sehol sem találták a szegeket, vagy egy-egy nyári homokozós, kirándulós kép. Azt se felejtsük el, hogy a gyerekeknek teljesen mindegy, hogy a Maldív-szigeteken nyaralnak, vagy a Duna-parton építenek homokvárat, nekik az a fontos, hogy osztatlan időt tölthessenek együtt a szüleikkel. Amikor a szülők tényleg ott vannak velük, rájuk figyelnek, és ezt a közös tevékenységet nem szakítják meg mondjuk a telefonjuk nyomkodásával. Önmagunk számára is az a legszebb élmény, ha van egy nyugis napunk, amikor csak úgy ülünk, és ahogy a könyvemben is írom: formafelhőket nézegetünk. Érdemes végiggondolni, hogy mikor volt erre utoljára lehetőségünk.
– A gyerekekkel töltött idő nem hozható vissza, már csak ezért sem szabad ezeket a pillanatokat elszalasztani.
– Én ezt egyre inkább megtapasztalom, hiszen már prepubertás korú lányaim vannak, akik egyre inkább igénylik a szabadságot. Ezért is buzdítom arra a szülőket, hogy addig használják ki az együtt töltött idő lehetőségét, ameddig lehet, mert a 8-9 éves kor már konkrétan a prepubertás időszaka. Megdöbbentő belegondolni, hogy bár az élet hosszúnak tűnik, mégis a szüleinkkel töltjük el a legkevesebb időt. Ezért is fontos megtapasztalni és megélni, ahogy kötődünk a gyerekeinkhez, ahogy öleljük és ellátjuk őket a „hamuban sült pogácsáinkkal”. A velük átélt közös élmények és történetek folyamatosan összekötnek bennünket, még akkor is, amikor már az útjukra engedtük őket. Addig pedig meg lehet mutatni nekik a világot, mert a legszebb utazások azok, amelyekhez van érzelmi kötődésünk.


– A nyaralás azonban mást jelent egy felnőttnek, mint egy gyereknek.
– Ne is mondd! (nevet) Nekem kezdetben iszonyú nehéz volt, hogy lemondjak a múzeumokról és minden olyan látványosságról, amely a lányoknak nem mond túl sokat, úgyhogy a kezdeti években, gyakran a vízparti nyaralást választottuk. A gyerekeknek ugyanis ez a végetérhetetlen idő, a homok, a nap, a szél, a tenger és a lubickolás a mindenséget jelenti. Azért egy-egy városnézést mindig valahogy beleszuszakolunk a programba. (kacag) Persze az elején még unatkoztak, de most már élvezik ezt is. Az egyik kedvenc élményünk Malagához kötődik, ahol a Picasso Múzeumban interaktív játékokat próbálhattak ki, és kincskeresésen is részt vehettek. De vajon mi számít jó élménynek egy gyerek szemszögéből? Nemrég Párizsban jártunk, ahol a Disneyland természetesen kihagyhatatlan volt, de semmi nem tudta felülmúlni azt az élményt, amely lényegében nem is egy látványosság, hanem a Moulin Rouge előtti szellőző berendezés. Itt ugyanis a metróból feláramló levegő meglebegtette a lányok szoknyáját, és ők táncoltak örömükben. Gondolj bele, nekik ez a kedvenc helyük Párizsban! (nevet)
– Megint visszatértünk oda, hogy a boldogság nem pénzben mérhető.
– Egy gyerek teljesen más perspektívából látja a világot, de neki is az a jó utazás, amelyben talál valami számára érdekeset, és szülőként fontos, hogy ennek alá tudjuk rendelni az igényeinket. Mert persze frusztráló, hogy mondjuk, nem a Mona Lisát nézegetem, hanem valami egészen mással töltjük el az időt, de ezekben a dolgokban is meg kell találni azt, ami szórakoztató, ami élményt ad. És persze kivétel nélkül a nem várt fordulatok a legviccesebb történetek. Amikor Spanyolországban jártunk, csak sok viszontagság után jutottunk el a szállásunkra, mert nem tudtuk átvenni a bérelt autót, ugyanis rossz helyen foglaltam le, és ez még csak a kezdet volt…
– Te jól kezeled a váratlan helyzeteket, nem?
– Utólag persze nagyon viccesek tudnak lenni, de akkor például majdnem felrobbantam! (kacag) Egy Fiat 500-as volt az egyetlen autó, amit csillagászati áron sikerült kibérelnünk, és azzal jártuk körbe Spanyolországot. Emlékszem, hogy éppen az autópályán haladtunk, amikor azt mondtam a férjemnek, hogy most azonnal ki kell szállnom, mert bepisilek. Igen ám, de a pályán elvileg nem lehet megállni. Mivel nem volt mit tenni, egy letérőnél mégis félrehúzódtunk, és én körbe sem néztem, csak kiugrottam az autóból. Miután végeztem és felálltam a fűben, azt láttam, hogy a férjem riadtan néz rám. Akkor tűnt fel, hogy nem messze tőlem két lesötétített üvegű, fekete autó áll, mellettük pedig sötét napszemüveges, rettenetesen gyanús alakok. Szerintem valami drogcsempészügylet közepébe csöppentünk, vagy valakit pont akkor ástak el. (kacag) Néztek is ránk, hogy mit keresünk ott?! Aztán kiszállt még két fickó, és azok is kérdően bámultak felénk, majd a férjem torkaszakadtából kiabálni kezdett: „Annamária, szerintem jobb, ha azonnal beszállsz!” Majdnem rácsapta az ujjára a csomagtartót, s miután beültünk és indított, sietségében még az autót is lefullasztotta. „Mi lett volna, ha itt helyben elásnak bennünket, soha senki nem talált volna ránk!” – a férjem mondatán utólag már jót kacagtunk. Ahogy telt-múlt az idő, és a nyaralás emléke is egyre homályosabb lett, Zsolna egyszer csak váratlanul megjegyezte: „Anya, emlékszel, amikor majdnem elástak minket?” (nevet)


– Azt hallottam, hogy a könyv megírása is kalandosan alakult.
– Igazából a kiadó kért fel rá, hogy írjak egy interaktív mesekönyvet. Kezdetben még nem igazán tudtam, hogy is néz ki egy ilyen típusú kötet, mert az én gyermekkoromból ez kimaradt. Nem tudtam elképzelni egészen addig, míg a kiadó vezetőjével együtt lerajzoltunk egy ilyen történet ábráját. Eszméletlen izgalmas volt – olyan izgatott lettem! Az a lényege, hogy többféle történetszálon keresztül haladhatunk végig a könyvön, így mindenki, aki olvassa, más-más utat járhat be vele.
– Ezáltal még izgalmasabb lesz maga a meseolvasás?
– Igen, mert így lehet visszaadni azt a kontrollt, hogy én magam is alakíthatom a történetet. Nem véletlen, hogy három év felettieknek ajánljuk ezt a mesekönyvet, mert óvodáskorban a gyerekek nagyon szeretik irányítani a folyamatokat, ráadásul ez az időszak éppen a dackorszak kellős közepe.
– A szülőknek pedig nehéz abban határt szabniuk, hogy miben engedik érvényesülni a gyermek akaratát.
– A döntéshozás érzése ott lehet a kis életükben, ugyanakkor nem szabad hagyni, hogy olyan helyzetben döntsenek, ami az életkoruk szempontjából még nem lenne megfelelő. Ebben persze nehéz megtalálni az egyensúlyt, de fontos, hogy ne tegyük egy olyan döntés terhét a gyerekre, amit nem lenne jó cipelnie. Gyerekként tényleg azt éljük meg, hogy a szüleink mindenhatóak, mert mindig mindent ők tudnak a legjobban, mindent körülmény között. Óhatatlan tehát, hogy a gyermekben megjelenik a „kicsiség” érzése. Ezt azonban jól tudja kompenzálni, akár a népmesék legkisebb királyfijának szerepében, aki sikereket ér el, vagy éppen ő lesz az, aki erőforrások nélkül eljut a céljáig. Úgyhogy a gyermek számára az a fajta kompetenciaérzés, hogy ő is tud irányítani, és ő is meghatározhatja a történet menetét, a fejlődését szolgálja.
– A mese valójában a témát vázolja fel, utána kezdődik az igazi beszélgetés.
– Azt szoktam mondani a szülőknek, hogy ezek mentén a saját történeteiket meséljék el. Egy jó kaland kezdődhet például azzal, hogy „emlékszel, amikor mi is sátoroztunk”, vagy „amikor együtt néztük a csillagokat”. De biztos minden családban megesett már az is, hogy egy gombóc fagyi a földre pottyant… Rengeteg olyan történet létezik, ami egy valódi, tökéletlen család meséje lehet.


– Ezek szerint ne színezzük ki az életet?
– A gyerekeknek nagyon fontos, hogy a szüleik hús-vér emberek legyenek, és ne félistenek. El kell mesélni nekik azokat a történeteket is, amelyek nem tökéletesek, mert ezek az igazi mesék számukra. Hiszen milyen is lenne ezek nélkül az élet? Mindig azok az emlékek maradnak meg különleges élményként, melyekben történt valami érdekes. Biztosan minden családdal legalább egyszer megesett már, hogy összevesztek a nyaraláson. Például, amikor apuka a hosszú út után végre szeretné nyugodtan meginni a sörét, és akkor jön a család, hogy mi lesz a következő program, neki meg öt perce sincs, hogy kifújja magát. Anyaként pedig lehet, hogy egy olyan kép él a fejünkben, hogy végre elolvasunk majd egy könyvet, miközben a gyerekek békésen homokoznak a vízparton. Ez egészen addig működik, amíg a vödröt egymás fejébe nem húzzák, mert akkor már kezdődik is a konfliktusmenedzsment. Egy ilyen helyzetben óriási feladat megőrizni a higgadtságunkat. A kutatások kimutatták, hogy ha nem végződik jól a nyaralás – mert mondjuk lerobban az autó, vagy összevesznek valamin a családtagok –, akkor az összes történet átíródik a közös útról, és a nyaralás rossz emlékként marad meg. Úgyhogy arra is vigyáznunk kell, hogy pozitív élménnyel zárjunk egy-egy utazást. Ha ez mégsem jön össze, akkor tudatosnak kell lennünk abban, hogy ne az egész utat címkézzük fel a rossz jelzővel, mert akkor valószínűleg ez az utolsó emlék fogja meghatározni a korábbiakat.
– Miért mondtad azt a könyvbemutatón, hogy nem hiszel az egyperces mesékben?
– Bízom benne, hogy a mesemondásnak nem az a célja, hogy lerázzuk a gyereket, mintha a mese D-vitamin csepp lenne, amit kötelezően előírtak. Nem erről szól az esti rítus. Sokkal inkább arról, hogy olyankor lehetőségünk van összebújni, lecsendesedni, a nap történéseit megbeszélni, és elővenni egy könyvet. Aztán egyik mese követi a másikat… Na, itt van a csapda, amibe olykor én is beleesek, és még éjjel tizenkettőkor is mesélek. Ilyenkor szoktuk azt mondani Zsolnával, hogy másnap megint olyanok leszünk, mint a robbantott mazsola. (kacag)
– Az esti rituálé későbbre nézve miért lesz létfontosságú?
– Az idő szerintem, amit egymásnak szentelünk, megerősíti a kapcsolatunkat a gyerekkel, és ez szülőként a legjobb befektetés. Ez a rituálé lesz a későbbi, bizalmas szülő-serdülő beszélgetés alapja. Hogyha folyamatosan meséltünk a gyereknek, akkor nem kell új rítus, és az a serdülő, aki a nap legnagyobb részében „sündisznóként” viselkedik, estére megenyhül, és magától elkezd mesélni.
– Az online tér hihetetlenül gyorsan beszippantja a gyerekeket. Ehhez képest egy könyv mennyire képes fenntartani az érdeklődésüket?
– A könyv másképp hat, mint a játék, éppen a belső képek megteremtésének erejével. Amit elképzelek, az soha nem lesz ahhoz hasonlítható, amit külső képek formájában, készen kapok meg. És szerintem jó ezt az arányt valahogy megtartani.
– Nálatok hogyan sikerül megőrizni az olvasás értékét?
– Azt mondjuk a lányoknak, hogy annyit kütyüzhetnek, amennyit olvastak, és fél órás időkorlátot is beállítottuk, amit nem léphetnek át. Szeretném megfogadni Vekerdy Tamás tanácsát, aki azt mondta, hogy ne fejezzük be a meseolvasást akkor, amikor a gyermek már megtanult olvasni. Ő is a gyerekei 18 éves koráig olvasott fel a Gyűrűk Urából, a Trónok Harcából, a Csillagok háborújából… Azt mesélte, hogy a legszebb közös élményeik ezek voltak, az esti felolvasások. A szülők általában abbahagyják a mesélést, amikor a gyerekek már maguk is tudnak olvasni. Persze fontos, hogy egyedül is vegyenek könyvet a kezükbe, de nincs annál vagányabb dolog, mint mikor valaki felolvas neked. Nálunk a hangoskönyvek például nem jöttek be, a lányok azt szeretik, ha mi olvasunk nekik. Ez is a kötődés egyik módja. Nem kell extra retorikai készségekkel rendelkezni, a lényeg az, hogy engedd át magadon a mesét, és legyél jelen – szívvel, lélekkel.