A Mindenáron írása közben a saját személyes élményeimen túl igyekszem más sorsokból és élethelyzetekből is inspirálódni. Sokat töprengek azon, hogy miről lenne érdemes még szót ejtenem, hogyan tudnék a történetfolyamhoz kapcsolódóan egy-egy témában elgondolkodtatni. Általában könyvekből töltekezem, mert eddigi tapasztalataim alapján meg kellett állapítanom, hogy az írás nyolcvan százalékban olvasás. Így jutottam el Durica Katarina Mennyit adtál érte? című, nem mindennapi női sorsokat feltáró, igaz történeteken alapuló regényéhez.

A könyvben négy nő élete fonódik össze. Kettejükről már az elején biztosan tudjuk, a másik kettőről pedig csak sejtjük, hogy történetük szálai egy bizonyos ponton kapcsolódni fognak egymáshoz, ahogy az események előrehaladnak. Azonban, ha egy kicsit jobban belemélyedünk a regénybe, és megpróbálunk a sorok között olvasni, feltűnhet, hogy valójában öt nő történetéről beszélhetünk. Nóra szingli és sikeres, majd egy nap úgy dönt, hogy egyedülálló anyaként néz szembe a gyermekvállalás kihívásaival. Vanda egyetemista lány, aki az álmai megvalósítása érdekében petesejt-adományozásra adja a fejét. Rebeka elveszítette legfőbb támaszát, a férjét, így egyedül maradt két kisgyermekével és egy jelzáloghitellel. Szorult helyzetére egyetlen kiutat lát csak, ha vállalja mások hőn áhított gyermekének a kihordását, és béranyává válik. Krisztina a saját és férje határait feszegetve, a végletekig elmenve próbál mindent megtenni annak érdekében, hogy édesanya lehessen: belekapaszkodik az utolsó hajszálba, és belevág, hogy megkeresse a nőt, aki megszüli majd a gyermeküket. És végül ott van Olga, a közvetítő, aki ennek a nem mindennapi mesének a „jó tündére”. A nő, aki kapcsolatot teremt a gyermekre vágyó párok és a béranyák között, általa a kedvesség, a segítőkészség és az érzékenység álarca mögé bújva egy anyagias és rideg világba nyerhetünk bepillantást.


A hétköznapinak cseppet sem nevezhető történetek a pandémia idején, a lezárások alatt játszódnak. A kibontakozó női sorsok színtere Magyarország, Brüsszel, Szlovákia és Csehország, az egyes fejezetek pedig váltakozva tárják fel előttünk a különböző élethelyzeteket. Olvasás közben vittek magukkal az egyéni történetek, mindegyik beszippantott, együtt éltem és lélegeztem a szereplőkkel. Rengeteg érzelem kavargott bennem a szomorúságtól kezdve, a mély együttérzésen át, egészen a tehetetlen dühig. Utóbbinál végül le is ragadtam. Miért?! Számomra mindegyik nő életútjából sütött a kétségbeesés. Az érzés, amely elemi erővel tud előtörni belőlünk, és néha fogalmunk sincs róla, hogy milyen mértékben vezérli a tetteinket, befolyásolja a gondolkodásunkat. Egy ilyen kétségbeesett lelkiállapotban ugyanis hajlamosak vagyunk olyan cselekedetekre, amelyek mindennek nevezhetők, csak nem józannak és racionálisnak, ráadásul a következményeiket sem vesszük számításba. Ez történik Krisztinával, aki titokban boszorkányhoz fordul segítségért, majd egy auratisztítónak fizet súlyos összegeket. De ott van Rebeka is, aki a gyermekei eltartása és a hiteltörlesztés miatt áruba bocsátja a méhét, vagy Vanda, aki csak szeretett volna élni egy kicsit, amit a családja szerény anyagi körülményei nem tettek lehetővé. Nóra pedig már annyira vágyik az anyaságra, hogy inkább egyedül vág bele, minthogy tovább várjon a megfelelő férfire.

Hogyan kapcsolódik a tehetetlen düh érzése ezekhez a történetekhez?! Mindegyik sorsból kiéreztem a kiszolgáltatottságot, és ezért elmondhatatlanul dühös lettem, mert számomra az derült ki, hogy csak a társadalmi nyomás és a támogató családi, baráti háttér hiánya sarkalta ezeket a nőket arra, hogy ilyen kétségbeesett lépésekre szánják el magukat. Amikor a nincs más lehetőség, és a nincs más kiút érzése beszippant egy láthatatlan spirálba, és csak pörgünk ugyanazon a problémán újra és újra. Amikor nincs külső nézőpont vagy értő figyelem, ami más megvilágításba helyezné a dolgokat, és nincs, aki csak egyszerűen, minden ítélkezés nélkül meghallgatna. Pedig akkor máris megkönnyebbülne a lelkünk, és egy kis időre letehetnénk a terheinket.

Rebeka boldog házasságban él a férjével, aki megteremtette az anyagi hátteret a közös álmaikhoz, a biogazdálkodásuk létrehozásához. Az asszony a férfi tragikus halálával támasz nélkül marad, egyedül a gyerekekkel és a farm terheivel. Édesanyja ahelyett, hogy segítené őt, csak ostorozza, bioanyának nevezi, és azt hajtogatja, hogy másnak is megfelel a panel, ott is lehet élni, úgyhogy Rebeka hagyjon fel a farmmal, és inkább adja el. A nő ezt valóban megtehetné, de akkor le kellene mondania az álmairól és az addigi életéről. Helyzetén a lezárások sem segítenek: a gazdaságban megtermelt zöldségek és gyümölcsök eladása nem hoz annyit, amennyi a férje kiesett jövedelmét pótolná. Aztán az egyik éberen töltött éjszaka az interneten böngészve feltárul előtte egy addig ismeretlen világ: a béranyáké. Válaszol egy hirdetésre, és a gépezet beindul. A közvetítő Olga összehozza Krisztinával és a férjével, így Rebeka, mint leendő béranya a kialkudott összeg első részletéből törlesztheti a hitelét és a vállait nyomó terhektől is megszabadul egy kis időre. Legalábbis ezt hiszi…, de az idő előrehaladtával rá kell döbbennie, hogy erre a kilenc hónapra elveszíti azt, amire eddig annyira büszke volt: az önállóságát. Ebben az időszakban ugyanis nem rendelkezhet a saját élete és teste felett. De már nincs kiút. A történet másik oldalán Krisztina áll, aki az álmai megvalósítása érdekében mindenkinek hazudik: a családjának és a férjének is. Amiről nem tudunk, az nem fáj…
Vanda vágyik a gondtalan életre és a külföldi nyaralásokra, így egy barátnőjével együtt petesejtdonornak jelentkezik. A könnyű pénzszerzési lehetőség hamar magával ragadja, így négy alkalommal is jár a meddőségi klinikán, de később rákot diagnosztizálnak nála. A fiatal lány semmi mást nem szeretett volna, csak élni, de végül az életéért kell harcolnia. Nóra petesejt-donáció útján lesz édesanya. Az ő története csak sejteti, hogy kapcsolódik Vandáéhoz. A független, határozott és sikeres Nóra, a katasztrófába fulladt kapcsolatait hátrahagyva, egyedül vállalkozik az anyaságra. Úgy érzem, az ő döntése talán kevésbé felkavaró, hiszen jól tudjuk, ha egy nő nagyon szeretne valamit, azt általában el is éri.

A könyv lehengerlő, és testközelből mutatja be a petesejt-adományozás és a béranyaság komoly témáját. Amikor a regényt a kezembe vettem, úgy éreztem, hogy felkészültem mindarra, amit elmesélhet, de tévedtem. Az író ítélkezésmentesen tárja elénk a négy nő történetét, és jól van ez így, mert nem tudunk, és nem is szabad ítélkeznünk a szereplők felett, hiszen nem vagyunk a helyükben. Számomra egyedül Olga szerepe elítélendő, ugyanis képes nyerészkedni a nőtársai személyes tragédiáján, azzal a magyarázattal, hogy ő csak mindenkivel jót cselekszik. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért vagyok elfogadó a petesejt-donációt kínáló meddőségi klinikákkal. Azért, mert ezt az utat tisztának látom, mert velük kapcsolatban tudjuk, hogy kivel és mivel állunk szemben, és mennyiért. Nincsenek rejtett költségek, viszont van felelősségvállalás. Az anyagi és érzelmi kockázatot mindkét oldalon a szolgáltatást igénybe vevő felek viselik, egyrészt a petesejtdonor, másrészt a gyermekre vágyó nő. Abban az esetben pedig, amikor valami nem úgy alakul, ahogyan azt eltervezték, jogilag van kihez fordulni. És a legfontosabb: ha valamelyik fél úgy érzi, akkor bármikor azt mondhatja, hogy köszönöm, nem szeretném tovább csinálni, inkább befejezem. Tehát van lehetőség kiszállni. Van kiút.

Azt gondolom, hogy a regény a bemutatott női sorsokon túl, fontos társadalmi kérdéseket is felvet. Például a családi összetartás és a támogató háttér jelentőségét ebben a nehéz élethelyzetben. Az az érzésem, hogy a könyv szereplői esetében inkább mindezek hiányáról beszélhetünk. És ne feledkezzünk el a nőkre nehezedő társadalmi nyomásról sem! Meglátásom szerint, ebben a témában egészen odáig hámozhatnánk vissza a történetet, hogy manapság még mindig ott tartunk, hogy egy nő sokak szemében nem lehet teljes értékű ember, ha nem szül legalább egy gyermeket. Sajnos sok esetben a saját családja támasztja vele szemben ezt az elvárást. És akkor sorra jönnek a kéretlen és tapintatlan kérdések, megjegyzések: Nem működik a férjednek, igaz? Vagy egy másik gyöngyszem: Téged is csak a karrier érdekel?! És még sorolhatnám… Ezek az érzéketlen vélemények és kritikák néha odáig fajulnak, hogy az érintett nő nem lát más kiutat, csak a mindenáron való megfelelést.

Kívülállóként érdemes ilyenkor elővennünk az empatikus énünket. Csak semmi tiltakozás, mindenkinek van olyan! Egy kis rákészülés után biztosan. Vegyük a fáradságot, és előbb nézzünk a személyes történet mögé, aztán tegyük fel magunknak a kérdést: Van jogunk ítéletet mondani más élete és döntései felett?! Ha a válaszunk erre a kérdésre az lenne, hogy igen, akkor azt javaslom, hogy ezt gondoljuk át újra. Akár többször is nekifuthatunk. Esetleg induljunk ki abból, hogy nekünk hogyan esne, ha egy-egy komoly élethelyzettel kapcsolatos döntésünket kéretlenül górcső alá vennék és kritizálnák… Ugye mondtam, már meg is van az a bizonyos empátia!

A Mindenáron története két ponton kapcsolódik a regényhez. Az egyik a hormonkezelés nem várt testi és lelki hatásai. Evelin és Péter a 3. részben éppen ezért mond le arról a lehetőségről, hogy valamelyik rokonukat kérjék fel a petesejt-adományozásra, hiszen egy ilyen döntést mindenkinek saját elhatározásból kell meghoznia, ismerve az esetleges egészségügyi kockázatokat. A 8. részben pedig a külső támogatás fontossága jelenik meg. Evelin nem várt segítséget kap Rác doktortól, így lehetősége nyílik egy másik nézőpontból szemügyre venni a saját problémáját.
Amikor ilyen sorsokról hallok, olvasok, mindig eszembe jut, hogy mennyire hálás vagyok a családomért és a barátaimért, akikre mindig mindenben számíthatok, bármi történjék is.

A könyv címe – mennyit adtál érte – számomra túlmutat az anyagiakon: Mennyit adtál érte magadból, a testedből és a lelkedből? Mit szeretnék mindebből kihozni? Egyrészt, hogy tartsuk tiszteletben mások határait. Másrészt bármennyire is kilátástalannak látjuk a helyzetünket, próbáljunk megnyugodni, esetleg kérjünk segítséget, mert egy külső szemlélő talán meglátja azt a mozzanatot, amely továbblendít, amelyet a saját spirálunkba ragadva mi észre sem veszünk. Néha az is elég lehet, hogy megállunk egy pillanatra, hátralépünk egy kicsit, eltávolodunk a helyzettől, és józanul átgondoljuk a lehetőségeinket. Biztosan nincs más kiút, nincs más megoldás? És legfőképpen, szükséges a sorsot kísérteni? Mindenáron?!