Két frissen szült édesanya, két eltérő életút és különböző megélések, mégis egyre több közös pontra bukkanunk, miközben a szülés, a nehézségekkel teli gyermekágyi időszak, a felhőtlen pillanatok, a munkába való visszatérés és a nagy ráismerések kerülnek szóba.

Boglár öt hónappal ezelőtt egy pöttöm kislányt hozott a világra – Róza babát már izgatottan várták a tesók: a 7 éves Ditta és nővére, a 11 éves Dominika. A világ most Róza körül forog, a lányok minden mozdulatát lesik, egymás kezébe adják, babusgatják, ringatják, közben a csöppség csak csendesen szemléli a körülötte lévő, olykor gyermekzajtól hangos világot.
Csupán három hónap telt el azóta, hogy Rami világra hozta második gyermekét Zentét, így az 5 éves Olivér már alig várja, hogy együtt fedezhesse fel a világot a testvérével – a fiús csínytevésektől lehet, hogy a magát elég laza édesanyának tartó Rami haja is majd olykor égnek áll.


Rami, ha jól tudom, már gyermekként is anya szerettél volna lenni.
Rami: Bizony, ha megkérdezték tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, akkor határozottan kijelentettem: édesanya.
Miért vonzott ennyire az anyaság?
Rami: Egyrészt ilyen a beállítottságom: örökké a gyerekek körül forognak a gondolataim. Tizenhárom éves koromban már bébiszitterkedtem, és nagyon imádtam, de nem a pénzért vállaltam, egyszerűen már akkor is szerettem a gyerekek társaságát. Aztán talán azért is vágytam annyira egy saját családra, mert a szüleim korán elváltak. Szerintem tudat alatt az űrt szerettem volna kitölteni, amit a válás hagyott maga után. Gyerekként sokszor haragudtam anyukámra, mert korán visszament dolgozni, így az időm nagy részét a nagymamámnál töltöttem, konkrétan onnan jártam óvodába. Nyilván akkor nem sejtettem, mi lehet ennek az oka, de később rájöttem, hogy igazából csak engem akartak megvédeni azzal, hogy keveset voltam otthon. Emlékszem, már iskoláskoromban eldöntöttem, hogy mi lesz a gyermekem neve. Olykor a matekfüzetem sarkába rajzolgattam, és az egyik babás rajz mellé az Olivér nevet írtam fel magamnak – éreztem, hogy egyszer fiaim születnek majd.

(Boglár mindent előre megtervezett, de a nyugodt reggeli rituálé helyett, egy pörgős készülődést követően érkezik meg a kávézóba, a megbeszéltnél pár perccel később. Még egy búcsúpuszi cuppan Róza-baba arcán, majd a nagymama elsétál a kicsivel, Boglár pedig lehuppan mellénk, és könnyedén felveszi a beszélgetés fonalát.)

Rami: Te is úgy jártál, mint én? Ha nem időre kellett volna érkeznem, akkor biztosan ideértem volna, de így a reggeli hajrában persze elszállt az idő.
Boglár: Ne is mondd! (nevet)
Lányos anyukának képzelted magad?
Boglár: Abszolút, mind a három alkalommal tudtam, hogy lányaim fognak születni.
Mindketten fiatalon szerettetek volna édesanyák lenni?
Boglár: Nem terveztem előre, de eljött az a pont, amikor úgy éreztem, hogy készen állok az anyaságra. Érdekes, hogy egy ideig nem is gondoltam, hogy éppen kisbabát várok, mert ciklusom volt, és csak később mutatkoztak az árulkodó jelek. Pont az esküvőnkön jelentettük be, hogy három hónapos kismama vagyok.
Rami: Én korán eldöntöttem, hogy fiatalon szeretnék szülni, és Olivér már az esküvőnk utáni évben megszületett. Még a főiskolára jártam – óvodapedagógus szakon tanultam –, amikor kismama lettem vele. Sajnos nem végeztem el a sulit, de ami késik, nem múlik, ugyanis mostanában kezd foglalkoztatni ez a téma, és azt hiszem ideje befejeznem a tanulmányaimat. Bár fiatalon szültem, semmit nem csinálnék másképp.


Apás szülésre készültetek?
Boglár: Úgy beszéltük meg, hogy a férjem nem lesz bent a szülésen, de végül is másként alakult, aminek utólag már nagyon örülök. Egyébként filmbe illő jelenet volt: én szenvedek a szülőágyon a fájdalomtól, és éppen a kanült próbálják beszúrni a karomba, amikor látom Zsoltin, hogy egyre sápadtabb… Később kintről már csak egy mondatot hallok beszűrődni: „Nyissatok ablakot, rosszul van az kispapa.” Még jó, hogy én szültem és nem ő. (nevet)
Rami: A fájdalom tényleg leírhatatlan, de azt nem tudhatjuk, mit élnek át ilyenkor az édesapák. (nevet) Az én férjem mind a kétszer bent volt velem a szülőszobán, ami nagyon megnyugtató volt számomra.
Azt olvastam egy interjúban, hogy az édesanya az első szülést túléli, a másodikat megéli, a harmadikat pedig kifejezetten élvezi. Ti is hasonlóan vélekedtek?
Boglár: Erre így sosem gondoltam, de ebben van némi igazság. Nekem az első szülésem abszolút negatív tapasztalat volt, talán a körülöttem lévő emberek miatt éreztem így. Valószínűleg éppen ezért a másodikra már tudatosabban készültem, a harmadik pedig tényleg csodás élmény volt.
Rami: Én különösebben nem féltem a szüléstől, hiszen arra gondoltam, hogy annyian tették már meg előttem a világon, miért is ne sikerülhetne nekem is. A másodiknál azonban már volt bennem némi félsz… Bár jártam szülésfelkészítésre, de azért teljesen más a valóságban átélni a szülést. Egy ilyen tanfolyamon nyilván az esemény szép oldalát domborítják ki, hiszen egy kismamának nem szabad rosszat hallania a rá váró „próbatétel” előtt. Csak közben arról nem beszélnek, hogy bár az élet legcsodásabb élménye, amikor világra hozod a gyermeked, azért nem szabad azt hinni, hogy a szülés és az azt következő időszak egy rózsaszín felhőbe burkolt varázslat. Amikor szembesültem azzal, hogy koránt sem mesébe illő a szülés folyamata, akkor konkrétan kétségbeestem és csak sodródtam az árral.
Boglár: Általában azt hangsúlyozzák, hogy rajtad múlik elsősorban a szülés élménye, pedig ez messze áll a valóságtól. Nekem olyan jól esett volna, ha őszintén együttéreznek velem a kórházi szakemberek, de látszott, hogy nekik ez már a sokadik „esetük”, ráadásul úgy tettek, mintha én is tapasztalt lennék. Abszolút elveszettnek éreztem magam, és nem tudtam mire számíthatok.


Rami, hogyan emlékszel vissza az első gyermeked, Olivér születésére?
Rami: Sajnos két és fél héttel hamarabb befektettek a kórházba. Nem így készültem, ezért nem éltem meg túl jól, hogy ennyi időt kellett bent töltenem a kórház falai között. Utólag kiderült, hogy nem volt semmi baj, de a biztonság kedvéért azért bent tartottak.
Boglár: Gondolom, ólomlábakon haladt az idő.
Rami: Ráadásul a nyár kellős közepe volt, és az utolsó pár napban, a tikkasztó melegben egyre inkább szenvedtem, de ennek ellenére egy mérhetetlen várakozás volt bennem. A 40. hét betöltése után egy nappal még semmi jel nem utalt arra, hogy a babám szeretne világra jönni, mégis úgy döntöttek, hogy beindítják a szülést, mert a kicsi összes eredménye megfelelt az előírtaknak. A végén már borzasztóan fáradtam voltam, úgy éreztem, hogy az erőm határán vagyok – egyre csak azt soroltam, hogy meg fogok halni, és inkább császározzanak meg, mert nem bírom tovább a fájdalmat. Akkor az orvosom megfogta a kezemet és arra kért, hogy szedjem össze magam, és összpontosítsak még néhány percig, mert a baba feje már látszik, úgyhogy mindjárt a világra jön. És tényleg így történt! Ez a jelenet nagyon erősen él az emlékezetemben.
Boglár: Én minden egyes fázisnál megijedtem, és egy idő után az ügyeletes orvos kissé mogorván rám is szólt: „Most már hagyja abba, nem hiszem el, hogy nem tudja, hogy mi fog következni. Nem szült még?” Mondtam, hogy nem. Majdnem is visszakérdeztem: És maga szült már? Tudja egyáltalán, hogy milyen érzés? Ezek után sajnos elég rossz emlékként maradt meg számomra a szülés, utána konkrétan halálfélelmem volt, és szorongtam. Aztán szépen végigmentem a feldolgozás folyamatán, mégpedig egyedül, mert abban az időben még nem volt lehetőség szakemberhez fordulni ilyen problémával. Viszont az felejthetetlen pillanat volt, amikor odahozták a babámat… akkor már a fájdalmat sem éreztem. Az első szülésemnél a kezembe adták a picit, és én teljesen elolvadtam… az életem legcsodálatosabb élménye volt! Aztán hirtelen beviharzott az orvos, és egyszer csak megszólalt: „Na, jól van, vigyék innen, nem kell ez most ide.”


Rami: Annak idején Olivérrel én is ugyanígy jártam, de amikor Zente született, már fontosnak tartották az „aranyórát”, így végre átélhettem ezt a csodás élményt. Milyen jól esett volna a szülés után egy kis pihenés, ugye Boglár? Könyörgöm, szültünk, hát nem érdemeltünk volna meg egy kis szusszanásnyi időt?
Boglár: Ez a gondolat akkor bennem is megfogalmazódott. (nevet)
Rami: De persze erre nincs idő, mert rögtön kezdődik a végeláthatatlan szenvedés a szoptatással. Mert akkor jött az igazi pofon: azt hittem, hogy ez csak úgy megy magától. Hát abszolút nem! És a kórházi tapasztalataim szerint ebben a helyzetben nem feltétlenül segítőkészek a frissen szült, tapasztalatlan édesanyával. Az utasítás persze egyértelműnek tűnik: próbálkozni kell! De mégis hogyan? Egyszer csak odajött a nővér, és konkrétan a pici szájába adta a cicimet, én pedig csak feküdtem kiszolgáltatottan, és szó nélkül tűrtem, hogy tuszkolja a mellemet.
Boglár: Hasonló élményben volt részem nekem is. Ahogy javasolták, néhány óránként próbáltam szoptatni a kicsit, de nem történt semmi. Este elmentem zuhanyozni, és feltűnt, hogy valami nem stimmel: éreztem, hogy kőkemények a melleim, és éjfélre már olyanok voltak, mint két kőszikla. Fogalmam sem volt, hogy mit kell ilyenkor csinálni, ezért sírva hívtam fel a férjemet az éjszaka közepén. Az egyik szobatársam próbált segíteni rajtam, miközben Zsolti egy netes cikkből igyekezte kihámozni, hogy mi lehet a megoldás. A nővérektől nem mertem segítséget kérni, mert általában nem voltak túl kedvesek hozzám. Másnap már olyan duzzadtak és fájdalmasak voltak a melleim, hogy a pici sem bírt szopizni, így együtt sírtunk. Végül mégis csak kértem segítséget, és nem sokkal később meg is érkezett a nővér, aki csak annyit mondott: „Na, húzza le azt a hálóinget! Lefagytam. „Tegye magát szabaddá! Láttam már ilyet, nem kell itt szégyenlősködni.” Még mindig nem értettem, hogy mit akar, de ő fogta és lehúzta rólam a ruhát, és csupasz kézzel megfejt. Én meg csak ott feküdtem kiszolgáltatva, megalázottnak érezve magamat, és ömlött a szememből a könny. Szóval ütős volt az első pár nap, és akkor még a gátsebemről nem is beszéltem. Ennek az időszaknak azt hiszem, hogy minden egyes traumás részét sikerült végigjárnom.


Rami, megijedtél az anyaszereptől az elején?
Rami: Hát persze! Egészen addig laza tudtam maradni, amíg nem fogtam a babát a kezemben, mert akkor a bizonytalanság egyre csak nőtt bennem – pedig felkészültem rá, hogy az első pár hét nehéz lesz. Ebben az időszakban konkrétan zombi üzemmódban léteztem. Azt tudtam, hogy három óránként kell etetni a picit, de azt valahogy senki nem árulta el, hogy az etetések után akár másfél-két óráig is eltarthat, amíg elaltatom, majd kezdhetek mindent elölről. Gyakorlatilag egy soha véget nem érő folyamatban találod magad, és egy szusszanásnyi időd sem marad arra, hogy pihenj, hacsak nincs melletted segítség.
Boglár: Csakhogy én nem fogadtam el a segítséget, mert kibújt belőlem az anyatigris, és úgy éreztem, hogy csak én tudom, hogy mi a jó a babámnak, miközben persze semmi tapasztalatom sem volt az anyasággal kapcsolatban. Így, miután Zsolti visszament dolgozni és én egyedül maradtam a picivel, kétségbe is estem. De még ezek után is idő kellett ahhoz, hogy végre segítséget kérjek.
Rami: Nekem kifejezetten jól esett, hogy a baba körül is segítenek a nagymamák: főztek ránk, és a takarításban is számíthattam rájuk. Nyilván a szoptatásnál rosszul viseltem, ha valaki ránk nyitott, mert az a mi közös időnk volt a picivel. Olivért én is nehezebben elengedtem el, de Zente most lesz három hónapos, és nyugodtan ott merem hagyni a mamáknál, nem aggódom azon, hogy mi lesz vele, mert tudom, hogy vigyáznak rá. Meg sem fordul a fejemben, hogy bármi baja eshet.


Boglár: Körülbelül kétéves volt az első kislányom, mire lazítani tudtam ezen az erős köteléken. Beláttam, hogy attól nem vagyok gyenge vagy rossz anya, ha nem egyedül oldok meg mindent. Valószínűleg a szülés körüli negatív élmények után, bizonyítani szerettem volna magamnak, hogy mindenre képes vagyok segítség nélkül is. Februárban, amikor Dominika betöltötte a kettőt, éppen felszabadult egy hely az óvodában. Úgy éreztem, hogy az anyaság mellett másban is szeretnék kiteljesedni, hiába motoszkált bennem a gondolat, hogy nem lenne jó ötlet ilyen hamar elszakadni a kicsitől, hiszen rettenetesen ragaszkodtunk egymáshoz. Azt hiszem, hogy életem legrosszabb döntését hoztam meg azzal, hogy visszamentem dolgozni.
Rami: Ugyanígy dilemmáztam én is. A bölcsődében lett volna lehetőségem munkába állni, de nehezen tudtam elképzelni, hogy míg a kisfiam napközben a bölcsiben van, én ugyanott más gyerekeire vigyázok. Persze vágytam arra, hogy kiszakadjak a mókuskerékből, ugyanakkor nem szerettem volna Olivér első éveiből sem kimaradni. Augusztus környékén elkezdhettem volna dolgozni, de úgy éreztem, hogy ez nem az én utam, ezért inkább otthon maradtam, és egyáltalán nem bántam meg.
Boglár: Ma már én is így döntenék. Ráadásul nálunk tovább nehezítette a helyzetet, hogy Dominika nem szerette a bölcsit. Mondhatni minden egyes reggel rémálom volt, de abban bíztam, hogy egyszer majdcsak belerázódunk. Reggelente úgy indultunk el, hogy szinte meg sem mertem mondani, hova megyünk, amikor pedig odaértünk a bölcsődéhez, a kislányom megszólalt: „Anya, én ígérem, hogy jól fogok viselkedni. Ígérem, hogy nem leszek rossz, csak nagyon kérlek, ne vigyél engem oviba.” Ez lelkileg és fizikailag is megterhelő időszak volt mindkettőnknek: engem a lelkiismeret-furdalás gyötört, ő pedig szenvedett ettől az új helyzettől. Aztán nem sokkal később felajánlották, hogy két és fél éves korában akár beírathatom az óvodába is, így ugyanoda járt, ahol én dolgoztam, és így már kerek volt neki a világ.
Rami: Miután Olivér hároméves lett, tervben volt, hogy újra munkát keresek, de mivel terveztük a második picit, ezért nem mentem vissza dolgozni. Rengeteg rosszindulatú megjegyzést kaptam, mert az emberek nem tudták, hogy azért nem dolgozom, mert kisbabát szeretnénk…


Boglár, az első szülésed után, tartottál a másodiktól?
Boglár: Amikor Ditta megfogant, eldöntöttem, hogy nem lesz még egyszer rossz szülés-élményem. Nem hagyatkozhatok ennyire a környezetemre, mert igenis bíznom kell a saját testemben és abban, hogy képes vagyok arra, hogy világra hozzam a gyermekemet. Aztán azt is elhatároztam, hogy a szülésen Zsolti is bent lesz, így teljes vállszélességgel támaszkodhatok majd rá. Mivel a választott orvosom is ott tudott lenni, így védőbástyát éreztem magam körül, és az egész annyira pozitív volt, hogy még viccelődtünk is a doktor úrral, pedig akkor már egyre sűrűbben jöttek a fájások. Aztán egyszer csak elállt a lélegzetem egy pillanatra… Éreztem, hogy ezek bizony már a tolófájások – észre sem vettem, de valahogy felgyorsult az idő. Amikor végül beindult a szülés, már tudtam, hogy mire számíthatok. Egyáltalán nem féltem, hiszen az első alkalmat is túléltem, és azután minden csak jobban sülhet el.
Rami: Érdekes módon én azért jobban féltem a második szüléstől, mert jól tudtam, mire számíthatok. (nevet) Tartottam attól, hogy megint időnap előtt kórházba kerülök, és Olivérnek majd hiányozni fogok. Tudat alatt, talán ezért nem vettem tudomást az apró jelekről. Egy családi összejövetelen voltunk, és nagyon jól éreztem magam, csak a derekam fájt egy kicsit, ami persze egy idő után egyre jobban zavart, de még akkor sem tűnt fel a rendszeresség benne. Utólag már a családom is belátta, hogy tényleg úgy néztem ki, mint aki pár órán belül szülni fog. Négy óra után az orvosom javaslatára elindultunk Szekszárdra. Miután leértünk, az első pofon az volt ebben a nagy Covid-őrületben, hogy a portálnál közölték, hogy Zsolti (Rami és Boglár párját is Zsoltnak hívják – szerk.) nem jöhet be velem a kórházba. Szerencsére a szülésen már ott lehetett. Akkor annyira felgyorsultak az események – a fájások között majdhogynem szünet sem volt –, hogy Zente fél órán belül megszületett. Visszanézve, talán tudatosabb voltam, és jobban tudtam fókuszálni – nem hagytam, hogy csak ússzak az árral. Éreztem, hogy a babának is ugyanolyan nehéz, mint nekem, de együtt túljuthatunk ezen. És tényleg, valahogy egy-két nyomás után már kint is volt a pici. Mint a pezsgős dugó, úgy „pattant ki”. (nevet) Ez annyira más élmény volt, mint az első szülésem. Az orvosom viszont nem tudott ott lenni velem, úgyhogy ilyen szempontból kicsit elveszettebbnek éreztem magam, de Zsolti ott állt a fejem fölött, és hősiesen szorította a kezemet. Zentével szerencsére együtt lehettem az első egy órában, és ez tényleg fantasztikus volt, már akkor úgy éreztem, hogy sokkal magabiztosabb vagyok.

A két édesanya története ezen a ponton még nem ért véget. A cikk folytatásában nyíltan vallanak majd arról is, hogyan tudták elfogadni a testük változását, milyen érzések kavarogtak bennük, amikor alig várták, hogy pozitív legyen az újabb terhességi teszt, de hónapokig csak a kudarccal szembesültek. Nem mindennapi, hogy erről tabuk nélkül beszélhetünk, de a két anyuka szeretne másoknak is erőt adni azzal, hogy megosztják saját tapasztalataikat és megéléseiket. A jövő héten folytatódik a beszélgetés Boglárral ás Ramival.

Fotó: Panna