Az én szótáramban egy ősanya olyan, mint ő: melegszívű, ösztönösen cselekszik és anyatigrisként védi a gyermekeit, miközben szabadságot ad nekik. Ildikó odaadó szeretettel terelgette Ildit, Bencét és Lilit, akik ma már felnőtt életük útján haladnak, és időközben három tündéri unokával is megajándékozták a nagyszülőket. A fiatalok bármikor visszatérhetnek az origóhoz, a családi tűzhelyhez, amely őrzését Ildi életfeladatának tekinti, mert ez az édes „teher” boldogsággal tölti el a szívét. Ha a gyermekeinek ebben a zajos világban megnyugtatásra, anyai ölelésre vagy hasznos tanácsra van szükségük, őrá bármikor számíthatnak. Ildikó a beszélgetésünk közben is engedi, hogy az érzelmei a felszínre törjenek, és olykor bizony könnyek szöknek a szemébe.


– Már a fotózáson észrevettem, hogy nagyon kiegyensúlyozottnak tűnsz.
– Örülök, ha így látod, mert én is így érzem. Szerencsés vagyok, hiszen teljes az életem.
– Nem billentett ki az egyensúlyodból, hogy a gyerekeid felnőttek?
– Az igazság az, hogy tudatosan próbáltam felkészülni erre, tanulva mások keserű tapasztalataiból. Én is csodálkoztam magamon, hogy ennyire élvezem ezt a korszakot. A baráti körünkben sajnos többen is ekkor döntöttek úgy, hogy külön utakon folytatják, és máshol keresik a boldogságot, de ez nálunk, valahogy pont fordítva alakult. Ahogy kirepültek a gyerekek úgy éreztük, hogy szükségünk van arra, hogy felelevenítsük, mi is történt velünk az elmúlt harminc-egynéhány év alatt. Fiatalabb korunkban a férjem állandóan dolgozott – még hétvégén is –, az első gyermekünk, Ildi pedig viszonylag korán megszületett, így kevés időnk volt arra, hogy kettesben legyünk. De most bepótoljuk mindazt, ami a fiatalságunkból „kimaradt”. (mosolyog) Mondhatni újra éljük az ifjú éveinket!
– Mire van most több időtök?
– Amióta a legkisebb lányunk is kirepült, kettesben vacsorázunk, sőt néha gyertyafényben. Ezt azonban mindig megelőzi egy jól bevált közös szokás, amihez mindketten ragaszkodunk – ez a mi közös időnk. Amikor Sanyi hazaér a munkahelyéről, bekopog – holott látom, hogy megérkezett –, én pedig elé megyek a teraszra, hogy megbeszéljük a nap történéseit. Ez sosem maradhat el, mert szükségünk van rá. Nekem sokszor ő a mentsváram, neki mindent elmondhatok, és ettől könnyebb lesz a szívem.
– Hogyan képzelted el gyermekként az anyaságot?
– Fiatalon szerettem volna édesanya lenni, ami az én időmben természetes volt, de végül csak 25 évesen mentem férjhez. Gondolj csak bele, akkoriban még rosszindulatú megjegyzéseket is kaptam emiatt – konkrétan vénlánynak számítottam. (nevet) Pedig vártam, hogy családom legyen, mert mindig is szerettem a gyerekekkel foglalkozni, ezért is készültem tanárnak. Már gyerekként is rendszeresen „tartottam” órákat a nem létező kis „tanítványaimnak” kint a szabadban, a nagyszüleimnél: sárga földdel írtam a táblára, és osztályoztam is őket. Végül a sors úgy hozta, hogy óvónő lettem, de a tanítói-nevelői vénámat persze így is kamatoztatni tudtam, ahogy most is, mint gyógypedagógiai asszisztens. A gyerekek iránt érzett szeretetem régről fakad, annak ellenére, hogy a szüleim furcsán vélekedtek a gyereknevelésről és a családról is.


– Mire gondolsz?
– Az igazság az, hogy nem túl jó szülői minta állt előttem, de ezért nem szeretném őket bántani. Felfoghatatlan volt számomra, hogy nem érzékeltem a felém jövő szülői szeretetet, a támogatást, a felém fordulást. Miféle szülői szeretet az, ami nem a gyermek érdekeit nézi? A szüleim az alkohollal szerették volna megoldani a problémáikat, és bódult állapotukban legtöbbször nem is láttak igazán engem – nem tudtak annyi figyelmet adni, amennyire szükségem lett volna, mert inkább saját magukkal voltak elfoglalva. (elcsuklik a hangja)
– Mégis kire számíthattál?
– Nekem a nagyszüleim adtak menedéket, mondhatni ők neveltek fel engem és a húgomat. Általuk megtapasztaltam mindazt, amire vágytam gyermekként: gondoskodást, figyelmet és szeretetet. Ha ők nincsenek, akkor nem tudom, mi lett volna velem, mert édesanyám korán visszament dolgozni, ezért főként a mamám és a nagynéném vigyázott ránk. Egy ideig egy házban is laktunk, így különösen sok időt töltöttem velük, és rettenetesen kötődtem hozzájuk érzelmileg, ezért amikor elköltöztünk – szerencsére nem túl messzire –, egyszerűen nem tudtam megszokni, hogy nincsenek mellettem. Aztán a szüleim házassága fokozatosan mélypontra került, így amikor csak lehetett, a nagyszüleimnél voltam.
– Haragszol még a szüleidre?
– Sajnos az az egyik rossz tulajdonságom, hogy nehezen tudok megbocsátani olyan dolgokért, amelyek mélyen érintettek. (könnyek szöknek a szemébe, így várunk pár pillanatot)
– Pedig a lelked megkönnyebbülne.
– Ez a gondolat már az én fejemben is megfordult…
– Gondolom, szándékosan törekedtél arra, hogy másképp éld meg az anyaságot?
– Nem volt ez tudatos döntés a részemről, de azt határozottan éreztem, hogy másmilyen anya szeretnék lenni. Attól egyáltalán nem féltem, hogy abba a hibába esek, mint az édesanyám, mert a nagyszüleim által megtapasztaltam, hogyan lehet egy szeretetteljes kapcsolatot ápolni és megóvni. Számomra mindig is a gyermekeim boldogsága a legfontosabb, és nincs olyan, ami ezt megváltoztatná.
– Tehát a nagymamád volt számodra a követendő példa?
– Bizony! Óriási szeretettel vett körül minket, és óvott, hogy ne essen bántódásunk, hozzá bármikor odamehettünk, ha valami elszomorított. Nagyon igyekezett, és rettenetes szorgalommal tette a dolgát, hogy mindent megadjon nekünk. Pedig nem éltek fényűzően – még a víz sem volt bekötve hozzájuk –, ő mégis minden problémát megoldott. Ugyan a konyha nagyon parányi volt, de a mami/nagyi ott is isteni finomságokat sütött nekünk, én meg csak álltam mellette és tanultam tőle. Látod, bőven akad jó is a gyermekkoromban, amire szívesen emlékszem vissza.


– Mikor tört elő belőled az anyai ösztön?
– Amikor a férjemet megismertem, végérvényesen eldőlt minden. Lehet, hogy közhelynek hangzik, de a miénk szerelem volt első látásra.
– Hol találkoztatok?
– Meszesen a diszkóban. A sötétben először csak a sziluettje rajzolódott ki, de nekem annyira megtetszett, hogy onnantól kezdve csak őt figyeltem. Ha ránéztem, megborzongtam: valami olyat láttam meg benne, amit másban még sosem. Később egy közös barátunk pótszilvesztert szervezett, ahova őt is meghívta… Mindig azt mondom, hogy ott és akkor kezdődött újra az életem. Mind a ketten éreztük, hogy közösen szeretnék családot alapítani, és én teljesen biztos voltam abban, hogy neki szeretnék gyerekeket szülni. Olyan magától értetődő volt, hogy nagy családban fogok élni, hiszen számomra az élet értelme az, hogy a gyermekeinket boldognak lássuk.
– Ildi és Bence között csupán három év a korkülönbség. Nem lehetett egyszerű két pici gyerkőccel boldogulni.
– Valóban nehéz időszak volt. A húgomnak akkor már volt egy gyereke, ezért kezdetben eljött és segített, hiszen neki volt tapasztalata. Akkoriban azt is nehezen éltem meg, hogy főként idősek voltak a környezetünkben, így nem volt lehetőségem fiatalokkal barátkozni, például együtt sétáltatni a gyerekeket. És ott volt a papám, aki már nagyon idős volt, rá is nekem kellett vigyáznom.
– Mi volt eleinte a legnehezebb az anyaságban?
– A legcsodálatosabb pillanat az életben, amikor világra hozod a kisbabádat, túl vagy minden fájdalmon, és végre a kezedben tarthatod. Igen ám, de mi jön ezután? Erről senki nem beszél! Persze csodálatos dolog anyává válni, de a nehézségeket sem szabad elrejteni. Az első hat hét embert próbáló volt. Ezért is tartom fontosnak – és ezt a gyerekeimnek is elmondtam –, hogy a pár együtt készüljön fel a gyermekvállalásra, mert ennek közös döntésnek kell lennie, különben a házasságuk megsínyli ezt az időszakot. Tisztában kell lenniük vele, hogy az első pár hétben az anya kimerült lesz és ingerültebb, úgyhogy előfordulhat, hogy nem kerül minden nap meleg vacsora az asztalra. Márpedig valljuk be őszintén, sok férfi ezt igen nehezen viseli, pedig egyáltalán nem könnyű szerető feleségnek és odaadó édesanyának lenni egyszerre. Persze mindent felül tud írni a csöppnyi baba, aki csak ránk számíthat, hiszen mi vagyunk számára a világ. És annál tényleg nincs felemelőbb érzés, mint hallani a gügyögését, és látni, ahogy ránk mosolyog.


– Hogyan élted meg az anyaságot 25 majd 35 évesen?
– Fiatalabb koromban nem is tudtam igazán, hogy mi vár rám, ezért már a terhességet is rugalmasan vettem. Persze volt bennem anyai féltés és aggódás, de akkor még valahogy lazábban kezeltem a helyzeteket. Viszont Lilikémnél már túlságosan aggódtam! Sokszor Ildi lányom nyugtatott meg, hogy minden rendben lesz. Utólag nem is csodálkozom az egészen, hiszen már egy egészen más világban éltünk – amikor Lili nagyobb lett, minden felgyorsult, és egyre több veszélytől kellett megóvni. Ha csak arra gondolok, amikor először elment szórakozni… Hát, volt izgalom bőven! (nevet)
– „Kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond.” Te is így látod?
– Ez valóban így van, de nem panaszkodom, mert jó természetűek a gyerekeim. Persze, amíg itt voltak körülöttem, jobban vigyázhattam rájuk, de ahogy elkezdték az önálló életüket, egyre kevésbé tudtam megóvni őket. Rengeteg kérdés merül fel ilyenkor egy szülőben: jól választottak pályát a gyerekeink, a helyükön vannak a világban? Ezek olyan fontos dolgok, amik az egész életükre kihatnak, ezért szülőként óriási a felelősségünk, hogy segítsünk nekik, ha kell. Nekem mindig nagy öröm, amikor felhívnak, és kikérik a véleményemet. Persze nem szeretnék abba a hibába esni, hogy kéretlenül osztogatom a tanácsokat, inkább mindig megvárom, amíg ők kérdeznek.
– Szigorú édesanyának tartod magad?
– Én soha nem tiltottam meg semmit – ha azt láttam, hogy jó mederben halad az életük, akkor nem szóltam bele. Amikor szorgalmasak voltak és jól tanultak, a szabadidejükben azt csinálhattak, amit akartak. A fiam például szeretett a számítógépén játszani, és én hagytam, mert a játék nem vette el az idejét a fontos dolgoktól. Ugyanakkor sosem felejtettem el, milyen volt gyereknek lenni: én sem örültem, ha állandóan szabályok közé szorítottak. Persze kellenek a határok, amiket be kellett tartatni, de feleslegesen nem szabad korlátokat állítani a gyerekek köré.
– Gondolkoztál valaha azon, hogy te milyen szülői mintát adtál tovább?
– Csak akkor, amikor a gyerekeim azt mondják: „Anya, én ezt ugyanígy szeretném majd csinálni.” És hányszor feltették már a kérdést: „Anya, hogy tudtad megtalálni azt az embert, akit ennyire szeretsz, és hogy lehet, hogy még ilyen sok év után is szeretitek egymást?”
– És mit válaszoltál?
– Mosolyogni szoktam azon, amikor azt mondják, hogy ennyi év után a szerelem átalakul szeretetté. Én nem osztom ezt a véleményt. Az igazat megvallva nem szeretném, hogy a férjem és köztem csak szeretet legyen, mert az egészen mást jelent, mint a szerelem. Nekem nem elég a férjem szeretete, nekem a szerelme kell! Nyilván ma már nem pontosan olyan, mint a kapcsolatunk elején, de valahol mégiscsak ugyanaz az érzés – mégpedig szerelem. Persze hibák nélkül nem létezünk, így nem várhatjuk el a párunktól sem, hogy tökéletes legyen, ahogy mi sem vagyunk azok. Lehet, hogy csak évekkel később jön elő egy-egy olyan tulajdonság, amihez alkalmazkodnunk kell, de szerintem az elfogadás alapvető mindkét fél részéről egy kapcsolatban, ahogy később a tolerancia lesz nélkülözhetetlen.


– Te is úgy érzed, hogy egy született ősanya vagy?
– Sokan mondták már ezt, és azt hiszem, hogy van is alapja. Biztosan érződik rajtam, hogy szeretek édesanya lenni, mert igazán boldoggá tesz!
– Szerinted anyának születni kell?
– Lehetséges, mert szerintem ez valahonnan belülről fakad.
– A nagymama szerep is ennyire belülről jött?
– Nagyon! Mindig azt mondom a korombelieknek, hogy csak éljék meg ezeket a pillanatokat is, mert tényleg felejthetetlen emlékek lesznek. Én ugyanis imádok gondoskodni az unokáimról is. Mindig alig várom, hogy jöjjenek, olyankor sütök-főzök, a kedvükben járok, és ez az én lelkemet is feltölti. Általuk visszarepülhetek azokba az évekbe, amikor még én voltam fiatal édesanya. Azt is rendkívül szeretem, amikor csak a legnagyobb unokám van nálunk. Vele kettesben vagyunk egész nap, és mindig kitalálunk valami programot – jövünk-megyünk, társasozunk, vagy csak úgy együtt vagyunk.
– Van olyan, amit ma már másként csinálnál?
– Szerintem nem. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy tökéletes anya vagyok.
– És mit gondolsz, jó anya vagy?
– Hát, igen. Most már egyre inkább úgy hiszem.
– Mi kellett ahhoz, hogy elhidd?
– A gyermekeim visszacsatolása, amikor őszintén kimutatják az érzéseiket, a szeretetüket felém. Nagyon meghatódom, amikor átölelnek és odasúgják: „Szeretlek anya!”, mert nekem nagyon fontos, hogy néha emlékeztessenek rá. Persze nem mintha nem tudnám, de olyan jó érzés hallani. Fontos az érintés és egy-egy puszi is, de az is, hogy kimondjuk, amit érzünk. A férjem is meg szokta kérdezi: „Ma már mondtam, hogy szeretlek?” Számomra az is a szeretetet mutatja, hogy a mai napig nem maradhat el a közös családi nyaralás. Olyan még nem volt, hogy valamelyik gyerekünk ne jönne el! Közben az is nagyon megnyugtató érzés, hogy biztos lehetek abban, hogy a gyerekeim nagyon szeretik egymást, és ha mi egyszer már nem leszünk a férjemmel, ők mindig támaszkodhatnak majd egymásra. Nekem ez is egyfajta bizonyíték arra, hogy valamit jól csináltunk Sanyival.
– Én boldognak látlak.
– Az is vagyok. De tudod Panna, nagyon féltem a boldogságomat, ugyanis ebben a furcsa világban, amiben élünk, sajnos ez nem alaptalan. De én azt szeretném, hogy még sokáig a családom szeretete vegyen körül.

Fotó: Panna